2008. november 5., szerda

Az elveszett lelkek dalnoka, a biztonsági őrök rémálma - James Blunt, Papp László Budapest Sportaréna, 2008. október 25.

Néhány hete nagy port kavart a hazai médiában a Megasztár-zsűritag Friderikusz Sándor kijelentése. A televíziós személyiség olyan megjegyzéssel illette az egyik versenyzőt, miszerint „nem csoda, hogy huszonkilenc évesen még csak itt tart”. Amennyiben a popbiznisz Friderikusz logikája szerint működne, úgy egy harminc éves angol fiatalember nem rukkolhatott volna elő Back to Bedlam című debütáló albumával, nem adhatott volna el több, mint 20 millió nagylemezt az elmúlt négy év alatt, és nem tehette volna most szebbé cirka 7000 ember szombat estéjét Budapesten.

Felmerül a kérdés, hogy ez a 7000-es nézőszám sok vagy kevés az évtized egyik legsikeresebb világsztárja, James Blunt esetében. Tény, hogy a NATO-békefenntartó katonából énekes-dalszerző-gitáros-zongorista-trubadúrrá vált Blunt másfél héttel a budapesti fellépés előtt simán megtöltötte a 20 ezres londoni O2 Arenát. Ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk az elmúlt években sorra buktak (50 Cent, Muse) vagy koncertet mondtak le (Smashing Pumpkins, The Hives) nagyobbnál nagyobb sztárok. Ez a kettős mérce öltött itt is testet. Fültanúja voltam, ahogy egy (nyilván rutinos) koncertlátogató „még falusi szinten is bukásnak” titulálta a függönnyel elfelezett Sportaréna teltházközeli nézőszámát, ugyanakkor az előzenekarként fellépő Bishops énekese hangjában őszinte meghatódottsággal közölte, hogy számára mekkora öröm ilyen sok ember előtt játszani. Minden relatív.

Az előzenekarról szólva, kis meglepetést okozott a publikum tájékozottabb részének, hogy a meghirdetett ausztrál énekesnő, Sandrine helyett három londoni fiú lépett színpadra háromnegyed nyolckor. A dob-basszus-gitár felállású Bishops zenéje olyan benyomást keltett a hallgatóban, mintha a Please Please Me-korabeli Beatles futó, intim viszonyba bonyolódott volna Johnny Cash-sel. Háromnegyed órás műsoruk alapján azt a tanulságot lehet leszűrni, hogy a karakteres, egymástól jobban megkülönböztethető dalok írásában a triónak még bőven van mit tanulnia az említett klasszikusoktól, de tagadhatatlan, hogy rövid idő alatt fergeteges bulihangulatot teremtettek, ami – pláne hogy a közönség egyáltalán nem őket várta – nem kis teljesítmény.

Kilencet ütött az óra, amikor hatásos belépőjével (a színpad felé épített emelvényen felbukkanva, majd onnan lelépcsőzve), négy kísérőzenésszel James Blunt megkezdte egy és háromnegyed órás koncertjét. Mivel eddig két albumot jelentetett meg, igazából nem az volt a kérdés, hogy mit játszik, hanem hogy milyen sorrendben. Blunt bölcsen nem egy blokkba tömbösítette a legismertebb számait (például a Live Earth koncerten is népszerűsített Wisemen, a temetéseken előszeretettel játszott Goodbye My Lover, az über-giga-megasláger You’re Beautiful vagy az All The Lost Souls című második stúdióalbum húzódala, a 1973), hogy aztán a műsor további részében unatkozzon a közönség kevésbé fanatikus fele, hanem ezeket egymástól elválasztva, szellősen szerepeltette az ízlésesen szerkesztett, nem kislemezdalokat, néhány kiadatlan szerzeményt és egy több, mint korrekt Slade-feldolgozást (’Coz I Luv You) is felvonultató programban.

Bluntnak egyébként a zenéjében is és a színpadi show-jában is temérdek dolog utal a hetvenes évekre: az elmaradhatatlan ezüstös diszkógömb, lézersugarak, amelyek hol a közönséget pásztázzák, hol az énekest veszik körül egyfajta energiamezőként, a billentyűs, aki Hammond-orgonán játszik, és, ha már itt tartunk, a billentyűs hajviselete, amivel Elton John vagy David Bowie bő három évtizeddel ezelőtti kísérőzenekarából sem lógott volna ki. Van, aki ezt retrónak nevezné, számomra inkább oldschool, hiszen jelentős különbség, hogy a retro divatból majmolja a múlt egy bizonyos szeletét, az oldschool pedig azért, mert tényleg szereti és tudja, hogy jó.

Mégsem az oldschool-külsőségekben rejlik a produkció igazi varázsa, hanem Blunt személyében. Egyrészt megvan benne az a Bryan Adams-féle, szerény, közvetlen, hóbortos, „én csak a szomszéd srác vagyok” imázs. Másrészt, ha a túlontúl lelkes közönség olyankor is tapsol, amikor nem kéne (mint a zenész Koszovóban megélt tapasztalatait megéneklő, megrendítő No Bravery elején), akkor katonásan, egyetlen tekintélyt parancsoló kézmozdulattal képes mindenkit elhallgattatni. Harmadrészt, Bluntot kiváló showmanné teszi a benne rejlő, kiszámíthatatlanságnak álcázott tudatosság. Leugrik a színpadról, de nem ám csak a biztonsági sávig, hanem befut egészen a küzdőtérre (szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a biztonsági őrök képesek-e őt védeni, követni, lépést tartani vele), aztán fel és körbe a lelátókon, hogy aztán a keverőpult mellé rejtett zongorán játsszon el néhány dalt, majd hasonló útvonalon vissza a színpadra, miközben pacsizik és ölelkezik rajongóival. Mindez nyilván precízen megtervezett show-elem, de Bluntnak sikerül elérnie, hogy spontánnak tűnjön. Éppen úgy, mint amikor később felugrik a zongora tetejére és egyensúlyozni kezd, vagy amikor visszarohan az emelvényre és végigcsúszik rajta. Emellett a hangja sem fárad, még a koncert végén is jól megy neki az éneklés, no meg az énekeltetés. Semmi kétség, ez a fickó színpadra született.

Végezetül, a siker vagy bukás témához visszakanyarodva: egy koncert sikerét abban is le lehet mérni, hogy az embernek utána mennyire támad kedve beszerezni az előadó lemezeit. Blunt szülőhazájában, a sajtóban sok pozitív kritika olvasható a turnéról; több újságíró megjegyzi, hogy a következő útja egy CD-boltba fog vezetni, hogy Blunt-albumokat vegyen. De van, aki cinikus (ez a hozzáállás szinte elkerülhetetlen a szakma részéről, ha valaki túl gyorsan lesz túl népszerű), és hozzáteszi, hogy a bolti eladónál szabadkozni fog, miszerint másnak veszi a lemezeket, ajándékba. Jelen sorok szerzője eddig rádióból, TV-ből, YouTube-ról ismerte Blunt zenéjét, ám a koncert után folyamatban van a diszkográfia megvásárlása. És én nem szabadkozom: természetesen a barátnőm is hallgathatja, de magamnak veszem!

Lengyel Gábor

2008. október 17., péntek

Mr. Flaszter Maszter - Buppa-interjú

- Mutatok valami nagyon durvát! - Jól emlékszem, ezzel kezdte a haverom vagy hét évvel ezelőtt, aztán valaki rám ordított a hangfalból, hogy „Hé, mi az a piszok ott?”, én meg majdnem lefordultam a székről. Azóta az IMMC fedőnevű agymenés agytrösztje, Buppa ikonikus figurája lett a magyar undergroundnak és futáréletnek.



Áruld el, kérlek, ez a bizonyos IMMC rövidítés (In Memoriam Michael Christmas – azaz Karácsony Mihály Emlékére, utalás Fenyő Miklósra, aki köztudottan sokat tett a rap meghonosításáért) poén vagy nem poén?
Buppa: Inkább azt mondanám: cinikus, de tiszteletet fejez ki. Ezer éve, amikor még Frelimvóal kocsmáztunk valahol, kiderült, hogy annak idején mindketten rommá hallgattuk Fenyő reppes hülyeségeit. Érted, ültünk a helyen, és pár sör után elkezdtük nyomni: és arra emlékszel, hogy „Harsog a kasztni, a rapszám bömböl/Ha van ennél jobb, a hajamat tőből./Budapest, Budapest, ne légy rest/Dobd be a breakbe magad rögvest!” A sok hülye meg rácuppant, hogy fú, de jó ez. Eleinte csak Fenyő-szövegeket nyomtunk.

Amikor elfoglaltátok a színpadot?
Buppa: Szó szerint. Vége lett a koncertnek, mi meg odasomfordáltunk az együtteshez, hogy légyszi, hadd jöjjünk már fel, naa… Mondták, szó se lehet róla. Ó, de hadd menjünk már. Nem, nem lehet, úgyhogy szépen fölmásztunk, elfoglaltuk a dobot meg a mikrofont és nyomtuk. Utána már persze jöttek a saját szövegek is.

Szinte nógatni kellett titeket, hogy végre adjatok már ki egy lemezt. Eszetekbe se jutott, hogy komolyan vegyétek magatokat?
Buppa: Tudod, mi annyira nem foglalkoztunk ezzel, hogy az már botrány. Sose volt menedzserünk. Igazság szerint már ’99-ben csináltunk egy albumot, csak a Mangónak elszállt a winchestere, persze semmi nem volt archiválva, nekünk meg nem volt épp felesleges egymilliónk, hogy laboratóriumban megmentsék az adatainkat.

Így csak 2001-re lett album. 2002-ben pedig befutott a Belga a Majd megszokod albummal. Megszoktad?
Buppa: Felesleges már azon agyalni, mi lett volna, ha. Biztos oka volt, hogy elszállt az az album, nem hiszek a véletlenekben. A Belga igazából most kezd csak beérni, mi meg már túlfutottuk magunkat.

Ellenben évek óta készül saját albumod.
Buppa: Hamarosan elkészül egy négyszámos kis előzetes, de már az album is finisben van. Semmi szokványos. Ráadásul ezt a lemezt nem lehet majd boltokban kapni, csak tőlem.

Azt akarod mondani, hogy személyesen adod majd el mindenkinek?
Buppa: Naná! Mondj nekem még egy albumot, amit így tudsz megkapni az előadótól! Ha valakinek kell egy, fölhív, hogy helló, én pedig megmondom neki, hogy ekkor és ekkor találkozzunk itt és a saját kezemből veheti meg a lemezt. Ezért megéri, nem?

Hogy fog kinézni egy Buppa-koncert?
Buppa: Nem akarok már ilyen feljön a dj-play gomb benyom-ugrik a cédé-údeciki-fellépéseket. Ha szétnézel a világban, azt látod, hogy jönnek vissza az emberi dolgok: filmekben nagytotál a táj, zenében meg ismét arra van igény, hogy valaki pengesse azt a gitárt. Úgy tervezem, hogy havi egy fővárosi és maximum három vidéki fellépés. Budapest nem bír el többet, hacsak nem vagy mondjuk Quimby: a havi negyedik koncerteden már nem lesz ott senki.

Valahogy azért mindig kilógtál a hiphop szcénából.
Buppa: Naná, hát nézz meg! Nekem ilyen kicsi a sildem és milyen a felsőm? Szoros! Hát már az alapokat nem értem! Elképzelheted, mi volt, amikor jöttek régen a ríl arcok a bőnadrágban, deszkáscipőben, én meg bekopogtam melléjük a bringáscuccomban. Nem is vágytam arra, hogy igazi hiphopot készítsek. Az én közönségem vegyes, a bringások között a metálosoktól a repperekig mindenki előfordul, úgyhogy azt hiszem, ehhez mérten eklektikus lett az album. Ami pedig a témákat illeti, természetesen ezt a szubkultúrát célzom meg velük.
Közreműködők?
Buppa: Nincsenek. Fítelésre épp elég a Ludditák-projekt. Azt például imádom. Először csak egy szám volt, később lett öt, most meg vagy hétnél tartunk már. Felmegyek az első két számra, meg az utolsó kettőre, teljes erőbedobással tudom végignyomni az egészet, közben iszogatok a backstage-ben – hát kell ennél jobb?

Hogy kerültél az új Animal Cannibals-lemezre?
Buppa: Hát ez vicces történet. Először nem is tudtam, akarom-e egyáltalán.

Elriasztott a popularitás?
Buppa: Valami olyasmi. Tudod, amikor fölhívott Richie Pi, hogy lenne egy szám, nem értettem, mi közöm nekem ehhez, meg úgy egyáltalán, hogyan jutottam eszükbe, úgyhogy mondtam, hogy kösz, nem. Aztán visszahívtam és kifaggattam őket, hogy mégis mi helyem lenne nekem egy mainstream zenekar albumán, mire ők elmagyarázták, hogy pont az a koncepciójuk, hogy a kevésbé köztudatban lévőket előrángassák kicsit. Törtem a fejem egy darabig és arra kellett rájönnöm, hogy ha nem megyek el, ez a lemez pont velem lesz szegényebb.

Milyen volt a munka?
Buppa: Végtelenül korrektek voltak. Megkaptam az alapot, megbeszéltük, mikor stúdiózhatunk. Nem zaklattak, hogy küldjem át a szöveget előtte, szóval le a kalappal. Megbíztak bennem és ez nagyon jól esett. Szerintem elég durva szám lett.

Mit gondolsz kívülállóként a magyar hiphop-szcénáról?
Buppa: A nagy öregeket jól ismerem. A fiatalokat annyira nem vágom, de egy dolog azért feltűn: volt vagy két-három év, amíg mindenki Akkezdet Phiainak képzelte magát. Ugyanaz a rímképlet, ugyanaz a flow: megőrültem tőle! Komolyan nincs senkiben kreativitás? Előtte a Bankosék voltak divatban. Beraktál akármilyen magyar reppet, és nem tudtad eldönteni, hogy akkor ez most az eredeti emszí vagy valami huszadik klón. Remélem, észbe kapnak végre a srácok. Idegesít, mikor valaki egy tök jó szöveget ír, majd a közepén benne hagy egy olyan infantilis rímet, mint mondjuk a nem-re a mert. Legszívesebben ilyenkor felhívnám, hogy hallod, Józsi, cseréld már ki ezt a két szar sort, nem hiszem el, hogy neked ez így tetszik!

Ki a legjobb magyar emszí?
Buppa: Ha végignézzük az utóbbi tíz-tizenöt évet, egyértelműen az NKS pályája a legszebb ív. A legutóbbi album kőkemény, Nospa pedig egyedülálló itthon. Nyilván vannak még, akiket nagyra tartok, Busa, Akkezdeték… Leginkább azok, akik nem keménykednek.

Nocsak, nem tetszik a melldöngetős mentalitás?
Buppa: Röhejes! Érted, a színpadon üvölt egy órán át, hogy lerúgom a fejed, verdák a klipben, aztán hazamegy, és „anya, vehetek egy szálat a cigidből?” A feka ezt nem kitalálja, ő 16 évesen tényleg embert ölt. De itthon mi a ríl? Siska, mert ő megmondja magáról, hogy egy lakótelepi tróger, és punktum! Ezt tisztelem. Ne akarjunk már másnak látszani, mint amik vagyunk. Én se adom ki magam ríl hiphoppernek.


Csepelyi Adrienn

Buppa Myspace

2008. október 16., csütörtök

Najmányi László: THEREMINIAD

A nagysikerű Theremin című dokumentumregény (Enciklopédia Kiadó, 2006) szerzője, Najmányi László 2008. október 21-én, este 8 órakor kezdődő multimédia theremin koncerten, az A38 állóhajón rendezett Tiltott gyümölcsök Fesztivál keretében mutatja be Budapesten először a THEREMINIAD videokönyv trilógia Lives & Times of Professor Theremin című első kötetét.

A szerző kiadásában megjelent, 67 perc hosszúságú mű az első Magyarországon megjelent videokönyv. Az Amerikában már népszerű új műfaj azt a közönségréteget célozza meg, akiknek nincs ideje, energiája, képessége nyomtatott könyveket olvasni, akik már nem szavakban, fogalmakban, hanem képekben és érzetekben, hangulatokban, feelingekben gondolkodnak, ugyanakkor igénylik a komplex tartalmakat. A tévéfilmekhez sokban hasonlító videokönyvek zene, mozgó- és állóképek, valamint narráció segítségével teszik a 21. század gondolkodó embere számára könnyen befogadhatóvá a kortárs irodalmat, Najmányi László esetében a történetmesélést. A THEREMINIAD trilógia első kötete a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós történetének fő állomásait ismerteti video- és fényképes dokumentumok, valamint a szerző thereminre és elektronikára írt zenei kompozícióinak felhasználásával. Akit érdekel a történelem, a zsenialitás titkai, a kémkedés és az elektronikus zene művészete bizonyára izgalmasnak, tanulságosnak fogja találni ezt a különleges bemutatót, ami remélhetőleg kedvet ad majd a nyomtatásban megjelent, a videokönyvnél természetszerűleg nagyságrendekkel több verbális információt adó Theremin könyv elolvasásához is.

Najmányi László magyar nyelvű honlapja
A Theremin könyv honlapja

2008. október 15., szerda

A Gonzo utazik Liverpoolba

Kiderült, melyik az a magyar együttes, aki novemberben képviselheti hazánkat az MTV Europe Music Awards díjátadó gálán Liverpoolban. A szakmai vélemények, és az MTV weboldalán regisztráltak szavazatai alapján a Zagar, a Beat Dis, az Irie Maffia, a The Unbending Trees és a Gonzo voltak az MTV EMA idei hazai jelöltjei. Ettől kezdve már csak a nézőkön múlt, kit szavaznak meg győztesnek, vagyis, hogy melyik csapat kapja a Hungarian Act elismerést. A szavazás október 13-án lezárult, a győztes pedig a Gonzo.

A nyertes zenekar nemcsak egy díjjal lesz gazdagabb: felléphet a gála helyszínén, és ezt a fellépést az élő közvetítés részeként láthatják a nézők november 6-án este. Ezen kívül a Hungarian Act kategória győztese a Best in Europe díjért verseng majd, többek között olyan világsztárokkal, mint Morandi, Leona Lewis és a Nightwish, egészen november 2-ig. A nyertes csapatot egész Európa és a világ megismerheti az European Music Awards gálán.

Az, hogy az egyes országok zenészei közül milyen különböző stílusokból kerültek ki a nyertesek, a hallgató és nézőközönség sokszínűségét is bizonyítja. – hangoztatta Richard Godfrey, a 2008-as MTV Europe Music Awards senior alelnöke, zenei, produkciós és executive producere. – A közönségszavazások lezárásával immár véglegessé vált az idei jelöltek listája.”

A Gonzo örömmámorban úszik, boldogan készülnek a fellépésre és a megmérettetésre.

Mióta megkaptuk a hírt, hogy mi mehetünk Liverpoolba, eufórikus állapotban vagyunk. Először is nagyon köszönjük az MTV Hungarynak azt a lehetőséget, hogy játszák a klipünket és hogy jelöltek azon illusztris zenekarok körébe, akik közül most mi kerültünk ki győztesként. Köszönjük a voksokat rajongóinknak és azoknak a szimpatizánsoknak, akik szavazataikkal segítettek hozzá minket ehhez a nagyszerű sikerhez."

2008. október 6., hétfő

Az élet szép – Albert Hammond Jr., Coldplay, Budapest Aréna, 2008. szeptember 23.

Nyolc év hosszú idő – ezzel nem vitatkozhat egy ötven éves sem, pláne nem egy húsz! Nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen angol zenekar megjelentette első nagylemezét Parachutes címmel. Pontosan ennyit időt kellett várnia Magyarhonban azoknak az elbűvölteknek is, akik már akkor, 2000-ben transzba – és térdre – estek a Coldplay zenéjétől.

Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videómegosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.

Ellentétben velünk… szolid nyolcfős társaságunk bizony csak tátotta a száját a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart. A Coldplay történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. tett eleget a lehető legprofibb módon: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt picit kedvünk is támadt The Strokes-koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant...

...ugyanis némi átszerelés után ijesztően erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro) indított a Coldplay: mi következhet még? A zenekar rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is mint például a Clocks alatti lézerfényeket, mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a számsorrendből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A Coldplay nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, külön dicséretes volt, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. A tagok hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel emberközelibb formában. A lelátós intermezzón túl bemutatott akusztikus blokkból talán csak a a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozása lógott ki, mint ahogy a koncert során néha-néha felcsendülő diszkó-betétek.

Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3-lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem.

Fedor Nóra

2008. október 2., csütörtök

Újrahasznosított szemét, piszok és mocsár Melvins – A38, szeptember 22.

Feltérképezésképp néhány említésre méltó információ a zenekarról, akik most először léptek fel nálunk: a Melvins amerikai underground kultzenekar, amelyik olyan előadókra volt hatással az utóbbi negyed évszázad során, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Tool, vagy Mike Patton. A ’80-as évek elején alakultak, eleinte punkot játszottak, de hallottunk tőlük grunge-ot, majd sludge-ot, stonert, és ezek kemény masszáját, meg még ki tudja mit. Nincs bélyeg, az leesne róluk, műfajilag mindig is nehezen voltak behatárolhatóak. Sose maradtak meg egy stílusnál, csak a progresszivitás állandó náluk. Már csak ezért is lehet, hogy a mainstreammel sose volt még csak köszönőviszonyban sem zenéjük.

Mindez sehol nem jelent stadionnyi közönséget, de azért naivan elszomorodtam, hogy egy A38-at se tudunk megtölteni - nem ők, mi -, de aztán megmosolyogtam magam, hogy ezen én most miért is csodálkozok itt, Magyarországon. Kényelmi szempontból viszont nagyon előnyös volt ez a kellemesen szellős közeg, egész családias hangulatban telt az este. S mivel kimondottan nem a legújabb, trendi fiúzenekarról van szó egy cukipofa énekessel az élén, talán életemben először nem is kellett sorban állnom a női wc-nél, lányok híján ugye. Ellenben sok volt a szőrös, kemény tekintetű survivor.

A Pornról sajnos lemaradtam, annyi infó azért eljutott hozzám, hogy valami instrumentális noise produkció volt, és ők is ugyanazzal a két dobos felállással léptek fel, akárcsak a Melvins, élükön egy bizonyos Billy Andersonnal.

A Big Business egy egész jó hard rock zenekar lenne, ha az énekes/basszeros Jared Warren - a Melvins jelenlegi basszerosa - nem Lemmyre emlékeztetne a Motörheadből kinézetre és énekstílusra egyaránt, csak nem annyira lehengerlő. Másrészt számomra érthetetlen okokból kifolyólag ezt a koncertet csak a zenekar ritmusszekciója adta, a dob meg a basszus. Kongott is az ürességtől a színpad.

Minket persze elsősorban a Melvins érdekelt, bár itt nem három különálló zenekarról lépett fel Melvins tagok játszottak mindegyikben, öt zenész három zenekara adott koncertet. Csak főhősünk, vagyis inkább antihősünk, Buzz Osborne debütált jelenlétével a főprodukción. Az est a Big Business dobosának, az ebben a produkcióban kivételesen szólózó Coady Willis-nek volt egyébként a legembertpróbálóbb, ő ugyanis mind a három produkciót végigdobolta.

Panaszra egyébként kevés oka lehetett annak, aki ellátogatott a hajóra ezen az estén, elég erős koncertet adott a Melvins.

Az Albert Einsteint is megszégyenítő hajkoronával rendelkező Buzz Osborne-t nem lehetett azonnal nem kiszúrni, ráadásul a színpadképet fokozandó egy ventilátor fújta hátulról ezt a szénakazalt végig. A műsort az új lemez címadó dalával, az egészen slágeres és emészthető Nude With Boots-szal nyitották. A koncert programját egyébként az utolsó két lemez anyaga adta, ami jó választás volt. Az A Senile Animal kegyetlenül kemény számai és a Nude With Boots játékos darabjai kiegészítették egymást. Az új album remek darabjai, a The Kicking Machine, a Billy Fish, a Suicide In Progress élőben talán még jobban is szólnak, mint lemezen. A Dies Iraea viszont élőben kicsit csupasz volt, nem volt annyira középkori, gótikus hatású, ahogy az albumon. Persze bebiggyesztettek pár súlyosabb sludge témázást, egy-két ősrégi számot is. Ez utóbbi olykor valóban koncentrációt és türelmet igényelt, begyorsult ütemek és csúcspontok után jött néha egy-egy melvins-es belassulás.

Ezeknek a részeknek egyébként mintha lenne valami mögöttes mondanivalójuk, hogy "ok, játszunk mi kemény rockot, szórakozzatok rajta, ha akartok, de ne higgyétek, hogy miattatok van ez az egész". Egyrészt ennek a mindenbe totálisan beleszaró művészi attitűdnek tudható be, hogy soha nem futottak be igazán, másrészt a zene, amit csinálnak, amúgy sem könnyen emészthető, és többnyire kiszámíthatónak se mondható.

Igazából az utóbbi 15-20 év alatt bármikor dönthettek volna úgy, hogy befutnak, nem lett volna túl nagy erőfeszítés nekik. Biztos örültek volna neki, ha mondjuk kompromisszumok nélkül ez megtörténik, de olyan meg nem nagyon van ugye. Így viszont learatták helyettük sokan mások a babérokat, akik - jó értelemben véve -újrahasznosították a Melvins zenéjét, lásd példának a cikk elején felsoroltakat.

A közönségből vegyes reakciókat váltott ki a produkció. Az elején kicsit fagyos volt a hangulat, de aztán egészen feloldódott, és egyre többen próbáltunk mind előrébb tolakodni. A lassú részeknél ismét leült kissé a hangulat, de ezen a koncerten - és egyáltalán a Melvins zenéjében - nem véletlenek ezek a lassítások. Persze egy ilyen sok stílusban zenélő együttesnél nem valószínű, hogy egy 25 éves zenekar összes korszakát és lemezét ugyanúgy értékeli egy 40-es évei vége felé járó veterán rocker, mint egy fiatal huszonéves. Volt pár arc egyébként, akik úgy gondolták, hogy menő megjelenni egy Melvins koncerten Nirvana-s vagy Pearl James pólóban, de a többség azért képben volt.

A koncertre visszatérve, a zúzósabb darabok nagyon ott voltak. Van az A Senile Animalen 3-4 egymást követő, egy egész folyamatot alkotó őrült, de zseniális szám - Rat Faced, The Hawk, You’ve Never Been Right -, az volt a csúcspont, amikor ezeket végigzúzták. Ha kicsit többen ismernék őket, tuti nagy pogó kerekedett volna, így csak majdnem. A két dobos pedig hatalmas ötlet, nagyon erősen szólt így a kettő együtt élőben is, öröm volt nézni, ahogy bizonyos részeknél egymásra vicsorgott a két dobos, Dale Crover és Coady Willis.

A koncertet a súlyos Boris-szal zárták, majd a két gitáros előadta az amerikai himnuszt átírt és erőteljesen gúnyos szöveggel, majd csendben levonultak a színpadról.
Nem feltétlenül ront egyébként egyik vagy másik produkción, ha tulajdonképpen majdnem ugyanazokból a tagokból álló három különböző zenekar, projekt egymásutánban lenyom egy estét. De hogy ezek a fiúk ezt napról napra meg is ismétlik - aki nem hiszi, nézze meg a Melvins turnénaptárát, minden nap játszanak -, na ahhoz már kell némi elfogultság. Jogosan kétségbe vonható lehetne tehát a produkciók színvonala, mégsem volt az. A minőség pár momentumtól eltekintve első osztályú volt, már ami a zenekaron múlt. Inkább mennyiségileg volt kifogásolható a koncert, kevés volt ez így. Ráadás sem volt, a Melvins nem a visszatapsolható kategória.
De így legalább tömör volt, mint a kő.

Polgári Olívia

2008. augusztus 18., hétfő

Méltó zárás - The Killers a Szigeten

Olyan felelősség nehezedett a las vegasi The Killers vállára, amiről talán sejtelmük sem volt. Tavalyi botrányosan rossz Sziget-záró fellépésük után most lehetőséget kaptak a korrigálásra és arra, hogy ezúttal méltón zárják a fesztivált.

A Lukács Laci által csak gyilkosokként felvezetett zenekar sztárstátusza megkérdőjelezhetetlen: az interjúadástól elzárkóztak, fotózni nem lehetett őket, és még azt is megengedték maguknak, hogy egy picit késsenek. Rosszmájú megmondók, akik az indiai büfénél nem merészkedtek közelebb már a kezdet előtt csóválták a fejüket, a vegyes nemzetiségű, fekete nadrágos-mellényes közönség azonban fegyelmezetten várta, hogy felgyulladjanak végre a nagyszínpad fényei, ahol a koncert kezdete előtt csupán egy kicsit gagyi kinézetű “Welcome” felirat adott világosságot.

Türelem rózsát terem - és ezúttal egyéb színes, illatos virágokat is, melyekkel a hangszereket ékesítették: egyszer csak a színpadra ugrott Brandon Flowers pincérruhában, társai pedig a megszokott cowboyszerkóban. Rögtön az első dalra (For Reasons Unkown) beindult a nép, és a centrifuga, félig akaratlagosan, félig a véletlennek köszönhetően én is kijjebb sodródtam, ahonnan már nyugodtan élvezhetem a koncertet. A zenekar energikusan, lendületesen játszott, a nagy dalok mellett nem maradt el a Shadowplay (Joy Division-feldolgozás) és a Tranquilize sem, a Mr. Brightside-ra pedig egy emberként mozdult a tömeg.

Egy óra zenélés után letették a lantot a fiúk, de szerencsére csak bő egy percre, mert aztán visszajöttek még a Jenny Was A Friend of Mine-nal, és az immáron tv-reklámként elhíresült All These Things That I’ve Done-nal. Kétségbe nem vonható: a Killers most pótolta minden restanciáját - soha rosszabb Sziget-zárást!

Mohai Adrienn

„Hát... fasza!” - Amber Smith a Szigeten

Az Amber Smith még mindig jó. De hogy szóljon is valamiről a cikk; kötelező gonoszkodás, elnézést kérő dicséret és a tavalyi lánykérés felemlegetése következik.

A felettébb bulváros jellegűre sikerült bevezetés után ugorjunk neki in medias res! Sziget, MR2 Színpad, augusztus 17., tehát a fesztivál utolsó napja, este nyolc óra, Amber Smith koncert. Nem okozott meglepést a zenekar, megint önfeledt egy órás bulival szórakoztatta az érdeklődőket. Ez szinte kivétel nélkül minden egyes AS buliról elmondható. Akkor meg miért akarok én szurkálódni? Először is, mert azt is kell egy kicsit, másodszor pedig az a dolgom, hogy valamibe belekössek.

Ha már a zenében és az Amber Smith teljesítményében nem látok kivetnivalót, megszólom a külsőségeket, mivel az úgyis rendkívül fontos az indie fiúknak, lyányoknak. Nem bántom én a csőnacit, nem kell aggódni, mindössze csak szúrta a szemem Kőváry Zoltán angol rendőrsapkája, az alá felvett napszemüveg, a betűrt fekete ing és az oldalán lógó bilincs. Tudom, számít a design meg a trendiség vagy mifene, csak ezzel valahogy a Village People-féle YMCA-re asszociált az ember. A mosolygásom oka később pedig Poniklo Imre néhol esetlenre sikerült konferálása lett. „Egy dal következik.” Mi más következhetne, kérdem én…? Nem súlyos bűnök ezek a zenekartól, annál súlyosabb az én gonoszságom, na de kiengesztelésül jöjjön a beígért dicséret özön!

A Hello Sunnal évek óta nincs, akit ne mozgatna meg a 2000-ben alakult zenekar, de még az Ács Oszkár által szerzett, tavaszra ígért albumra felkerülő új dal, a Simon Says refrénjét is kitörő lelkesedéssel énekelte a nagyérdemű. Arról nem is beszélve, hogy joggal dicsekedtek két szám között, hogy már Németországban is megjelent albumuk. És igen, én is azok között voltam tavaly, akik csitriként olyan visongásba törtek ki, mintha legalább a Beatles vagy Elvis állna az akkor még Pesti Est színpadon, mikor egy srác a záró, I Was the First című dal előtt megkérte barátnőjének a kezét. Poniklo Imre akkor is egy oda nem illő gratuláció-félét mekegett: „Hát, ez fasza!”. Mit mást mondhatnék én is az Amber Smithre? „Hát… fasza!”

Deák Ági

2008. augusztus 17., vasárnap

Hangmás a Szigeten

Erős kezdéssel nyitott szombaton az MR2 színpad: a Hangmás jól feladta leckét az utánuk következőknek; koncertjükre több száz rajongó és érdeklődő volt kíváncsi.

A zenekar a hazai indie szcéna talán legérdekesebb színfoltja: egyedi hangzású, gitár-alapú garázs-rockot játszik, new wave-es szintikkel megspékelve, saját bevallásuk szerint pedig ők a magyar art-punk csoda.

Az elmúlt két évben számos koncertet maga mögött tudó zenekar sikerének esszenciája a frontember, aki szuggesztív és kirobbanón energikus előadásmódjával mindenkit lefegyverzett: mozdult a fej, dobbant a láb, és ha későbbi időpontban van a koncert, bizonyára pár embernél többen is megkísérelték volna Endre agyament ugrálását utánozni.

Bár a közönséggel való interakció talán kicsit hiányzott, összességében tisztességes, jól összeállított programot hallhattunk, főként a tavaly megjelent Funeral Party Budapest című nagylemez anyagából, Copy /Paste-től a We Are Modernig, magyar és angol nyelvű dalokkal egyaránt.

Mohai Adrienn

2008. augusztus 16., szombat

Harminc év után is hitelesen - Sex Pistols a Szigeten

Sokak szerint kérdés volt, hogy harminc év után hiteles lehet-e a punk történelem legnagyobbika, a Sex Pistols. Első magyarországi koncertjüket látva mindenesetre biztos, hogy még van értelme megnézni őket, és másfél órára anarchistának érezni magunkat.

A Pretty Vacanttal úgy robbantak be a nagyszínpadra, hogy onnantól fogva már nem sokan tudták volna megállapítani, 1978-at vagy 2008-at írunk. A ,,tökéletes fogsorú” Johnny Rotten annyira elvonta mindenki figyelmét, hogy a többi zenész (Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock) megfigyelésére szinte egyáltalán nem is maradt idő, folyamatosan kommunikált, bolondozott, fotósoknak szólt be, és valami borzalmas, bokor-szerű ruhában futkosott, míg a többiek elég szolidan gitároztak, énekeltek, doboltak. A ,,dalokat” természetesen az egyetlen, Never Mind The Bollocks, Here Is The Sex Pistols című albumukról játszották, 13+4 tökéletes, a végtelenségig egyszerű számot hallhattunk, amik akkor ugye megváltoztatták gyakorlatilag az egész világot. Természetesen a politikai/egyházi rendszernek való beszólás ennyi idő elteltével is tud aktuális lenni, Bush megint megkaphatta a magáét („Allah be praised, George Bush to be erased!”)

Hihetetlenül pontosan játszottak, az emberek pedig minden egyes hozzájuk intézett sorra ordítással válaszoltak, volt, aki még akkor is ugrált, amikor semmi zene nem szólt. Megkaptunk minden számot, amikre már több mint negyed évszázada várunk, Anarchy In The U.K.-t, EMI-t és persze a God Save The Queent.

Szóval ténylegesen válaszolhatunk a kérdésre: igen, a punkság lehet még hiteles, még ha csak egy koncert erejéig is.

Szabó Zita

(Fotó: sziget.hu)

Globálzene, transz nélkül - Transglobal Underground és Natacha Atlas a Szigeten

Úgy látszik, a Világzenei Nagyszínpad idén a ritkán hallható, kuriózumnak számító „featuring”-ek helyszíne a Szigeten. A reggae-őskövület Lee „Scratch” Perry a dub-monolit Adrian Sherwooddal lép fel, péntek este pedig a Transglobal Underground újra közös koncertet adott korábbi énekesnőjével, a gyönyörű Natacha Atlas-szal.

Natacha Atlas három évig volt tagja a TGU-nak, és ezalatt hozzájárult a zenekar sikerének megalapozásához, valamint olyan albumokon hallhatjuk a hangját, mint a Dream Of 100 Nations, vagy az International Times. Ezután azonban szólókarrierjére összpontosított, és már tíz éve annak, hogy útjaik külön váltak az együttessel. A TGU pedig azóta is tartja pozícióját valahol az Asian Dub Foundation és a Thievery Corporation között félúton.

Közös szigetes fellépésük tehát mindenképp unikum, hisz lehet, hogy a következő ilyenre megint tíz évet kell majd várni. Látszólag sokaknak más tervei vannak a következő évtizedre, ugyanis szépen megtelt a Világzenei Színpad előtti tér, akarom mondani rét. A zenekar nyolc taggal állt színpadra, a különböző egzotikus és hétköznapi hangszereket viszont már nem tudtam megszámolni, mert kb. mindenki multiinstrumentalista lehetett.
A TGU-ra annak idején a béna etno-techno jelzőt aggatták rá, amiből mára már inkább csak az etno maradt. A számokban a fülnek kellemes arányban keveredett az elektronika, az akusztikus hangszerek és az elmaradhatatlan szitár, tabla meg a különböző ütősök. Az mc hál’ istennek csak akkor szólalt meg, amikor a forgatókönyv szerint is volt szövege. Kár is lett volna felesleges óbégatással elrontani azt a különleges hangulatot, amit számról számra fokozatosan teremtettek meg a zenekar tagjai. Natacha Atlas nem csak csodás hangját eresztette ki, hanem hastánc tudásából is adott egy kis ízelítőt. A koncert végén egy sajátos feldolgozást is hallhatunk: Natacha az I Put A Smell On You című Nina Simone klasszikust énekelte el, egészen új értelmet adva ezzel a dalnak.

Tulajdonképpen nem kaptunk semmi újat a TGU-tól: egy színvonalas, különleges aurájú, ám kicsit egyhangú előadást, amit néhány momentum erejéig színesített Natacha Atlas. Ezzel együtt - és a feltámadó szél ellenére - sikerült tömegeket vonzaniuk a színpad elé, ami azt mutatja, hogy ez a fajta hibrid világzene mégsem merült teljesen feledésbe.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

2008. augusztus 15., péntek

Tökéletesen szelektált módi - Modeselektor a Szigeten

A Sziget csütörtöki napja igazi csemegéket tartogatott az elektronikus zenék kedvelőinek. A Party Arénában a francia Vitalic live actezett, finomabb és durvább elektrót és house-t váltogatva. A Meduzában a bristoli HENCH kiadó legénysége - Wedge, Komonazmuk és MC Jakes - tolta a táncosabb és mélyebb dubstepet. Az A38 Színpadon fellépő német Modeselektor pedig mindezt egy szetten belül tálalta.

Azért sem fogom leírni, hogy kinek a kedvenc zenekara a Modeselektor, és hogy ezzel a valakivel együtt is dolgoztak, mert most nem ez a lényeg. Egyébként Thom Yorke az. De ettől tényleg próbáljunk meg elvonatkoztatni, mert amit Gernot Bronsert és Sebastian Szary a Szigeten művelt, annak semmi köze a Radioheadhez.

Az A38 Színpad előtti teret sikerült kb. 20 másodperc alatt megtölteniük, pedig nem is csináltak semmit, csak egy soundchecket. Az emberek már nagyon várták, hogy elkezdjék, ennek ritmusos ugrálással adtak hangot, aminek hatására - a sátorban uralkodó hőséggel keveredve - tuti, hogy leszakadt egy kisebb jégtömb a sarkvidéken. De hogy ne okozzunk még több kárt bolygónknak, a Modeselektor gyorsan el is kezdte a show-t.

Az első néhány szám középtempós, ugrálós blokk volt, és már itt hallatszott, hogy nagyon szeretik húzni a nép agyát hosszú kiállásokkal, néhol fülsértő filterezésekkel és végtelenségig elnyújtott felpörgésekkel. Az egyik ilyen kiállás végén például egy olyan hanggal őrjítettek meg mindenkit, mint amilyet egy nagyon régi hűtőszekrény adhat ki magából. De ha valaki figyelmesen fülelt, némi sarokcsiszoló-motívumot is felfedezhetett benne. No de hát erről szól az elektronikus tánczene, vagy mi a fene? És a pattogós ütemekről, meg a széttorzított sújtólég basszusokról. Egyikből sem volt hiány. Nagyjából félóra elteltével egy kis karaoke mutatványt láthattunk a fiúktól, és arra is fény derült, hogy egyikük Björk hangján is kiválóan tud énekelni, merthogy a legfrissebb Björk remixüket is játszották.

Ami pedig ezután következett, azt leginkább a dubstep-house nevű szörnyszülöttként tudnám bemutatni. A house-ra jellemző lüktető basszusokat húzták rá a dubstep szellős, szögletes ritmusaira. Eközben a színpadon felvonták a modeselektoros, vagyis nagy fekete majomfejes zászlót, jelezvén, hogy elfoglalták a hajót (mégiscsak az A38-on voltunk). A sok kis rabszolga pedig úgy táncolt, ahogy a két német fütyült. Győzelmüket pezsgőlocsolással is megünnepelték.

A tempós középső részt egy dallamos, trance-es, már-már Tiësto-i magasságokban (na jó, inkább mélységekben) járó számmal zárták. Ezt ellensúlyozandó, a végére toltak egy nagy adag glitch-et meg grime-ot, amit kábé úgy kell elképzelni, mintha a srácok a dancehall/hip-hop kettősgyilkosság áldozatainak szétszabdalt, savval leöntött holttestét gyalázták volna meg. És ami megmaradt belőlük, azt most bedobták a kutyák közé, akik vígan marakodtak rajta.

A Modeselektor bő egy órás műsora alatt belenyúlt mindenbe, ami manapság az elektronikus tánczenében menő, és az egészet átitatta az a vicces, kicsit ravasz stílus, ami a „MDSLKTR” hangzás sajátja. Azt hiszem, ezt hívják IDM-nek, azaz Idiotic Dance Music-nak.

Püspök Tamás

A Realistic Crew OTT volt a Szigeten

A magyarok valahogy mindenütt ott vannak, igen, a zenében is. Amber Smith, The Moog, Yonderboi, Zagar - az ember könyökén jönnek már ki ezek a nevek. De akkor mondok még egyet, ami sokaknak még mindig nem ismerős eléggé. Jegyezzük meg rendesen: Realistic Crew!

A legújabb büszkeségünk ismét az elektronikus szcénából került elő. A Realistic Crew, a magyarok közül elsőként meghívást kapott a rangos brit fesztiválra, a Glastonburyre. „Ja, igen, azt tudtam, hogy valaki kinn volt a Glastón!” - hallottam másoktól. Akkor tanuljuk meg végre; a Realistic Crew volt az! Mi kellett ehhez a kitűnő, első osztályú zenén kívül? Okos menedzsment! A tavaly megjelent Overcome című lemezt kitartóan nyomatták körbe a külföldi fesztiváloknak, kiadóknak, mígnem valaki bekapta a horgot, a Realistic Crew pedig kihalászta magának a Glastót.

Az experimentális, absztrakt és már-már túlvilági sötétségig alámerülő elektronikus zenekar azt a hullámot lovagolja, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Bristol-soundként emlegettek. Szándékosan nem a triphop elnevezést használom, mivel az a stílus sokadik generációs puha, lounge-osabb zenekaraira enged következtetni, én pedig azt szeretném, ha a jó öreg Tricky vagy a nagy visszatérő Portishead gonosz, lüktető ritmusai jutnának az olvasó eszébe. Persze a Realistic Crew nem halott stílust éleszt újjá, Márkos Albert csellójátékával és Berger Dalma hangjával rápakol a zenekar a szuicid, klausztrofóbiás hangzására.

Dalma és Beth Gibbons maximum annyiban hasonlítanak, hogy mindketten kaméleonszerűen változtatják hangjukat, a néhol nőiesebb hangszínt váratlanul valamilyen démonibb géphang váltja fel, amire a dj-k könnyen rátehetnek még egy lapáttal. Valahogy a Skunk Anansie volt énekesnője, a most már szólóban próbálkozó Skin is eszembe jutott Dalmáról. A kopasz fekete lány úgy tud vicsorítani a közönségre, miközben énekével leszaggatja a fejeket, hogy egyszerűen a sokktól megbénul az ember. Dalma is törékeny, vékony testalkatával és néhol morgásba csúszó hangjával lepi meg Skinhez hasonlóan az embert: hogy a fenébe jön ki ebből az alig 45 kilós nőből ez az ördögi hang? Skinnel ellentétben a Realistic Crew és sok más formáció, a Singas Projekt, az Esclin Syndo és a Pelican West énekesnője viszont nem vicsorít, nem veri szemmel a közönséget, csak lazán fel-alá sétálva, szinte alig láthatóan mozog az ütemre.

Nem kellett ennél nagyobb performansz, hiszen a nagyérdemű a melegtől valahogy kifáradt after partinak induló második Sziget-napon csak lustán, a fűben üldögélve élvezte a koncertet. És igen, mire lassan este nyolcra befejeződött a koncert a nap igaz, hogy már nem tűzött, de még mindig meleg volt. Ennek ellenére szerintem nem csak én fáztam: sokaknak végig futott a hátán a hideg. Miért? Mert a magyarok mindenütt ott vannak, a Realistic Crew pedig augusztus 14-én a Sziget MR2 Színpadán is nagyon OTT volt.

Deák Ági

Össznépi ugrabugra - Kaiser Chiefs a Szigeten

Az elmúlt évek fesztiváljainak első számú közönség kedvence, a futball- és sörrajongásukat nem titkoló brit Kasier Chiefs végre a Sziget Nagyszínpadán is tiszteletét tette.

Hogy ne maradjon légből kapott az előző állítás, íme a bizonyítás: először is nevüket egy dél-afrikai futballklubtól kölcsönözték, ami pedig a sört illeti, elég csak ránézni Ricky Wilson frontemberre; az a típus, akivel angolszász földön bármelyik pubba belépve találkozhatnánk.

Leeds-i barátunk szemmel láthatóan a koncertet megelőzően is buzgón emelgette a korsókat, vagy csak nem volt ideje felvenni az ütemet (saját állítása szerint épphogy csak megérkeztek), de egy átlag Kaiser Chief koncerthez képest most kevésbé volt hiperaktív, nem mászott be a csaknem telt házat hozó közönség közé. A tisztesség kedvéért a toronyra azért felkapaszkodott, és a közönségénekeltetés, illetőleg tapsoltatás sem maradt el. Félreértés ne essék: fantasztikus hangulatú koncert volt, de aki már látta őket korábban, tudja mennyivel volt kedvesebb a szigetes fellépés.

Az igazság az, hogy a Kaiser Chiefs nagyon is jól tudja, mitől döglik a légy: egyszerű pop-punk alapokon nyugvó zene, óvodások által is azonnal megjegyezhető és énekelhető refrének pofonegyszerű szöveggel, egyszóval instant számok, amikre nem lehet nem bólogatni vagy legalább ütemre dobolni a lábunkkal. Meg is kaptunk mindezt 14 dalban, és az első két album best of-ján túl (Everything is Average, Every Day I Love You Less and Less, Ruby, Na Na Na Na Naa, Angry Mob, Oh My God) új szerzeményeket is hallhattunk.

Rickyt követve pattogott is a közönség nagy része, mint a gumilabda, lengtek a színes zászlók, repültek a söröspoharak - szórakoz(tat)ás volt felsőfokon!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

Füst, katlan és labamba - Péterfy Bori & The Love Band a Szigeten

Ismét tanulságos eseménynek lehettünk szemtanúi a Sziget második napján: az Arany Ászok Sátor bizony alkalmatlan helyszínnek bizonyult egy Péterfy Bori koncerthez, ugyanis a látottakból ítélve a zenekar kinőtte ezt a színpadot.

A nyár eddigi fesztiváljain már találkozhattunk hasonló problémával (lásd Volt: Belga, Kiscsillag koncertek), amikor is egy zenekart olyan lehetetlen helyszínre szerveztek le, hogy a buli ideje alatt többször is kicserélődött a komplett közönség. Természetesen ilyen van, és nem mindig lehet rá számítani, de azért felettébb kellemetlen élményben lehet része azoknak, akiket ezen produkciók közül bármelyik is különösen érdekel. Jelen esetben Péterfy Bori rajongóinak kellett erősen kitartaniuk, pláne, ha egy az egyben beépültek a tömegbe, mint a beton, hiszen a szellőzés nem hogy megoldatlan volt a sátorban, hanem egész egyszerűen nem volt.

Az ötven fok, és a nulla százalék oxigén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nézők nagy része maximum 4-5 számig bírta, majd átadta a helyét a soron következő próbálkozóknak. Az énekesnő folyamatosan bíztatta közönségét: „Tartsatok ki, itt vagyunk, ti itt vagytok?” Valójában a fanatikusoknak nem is nagyon volt rá szüksége, ők (az aznap kissé hűvös) szabadtéren is képesek lettek volna forró hangulatot teremteni. Bori hozta a formáját: újfent ellenállhatatlan, szexi és magával ragadó volt, minden létező érzékszervével közvetítette a közvetítendőt, egy igazi vérbeli színésznőt láttunk a színpadon.

Nagyon kár, hogy a körülmények beárnyékolták egy picit a hangulatunkat, de hála Istennek a zenekaron ebből semmi sem látszott. Ember legyen a talpán, aki az egész műsor alatt bent volt - de az is, aki végig kibírta tánc nélkül!

Fedor Nóra

2008. augusztus 14., csütörtök

Nem csalás, nem ámítás - Hocus Pocus a Szigeten

A francia hip-hopról mindig a Taxi filmek soundtrackjei jutnak eszembe. Esetleg még az öreg róka, MC Solaar. Szerda este azonban a Hocus Pocus megnyomta a Reset gombot a fejemben, és innentől ők lesznek az alapértelmezett francia hip-hop zenekar.

Hasonlóan az előttük fellépő Pete Philly & Perquisite-hez, a gallok is zenekarral érkeztek a Szigetre. Ez várható is volt, hiszen mindenütt azt lehetett olvasni róluk, hogy sajátosan ötvözik az akusztikus és elektronikus elemeket. Nekem eddig valahogy nem voltak meggyőzőek azok a próbálkozások, amikor egy hip-hop előadó zenekarral próbálja visszaadni a lemezen hallható, eredetileg hangmintákra épülő, elektronikus alapokat. A Hocus Pocus viszont addig bűvészkedett, amíg a harmadik számnál azon kezdtem gondolkodni, hogy akkor most vajon DJ Premier (igen, a Gang Starr-ból) áll a lemezjátszók mögött, vagy tényleg a zenekar produkálja ezt a hangzást? Nos, természetesen az utóbbi.

Mire feldolgoztam ezt az információt, addigra már ott tartottunk, hogy a gitáros, a dobos és a basszeros úgy gondolta, hogy neki bizony nem hiába van ott a hangszere, úgyhogy korrekt rockos zúzásba kezdtek. Az mc persze nem jött zavarba, ugyanolyan energiával pattogott és szövegelt tovább, mint eddig. Apropó szövegelés: akinek a francia tudása nem terjed tovább a „croissant”, a „Je t’aime!”, a „Peugeot” és a „Renault” kifejezések ismeretén, az nem sokat értett sem a számok szövegéből, sem a frontember kiszólásaiból, mert nagyrészt anyanyelvén kommunikált a közönséggel is. De mint ahogyan az előző Pete Philly koncerten, itt is a (kül)földiek tették ki az egybegyűltek nagy hányadát, így az esetleg franciául nem beszélő hiphopperek is tudták, mikor kell lendíteni a kezeket, hisz csak figyelni kellett a mellettük álló Jean Pierre-t. A koncert vége felé az együttes még Michael Jacksont és a Grandmaster Flash And The Fourios Five-ot is megidézte egy-egy taktus erejéig, előbbit a Smooth Criminal-lal, utóbbit pedig a klasszikus The Message-dzsel.

A Hocus Pocusnak sikerült elhitetnie velem, hogy a hiphopot igenis elő lehet adni hitelesen és lendületesen hangszerek és zenekar segítségével is, ráadásul franciául. Hm… biztosan varázslat.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Gyerekzsúr az MR2-n - Carbonfools a Szigeten

Érdekes összképbe botlott az ember szerda este a Szigeten az MR2 Petőfi Színpad előtt: a Carbonfools zenekar koncertjére néhány ovis is hivatalos volt - csak épp nem a nézőtéren rakoncátlankodtak!

A gyerkőcök alkalmi háttértáncot vállaltak Tituszék buliján, s valószínűleg több vaku csípte őket szemen, mint a srácokat, de sértődésről szó sem volt. Nagyobb aggódás őrizte a csöppségeket, mint magát a felszerelést, pedig egy önfeledten tomboló óvodásnál (az esetek többségében) nincs kegyelem - pláne, ha valami nagy, drága és elektronikus ketyeréről van szó!

DJ Titusz és Tóth Szabolcs 2000-ben alakult közös projektje jelenleg biztosan benne van a magyar siker-sztorik top 10-ében, s hála az égnek, ezek nem csak szóbeszédek. Az MR2-s koncert éppen a Nagyszínpados Alanis Morissette-el ütközve nem ígért túl sok jót, de a várakozásokkal ellentétben rengetegen összegyűltek a színpad előterében. Egy igazán energikus, felépített műsort láthattunk: az igazi slágerdalok domináltak, izgalmas stílus-összemosásokkal (a csúcspont azt hiszem a reggae-betét volt!)

Ami különösen szimpatikus ebben a zenekarban, hogy 100%-ban őszinte (vagy legalábbis hiteles) arcokból áll, és egyetlen dekányi divat-pózőrség nincs bennük. A hozzáállásról pedig csak ennyit: „Mi senkire sem akarunk hasonlítani, mi mindenkit le akarunk nyomni!” - így fogalmazott Zsazsa (basszusgitár), amikor a zenekart ilyen-olyan formációkkal akarták kapcsolatba hozni (többek közt a Zagarral is).

Ehhez túl sok kommentár nem szükséges, teljes egészében átjön az „ars poetica” a koncerteken, és úgy jó, ahogy van. Azt hiszem, ezt nevezik hálás zene és hálás közönség ideális találkozásának!

Fedor Nóra

Debrecenbe kéne menni - Gonzo a Szigeten


A korai időpont, a szembevágó napsugarak és a nem kis meleg ellenére is jól megszokott fellépő-ruhájukban álltak színpadra a Gonzo-s fiúk, s a tőlük ugyancsak jól megszokott színvonalat hozták az MR2 Petőfi színpadán.

Ami a sikerhez vezető rögös utat illeti, a debreceni fiúk jó néhány mérföldkövön vannak már túl: ott volt az ABC tehetségkutató, most az MTV European Music Awards Local Hero válogatása, ahol is a rajongók beszavazták a zenekart az első öt közé. Peeping Tom című daluk a rádiókban és a zenecsatornákon egyaránt forog, tehát a szekér pontosan úgy halad, ahogyan kell - és ahogyan azt a srácok meg is érdemlik! A stílusok igen eltalált vegyítésével sikerült elérniük azt, amit manapság egyre kevesebbeknek: kiemelkedtek a skatulyákból úgy, hogy közben nem lettek sablonosak, hanem inkább - sőt, egyenesen! - egyediek.

Zenéjük az elszállós indie-től a pattogós funky-riffeken át számos vonalat érint, mégsem idegenkedünk tőle, ugyanis nagyon egyben van. Koncerten mindig kiegyensúlyozott színvonalat hoznak, külön piros pont illeti Varga Andrást, aki a vokál témákért felelős: az ő teljesítményén koncertről koncertre elcsodálkozik az ember, legalább annyira a hátán viszi a komplett színpadi produkciót, mint a frontember Stumpf Árpád. Most sem volt ez másképp - babazsúri időpont és földön ejtőző tömeg ide vagy oda -, a Gonzo lendületes koncertjét több Nagyszínpados megirigyelhetné.

Fedor Nóra

Merre van a kijárat? Ezittaz! - Animal Cannibals a Szigeten

Az Animal Cannibals akkora retro-nosztalgia manapság, mint amilyen mondjuk egy Rapülők lenne, ha koncertezne. Nagy várakozás kísérte a Szigetes megmozdulásukat is, ám most nem egészen úgy sült el a dolog, mint kellett volna.

Hajnali két óra tájban kezdték el magát az átszerelést a Kannibál-show-hoz az Arany Ászok Színpadon, úgyhogy fél háromnál előbb semmi jóra nem számíthattunk. A tömeg nem lankadt, gyűltek tisztességgel, mintha csak délután fél három lenne. Természetesen pont ilyenkor van gikszer a hangosítással, így az első számot a capella verzióban hallhatjuk - ez az Ülünk a vonaton. A nagyzenekari felállással az egykori Annimal Cannibals feeling teljesen másként hat az emberre, arról nem is beszélve, hogy profi az egész, és a két rapper-srác semmit sem felejtett - mi meg pláne!

Tudatalattinkból törnek felszínre a régi szövegek, és az alap is táncolhatóbb lett, úgyhogy minden egyben volt egy tökéletes napzáró daj-dajhoz. Csakhogy… jött az a bizonyos csakhogy, amire ugyan számítottunk a program-kiírásból, de arra nem, hogy erőteljes parti-gyilkolás következik. Színpadra lép az egyébként tehetséges MC Gőz és a Hősök négyese, hogy tiszteletüket tegyék néhány szám erejéig, azonban ez olyannyira leültette a bulit, hogy az emberek 80%-a odébb állt. Nincs nekünk semmi bajunk a magyar hip-hoppal, és az aktuális tehetségekkel sem, csak sajnos ez az érdekházasság most nem sült el jól. Az Animal Cannibals egy réges-régi siker-sztori, ami mostanában már csak ki-kivillantja a foga fehérjét, s azt is csak a helyzetjelentés/életjeladás végett teszi. Ez annyit jelent, hogy Kannibál-koncertre nagy valószínűséggel olyan emberek jönnek, akik nosztalgiázni akarnak, nem pedig tehetségkutatni.

Lehetne rajta vitázni, hogy jó volt-e ez így, vagy sem, de a tények magukért beszélnek, és ez a produkció most nem volt olyan, mint amilyennek megálmodták - mindkét oldalról nézve!

Fedor Nóra

Vodka, tequila és frissítő Evian - Vodku, Deliquent Habits és Zagar a Sziget első napján

Hogyan kell kezdeni egy Szigetet? Hát lendülettel, azaz Vodkuval!

Az eredetileg Vodku v Glotku (Vodka a torokba!) névre hallgató zenekar 2000-es újjáalakulása óta az odesszai hagyományok mellé bolgár, délszláv, zsidó, albán és más népzenei alapokat is beemelt. A balkáni, közép-keleti népzenét a zenekar rockkal, dszesszel és egyéb irányzatokkal ötvözi. A magyar világzenei színtér egyik kiemelkedően energikus formációja az A38 Színpadon, este hattól adott koncertet.

A Bata István vezette formáció mi MÁSsal is kezdhetett volna a szigeti hajó fedélzetén, mint a Kikötő című, 2004-es album dalaival. A 7:40-es vonattal azonnal sebességre kapcsoltak, a lábak valahogy maguktól megmozdultak, egyszerűen kötelező volt a tánc, a jókedvről nem is beszélve. Terápiás jellegű a Vodku örömzenéje; jól esett Bede Sarolta énekesnő kedves, sugárzó arcára ránézni, Szabó Árpád virtuóz hegedűjátékába könnyen bele lehetett szédülni, Bata István „Rakjunk tüzet és dobáljunk mindent, ami nem kell!” felszólítására pedig elfelejtettünk minden bút és bánatot. A címe miatt csalóka Balladára is inkább a vidám sodrás a jellemző, egyedül egy új szerzeményben, Dióhéjban kaptunk néhány szomorúbb, de annál szebb percet. A koncert a 2007-ben megjelent, MÁS című lemez egyik darabjával, a Paploma-val zárult, de az én Szigetem valahol akkortájt kezdődött el.

Igaz, nem uborkával ittuk, mint az oroszok, de így is jót vodkáztunk az A38-on.

Az alkoholmámor a Delinquent Habits vezetésével a Converse wan2 sátorban folytatódott, de most már nem csak képletesen folyt a tequila a színpadról.

Az ugye megvan a mexikói gengekről szóló akciófilmekből, amikor a negyed kigyúrt, agyonvarrt, fejkendős bandatagjait lassított felvételben, lowriderekben, perzselő napsütésben, mutatják. Latinos, kemény hiphop szól és a fehér, naiv főszereplő a pirosban sem szívesen áll meg még felhúzott ablakkal sem. Augusztus 13-án, a Converse wan2 színpad nem volt veszélyes, pedig igazi chicano rap szólt. Pisztolylövések helyett pedig jó néhány üveg tequilát kapott a közönség első néhány sora. És még mi magyarok vagyunk büszkék a vendégszeretetünkre?

A rapperek már első albumukkal saját stílusukat is túlnőtték: a Tres Delinquents című, 1996-os dal mindenkihez eljutott, a harmadik albumról kimásolt Return of the Tres című slágerről nem is beszélve. A Cypress Hill mellett a latino-hiphop egyik legjelentősebb formációjának első két lemezén a Cypress-es Sen Dog társproducerként segített be. Később, az eredetileg két mc-t és egy dj-t tömörítő hármas duóra zsugorodott, a teljes létszámot a DH a Michelle névre hallgató énekesnő belépésével érte el ismét. Michelle sajnos az angyalok városában maradt, a hiányzást Ives és O.G. Style a közönség énekeltetésével pótolta.

Egészen jól működött a „When I say Delinquent, you say Habits! When I say yeah, you say hooo!” utasításra meginduló párbeszéd. A rapperek magyaráztak, mi pedig aktívan helyeseltünk, azaz ütemre bólogattunk. Az apróbb technikai malőr sem okozott fennakadást, de a számokat csípősebbé tevő trombita hiányzott. Ez a bőgatyásokat egyáltalán nem zavarta, a szűkebb farmeresek viszont emiatt nem tolták lejjebb a nadrágot, ahogy a hiphopperek a lazaságtól maximum az övüket csatolták eggyel kijjebb.

Ettől függetlenül, stílus ide vagy oda, akinek nem jutott a töményből, az legalább egy fütyülőst mindenképpen megkívánt a koncert végére.

A piszkos rapet követően üdítőbbnek és frissebbnek hatott a Zagar and the Underground Divas, mint valaha.

A Delinquent Habits után a Zagar a hajnali órákban első osztályú ásványvizet csepegtetett az alkoholtól kiszáradt torkokba. Így könnyű, gondolhatják a zenésztársak, ennyi tehetséges, erős egyéniségű nővel egy színpadon nem is olyan nehéz koncertet rittyenteni a nagyérdeműnek.

Kutzora Edina, Judie Jay, Hodosi Enikő és Németh Juci énekével, a Puzzle-frontember Ligeti György közreműködésével illetve a színpadi vetítések segítségével Zságer Balázs ügyesen teljesíti ki az ún. audiovizuális élményt, amelynek lexikális meghatározását akár ő maga is írhatta volna. Persze tudjuk, hogy már jóval a dívák előtt a Zagar a magyar elektronika egyik kulcszenekarává emelkedett. A Local Broadcast című album után a Zagar minden fesztiválra állandó helyet bérelt magának. Több filmzene után a tavalyi Cannot Walk Fly Instead csak fokozni tudta a sikereket. A korábbi urbánusabb felfogású lemez után ezzel az anyaggal a földtől elrugaszkodó, vallásos témák kerültek előtérbe, amelyet a vetítések vissza-visszatérő bibliai képsorai is kihangsúlyoztak. A Cannot Walk Fly Instead-ről kimásolt Wings of Love című sláger volt természetesen a koncert egyik záródala és kulminációs pontja is egyben.

Deák Ági

Kanadai dalok, európai lelkesedés - Alanis Morissette a Szigeten

A kilencvenes évek gitárzenei színterét egymással egyidőben alaposan felforgatta két hölgy, akik a saját dalaikat írták, s egyfajta éneklő naplóként jórészt személyes élményeiket osztották meg hallgatóságukkal, emellett eladtak egy rakás lemezt és nyertek egy kamionnyi Grammy-t. Illetve ha belegondolunk, nem feltétlenül indokolt a múlt idő, hiszen Alanis Morissette és Sheryl Crow mostanság is kimondottan aktív. Kettejük közül az járt most a Sziget Nagyszínpadán, aki szeret piros kötött sapkában, havas utcákon autókázni, és ezt meg is örökítette Ironic című világslágerének klipjében.

Morissette művésznő műsora tíz perccel nyolc előtt kezdődött, meglehetősen esetlen nyitánnyal. Először kaptunk egy cirka kétperces intrót, amely közben csupán a kísérőzenészek álltak a színpadon, s a kanadai énekesnő hangja lemezről szólt - egy rövid fesztiválfellépésen nem szerencsés ilyesmivel húzni az időt. S az igazi áttörés még akkor sem következett be, amikor Alanis valóban színpadra lépett. Bár örvendetes, hogy hat stúdióalbumának anyaga mellett (amit ugye a nemzetközi debütálástól, ’95-ös Jagged Little Pill-től számolunk) nem feledkezett meg a ’98-as Angyalok városa betétdaláról, a nemrégiben a Freemasons által is remixelt Uninvited-ról sem, ez a zongorára épülő, tűnődő hangulatú, gyönyörű lassú dal nem nyitószámnak való. Tény, hogy a szerzemény instrumentális zárása már keményebb, tény, hogy Alanis erre rázta a fejét és lobogtatta a haját, és tény, hogy utánozta néhány, a nulladik nap emlékét őrző, Iron Maiden-es pólójú ember a közönségből, ez a ballada mégsem teremtette meg a szükséges hangulatot.

A publikum kissé megilletődhetett a szokatlan nyitány láttán-hallatán, mert a következő néhány, ezúttal valóban gyors szám alatt sem oldódott fel eléggé. Aztán a koncertkezdéstől számított húsz-harminc perc múlva a Head Over Feet-nek már kevesen tudtak ellenállni. Ennek kapcsán beigazolódott egy aforizma, és megcáfolódott egy tévhit. Beigazolódott Jon Bon Jovi mondása, miszerint „az amerikai közönség tudja a refréneket, de az európai közönség ismeri a versszakokat is” - a mosolygó és meghatódott Alanis nagy örömére, akinek szemmel láthatóan jól esett egy kis európai lelkesedés. És megcáfolódott az a hiedelem, hogy csak csajok hallgatnak Alanis Morissette-et, legalábbis a dalszövegeket (igen, a verzéket is!) kívülről fújó, teli torokból éneklő férfiak igenis népes csoportjai erre engedtek következtetni.

Nincs mese, itt Alanis valóban megnyerte magának a hallgatóságot, ezután az együtténeklés szinte minden dalban bekövetkezett, innentől kezdve a koncert valóságos diadalmenetnek bizonyult az énekesnő (és a publikum) számára. Olyannyira, hogy az ember túl hamar elérkezettnek tartja az Ironic-ot és a Thank U-t magában foglaló ráadásblokkot, és (még a nehézkés kezdést figyelembe véve is) azzal az érzéssel hagyja el kilenc után tíz perccel a Nagyszínpad küzdőterét, hogy ez a koncert (köszönhetően a fesztiválforma kötöttségeinek) nem csak rövid volt, de (szemben több más aznapi fellépő műsorával) annak is tűnt.

Lengyel Gábor

(Fotó: sziget.hu)

Pszichedelikus időutazás - MGMT a Szigeten

A rekkenő hőség dacára szépen gyarapodott a színes műanyag keretes napszemüveget és hajpántot viselő - többnyire külföldi - fiatalok száma a nagyszínpad előtt, hogy csodát lássanak: az idei Sziget talán legnagyobb szenzációját, a brooklyni MGMT fellépését.

Mi is legalább annyira vártuk már ezt a koncertet, mint gyerekkorunkban a karácsonyt, a húsvétot és a születésnapunkat együttesen, és csak legyintettünk a nagy zenei megmondók (bal)jóslatai hallatán: „az igényes produceri munka nem jön át élőben”. Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser három fős erősítéssel, késlekedés nélkül, pontban fél ötkor csaptak a húrok közé. A két fiatalember eleinte kisfiúsan, szemlesütve tette a dolgát, mintha nem tudták volna igazán belakni a színpadot. A hangsúly a szintiről a gitárra helyeződött, a dalok nyersebben, garázsosabban szóltak mint az albumon, és végtelennek tűnő, elnyújtott dzsemmelésekbe torkollottak.

Nagyjából félidőben Ben végre kitekintett bozontos frizurája alól és mintha megbátorodott volna a közönség biztatását látva: a srácok kivágták a rezet és a Time to Pretend kórusban éneklős örömünneppé kerekedett. Az utolsó dal, a Kids már igazi együttugrálós, nagyszínpados záródallá avanzsált, és srácok még egy hangulati elemmel is kedveskedtek nekünk: Ben egy színes, batikolt lepedőt magára terítve szinte önkívületben ugrálta körbe a színpadot woodstocki hangulatot teremtve.

Hajrá srácok, csak így tovább, jövőre meg lehet pályázni a headliner pozíciót!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

The Kooks


Négy brightoni suhanc foglalta el a Sziget Nagyszínpadát szerda este. A The Kooks dobosuk nélkül állt a magyar közönség elé, de a hatáson az elegáns session zenész sem változtatott, ezrek kívánták meg a csőnacit.

Rockot ígértek és úgy is lett. A Nagyszínpad szerda esti utolsó fellépői a brightoni The Kooks fél 10-re belepréselte magát a cerka nadrágokba, megfésülte göndör fürtjeit, de szigorúan úgy, hogy még rakoncátlannak tűnjenek és színpadra állt. Nagyon hatásosan, talán a Muse nyomdokain, rögtön a legnagyobb slágerrel az Always Where I Need To Be-vel nyitották a bulit. Bár az első lelkesedés kissé lankadni látszott az Inside In/Inside Out lemez dalainak előkerülésével, de gyorsan visszatért a hamisítatlan angol gitárzene varázsa. Luke (az énekes) félelmetes hasonlóságokat mutatott Jim Morrisonnal, de szigorúan csak külsőleg. A cseredobos szelíden nézelődve ütötte a ritmust, talán titokban még a nyakkendőjét is megigazította, a gitáros srácok pedig rendületlenül cserélgették hangszereiket. A másfél órás koncerten szinte az összes szám előkerült a két lemezről. A fiúk pózoltak és huncutkodtak. Igazi brit éjszakát varázsoltak a Duna közepére, hiányozni fognak.
Molnár Csilla
(fotó: Sziget.hu)

Kiscsillag a Szigeten

Lovasi András három éve alakult hobbizenekarának koncertje a puszta véletlen folytán eddig valahogy kimaradt az életemből, restanciámat a nagysátras, késő éjszakai szigetkoncerttel igyekeztem pótolni.

Az időpont és a helyszín ideálisnak tűnt: az A38 sátor befogadóképessége elégségesnek bizonyult, és fél egyre az általános partikedv-mutató is magasra emelkedett a mulatni vágyó közönség körében.

Már a második, Állnak a férfiak című - az erősebbik nem számos képviselője által ars poeticának tekintett - dal előadása közben hullámzásnak indult a padlózat, és kaptuk a port az arcunkba, a sört meg a nyakunkba. Lovasi végig kajánul vigyorgott, mint egy csínytevésre készülő kisgyerek, vagy mint a hőskorban egy Kispál koncerten. A világhíres zenekar (ez nem vicc és nemcsak a tagok szubjektív megítélése: a sátorhoz vezető utamon izgatott külföldiek tudakolódtak nálam az A38 sátor holléte felől) sorra bombázott minket világhíres dalokkal, mint a szívhez szóló Ha én Lennék, a nagy filozófiai fejtegetéseket tartalmazó Fishing in Orfű, de volt egy Péterfy Boritól kölcsönzött dal is, no meg Lovasi elmaradhatatlan nyers poénjai.

A Kiscsillag erőssége és gyengéje egy és ugyanaz: nem lehet nem elvonatkoztatni a Kispáltól, csukott szemmel egy koncerten állva talán még a legelkötelezettebb hívek is összekeverik a kettőt. Reméljük, sokáig ragyog még a Kiscsillag, kapunk még az arcunkba ilyen koszos, izzadtság- és sörszagú rock ’n roll koncerteket.

Mohai Adrienn

2008. augusztus 13., szerda

Lakossági hardcore a fák alatt


A Sziget első napján 19 órakor vette át a színpadot az új tehetségektől a Tango Underground és kezdett bele a koraesti zúzásba. Az új lemez számai mellett helyet kaptak a műsorban a korábbi szerzemények is.

A 2000-ben alakult egri Tango Underground idén kapott először lehetőséget, hogy megmutassa magát a Sziget közönségének. Az átalakult Talentum és Zúzda Színpadon adtak szerda kora este koncertet. A 90-es évekbeli magyar hardcore-t játszó egri srácok alakulásukkor csak egyetlen fellépést terveztek, aztán annyira másként alakult, hogy már a harmadik albumnál tartanak. A legutóbbi, Pólusok című lemez meggyőzött minden hardcore rajongót, hogy ott a helyük a négy fiú koncertjein. Tegnap a stílustól nem megszokott módon a szigetlakók a fűben ülve várták a kezdést és még az első hangok is nehezen mozdították meg a sörtől és a melegtől megfáradt érdeklődőket. Aztán persze idővel felpattant a nép, még feljebb húzta az elmaradhatatlan fehér zoknit, leporolta tetkóit és a színpad előtt élvezte a régi punk fordulatokkal cifrázott bulit. A hatást csak fokozta metálnarancs basszusgitár és a kellemes üvöltözés, bejött a fesztiválozóknak a lakossági hardcore.
Molnár Csilla
(fotó: tangounderground.uw.hu)

Egy perc - csak neked! TÁP Színház: Egypercesek


Ha valaki egy percig csak téged néz, zavarba jössz. Képzeld el, milyen lehet, ha több ember kizárólag csak neked és érted játszik egy percben! Ahol kevesebb a néző, mint az előadó, ott valószínűleg mindenki arra gondol: ezek valamit nagyon rosszul csinálnak. Ha viszont mindez a Táp Színház előadásában manifesztálódik, megnyugodhatunk: itt ugyanis a rosszat csinálják kiválóan. Hogy kik is ők? „A TÁP színház társulatát a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára.” – állítják magukról. A többit mindenképpen élőben kell megtapasztalnod! Szóval egy perces előadások, csak neked, szerdától-vasárnapig délután öttől –hatig. Keresd a PORT.hu Színház- és Táncsátort és a Szabadtéri Színpadnál a TÁP sátrat.


Monori Máté

(fotó: Sziget.hu)

Flogging Molly a Szigeten


Az amerikai-ír Flogging Molly magyarországi első, bő egyórás koncertje mindenkit megtáncoltatott, aki a Nagyszínpad előtt volt: punkokat, nagypapákat, rózsaszín hajú lányokat egyaránt. Az tizenegy éves ír folk és kocsmazenét punkkal, rock’n’rollal keverő együttes olyan hangulatot csinált a délután hat órai napsütésben, mint tavaly például a Gogol Bordello, vagyis olyat, amit mások még éjjel kettőkor sem tudnak. Mindezt Dave King énekes és felesége segítségével, aki hegedült, furulyázott és táncolt is egyszerre. A hét öltönyben, ünneplő ruhában játszó zenész beleadott mindent, amit csak tudott, látszott, hogy annyira élvezik, mint a közönség, aki folyamatosan mosolygott és ugrált.


Az idén megjelent, Float nevű új albumukról leadták a legbulisabb számaikat, mint például a Requiem For A Dying Songot, vagy a Lightning Stormot, amit Johnny Cash emlékére ajánlottak (egy másikat az énekes nemrég elhunyt apjának, Richard Kingnek), a régebbiek közül a Selfish Mant és a Tobacco Islandet is. Az egyik legnagyobb lelkesedést a Float című dal váltotta ki, amire mindenki önfeledten lengette a karjait, csak úgy, mint az összes többi, kicsit lassabb szerzeményeikre. Tökéletes bemelegítő koncert volt, akinek ez tetszett, nem fog unatkozni a Sziget többi napján sem.


Szabó Zita
(fotó: Sziget.hu)

2008. augusztus 1., péntek

Horgonyt fel, irány a Sziget! - A38 Színpad

Ha már úgyis egy szigeten vagyunk, nem hiányozhat egy hajó sem az összképből. Az idei Sziget új helyszínei között érdekes színfolt az A38 Hajó színpada, mely a szokásos magas színvonalú „hajós” felhozatallal készül a fesztiválra. A színpaddal kapcsolatos kérdéseinkre a kapitány, Kozlov Sándor válaszolt.

kozlov_200Az idei Szigeten debütál az A38 Színpad, ami egy teljesen új helyszín a fesztiválon. Mi a fő csapásirány, koncepció a programok összeállításánál? Mennyire lesz „a38-as” a line up?
KS: A magyar zenekarok tekintetében teljesen „a38-as”, mert a többségük állandó fellépője a Hajónak. Ezek között van az Erik Sumo Band, az Irie Maffia, a Zuboly, a Kiscsillag vagy az Anima Sound System. Külföldi zenekaroknál azokra az együttesekre fektettük a hangsúlyt, akik jártak már a Hajón és nagy sikerük volt, mint például a Parov Stelar vagy a Kultur Shock, illetve azok a kelet-, és közép-európai előadók, akik meghatározó egyéniségei a saját zenei szcénájuknak. Ilyen az orosz Markscheider Kunst vagy a horvát Lollobrigida. Ezek mind alapzenekarok a saját hazájukban, és nem nagyon van más esély arra, hogy eljussanak hozzánk, mint a Sziget Fesztivál. De lesznek olyanok is, akik nemhogy az A38-on, de még Magyarországon sem játszottak eddig.

zuboly_200Az A38 mindig is szívén viselte a kelet- és közép-európai előadók népszerűsítését. Ezt a jó szokást a Szigeten is folytatjátok?
KS: Az A38-ról azt kell tudni, hogy eredetileg egy ukrán téglaszállító hajó volt, így ilyen szempontból is igen erős a kelet-európai kötődés. Emellett komolyan szimpatizálunk Kelet- és Közép-Európával és fontosnak tarjuk, hogy ezekből a régiókból is játsszanak zenekarok a fesztiválon, mert sok érdekes produkció van azon a tájékon is. Akár Oroszországból, akár Ukrajnából, akár a Balkánról ezernyi jó produkciót lehetne hozni: ezekből csak egyet-egyet lehet megjelentetni a Szigeten a Hajó színpadán.

parovstelar_200Mit gondolsz, mennyire lesz vevő például a minden évben nagy számban jelen lévő francia és német közönség mondjuk egy ukrán punkzenekarra?
KS: Ezt sosem lehet előre tudni. De első nap fellép nálunk az orosz Markscheider Kunst nevű zenekar, amely a Leningrad után fog játszani, de nem a Világzenei Nagyszínpadon, hanem az A38-on, így remélem, hogy az ő közönségük áttódul majd hozzánk. A német közönség szempontjából érdekelt lehet a Modeselektor, amely elég nagy név Németországban és Európában egyaránt. Parov Stelar az osztrákokat vonzhatja erősen, és remélem, az idén több turista lesz Ukrajnából is a Szigeten, hiszen fellép az iDMG nevű ukrán együttes is. Nagyon vegyes a felhozatal és elég kiszámíthatatlan dolog, hogy melyik zenekarra kik lesznek kíváncsiak.

A koncerteken kívül mivel készültök még meghódítani a Szigetet?
KS: Augusztus 14-én lesz egy nagyon érdekes projekt a Hajó Színpad körül, amelyet a Doppel-U nevű német rapperiskola szervez, és közvetlenül a Modeselektor előtt lesz látható-hallható. A színpad közelében található Ship Shopban különböző hajós relikviákat lehet majd kapni, valamint az A38 Színpadon fellépő zenekarok lemezeit, pólóit is meg lehet találni.

Mi lesz a Hajóval augusztus 13-tól 17-ig?
KS: Általában nyáron máskor sem szoktuk túllőni a programokat, de most teljes mértékben az A38 Színpadra összpontosítunk, mert ez egyben a Hajó programja is, nem csak a Szigeté. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy az A38 kiköltözik a Sziget Fesztiválra.

Püspök Tamás/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!

2008. július 31., csütörtök

Kettő az egyben – Talentum-Zúzda Színpad

A Zúzda és a Talentum Színpad összevonásával érdekes új programhelyszín várja majd a fesztiválozókat. Egy hely, ahol elfér egymás mellett a jazz és a metál, a baseball sapi és az ördögvilla. Bóna Márk, a helyszín programfelelőse mesélt arról, hogyan is kerültek egy színpadra az új tehetségek olyan zenekarokkal, mint az Insane vagy az Embers.


marka_200Hogyan került hozzád a Talentum Színpad szervezése?
Bóna Márk: A Sziget zenei programszervezőjeként hozzám tartozik szinte az egész fesztivál zenei programjának összeállítása. A Talentum Színpad megszervezése, a fellépők kiválasztása is a munkám része. Ezt már természetesen nem egyedül csinálom, egy többtagú zsűri hallgatja meg a beérkezett anyagokat és dönti el, hogy a 7-800 jelentkező közül ki lehet az a 30, aki megmutathatja magát a fesztiválon.

Kik juthatnak fellépési lehetőséghez?
BM: Olyan zenekarok, akiknek nincs lemezszerződésük, de évek óta működnek, tehetségesek és már nem teljesen kezdők. Nekik is jó, hogy kipróbálhatják magukat fesztiválkörülmények között; rohanás, 10 perc beállás, 30 perc játék, teljesen idegen közönség, bámészkodók, talán ez a legnehezebb.

Ebben az évben egy helyre került a Talentum és a Zúzda Színpad, miért volt szükség a változtatásra?
BM: A Zúzdát korábbi előnytelen elhelyezése miatt hiába keresték sokan, nehéz volt megtalálni. Ezért úgy döntöttünk, hogy mindkét színpadnak segítség, ha összevonjuk őket. Így az új tehetségek is nagynevű magyar zenekarokkal játszhatnak együtt, egy forgalmas helyen. Igyekeztünk összehangolni a stílusokat is, persze ez nem mindig sikerül. A két színpad programja elkülönül egymástól, de az egymás után fellépő zenekarok hasonló stílust képviselnek.

A világsztárok, a nagy nevek rengeteg embert vonzanak a fesztiválra, sokan csak miattuk vesznek jegyet. Kíváncsiak az emberek az új tehetségekre?
BM: Éppen az egyik fő sétaút mellett található a színpad, ezért rengeteg arra járó megáll és belenéz a koncertbe, még akkor is, ha fogalma sincs róla, mi lehet az. Ha tetszik neki, ott marad, ha nem, akkor majd később úgyis újra el kell mennie erre és majd akkor marad. A Talentum-Zúzda Színpad előtt elfér 800 ember. Idén biztosan több lesz a specifikusan, bizonyos koncertre kíváncsi látogató a Zúzdával való összevonás miatt, de a Talentum programjában is van pár olyan név, akiket már többen ismernek.

Nem kapsz fenyegetéseket a kimaradt bandáktól?
BM: De szoktam, bár idén elmaradt.

Van kedvenced az új tehetségek között?
BM: Persze, de nem lenne fair megmondanom, ki az.


Csillu/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!

2008. július 28., hétfő

Nyitva tartunk! - Open Vidám Zenei Színpad

Ha megpróbálsz elszökni a mainstream elől, keresd az alternatívákat. Underground az Open Színpadon, nézd meg azokat, akik mélyebbre ásnak. Beszélgetés Lehotay Judittal, a helyszín programfelelősével.


lehotay judit_200Mitől "open" az Open?
Lehotay Judit: Az Open Tisztáson a kezdeti Diáksziget-hangulatra vágyó közönségnek adunk teret. A Sziget zajos kavalkádjától némileg eltérő, bensőségesebb világot teremtünk itt. Maga az Open Színpad pedig elsősorban a magyar, és ezen belül is az underground zenekarok felé nyitott.

Van e valami hasonlóság a korábbi Bahia és a mostani Open Színpad között?
LJ: A Bahia Színpad sajnos megszűnt, de zenei irányultsága megjelenik az Open Színpadon is. Utóbbi azért alapvetően mást képvisel, hiszen más a szervezőgárda is. Ez a csapat nem először dolgozik együtt, több zenei projekt során, többek közt a tavalyi Open Tisztás alatt már összekovácsolódtunk. Közös bennünk, hogy mindenki inkább az alternatív művészeti ágakban mozog otthonosan.

frenk2_200Mit láthatunk az idei Open Színpadon?
LJ: Új és érzésünk szerint roppant izgalmas zenei projektekkel rukkolunk elő! Külön-külön már ismert zenészek állnak össze új formációkban. Ilyen például az AZ nevű produkció, amelyben a Másfél zenekar dobosa, Ujj Zoltán, a Sziámi zenekarból ismert Szalai Anesz és Mester Tamás gitárosa, Demeter Zozi zenélnek majd. Nagy sikernek ígérkezik egy - a magyar pop irányába kacsintó - látványos show is, a Soerii & Poolek: többet egyelőre nem árulhatunk el. Lesznek a Sziget Fesztiválon hagyományosan fellépő zenekarok is, mint például A kutya vacsorája, az Üllői Úti Fuck, a Beat Dis és Frenk. Az Open Színpad vendége lesz Király Tamás divattervező, alkotóművész és társadalomkritikus. Performansza - ahogyan azt a bemutatója köré gyűlő szigetelők népes tábora már sokszor bizonyította - senkit nem hagy majd hidegen.

Van-e valami közös elvárás a zenekarokkal szemben?
LJ: Az Open Színpad - ahogyan azt a teljes neve kifejezi - Vidámzenei Színpad. Azt kértük a fellépőktől, hogy építsenek be a produkciójukba valami meglepőt vagy mulatságosat, de mindenképpen meghökkentőt. A Szigeten már klasszikusnak számító Balaton idén egy, csak nálunk látható attrakcióval készül, egyszerre lép színpadra és párbajozik a Hippikiller és a Laband, és lesz olyan énekesünk is, aki vacsorát főz a fellépése alatt – és még sorolhatnánk…

Monori Máté/Majdnemhíres


Részletes program itt: klikk!

Sziget a zsebedbe - beszélgetés Glódi Balázzsal

A közelmúltban látott napvilágot Glódi Balázs, a Sziget Fesztivál hivatalos fotósának praktikus méretű – zsebbe illő - fotóalbuma Fesztivál címmel. Az album a Szigeten, a VOLT Fesztiválon és a Balaton Soundon készült fotókat tartalmaz. A megjelenés kapcsán beszélgettünk vele.

glódi_200Kinek köszönhető az album létrejötte és milyen fotókat láthatunk benne?
Tíz évnyi munkám eredménye ez az album és egy régi álmom valósult meg a megjelenéssel. A kiadás anyag feltételeit egy ismerősöm segített megteremteni, de sokat segítettek a Sziget Iroda munkatársai is, például a számomra elhomályosult kilétű sztárok azonosításában. Az albumban látható fotók személyes kedvenceim, a sorrendet illetően van egy laza koncepció, de nincsen semmilyen szigorú kronologikus sorrend.

Mióta vagy a Sziget hivatalos fotósa?
2002 óta, de természetesen előtte is dolgoztam kinn, még a Wanted - illetve később a Wan2 - szárnyai alatt, ahol képszerkesztőként is ténykedtem.

Tanultad valahol a fényképezést vagy önerőből szerezted meg a szükséges ismereteket?
A híres-neves Práter utcai fényképésziskolába jártam, majd a Magyar Narancsnál voltam gyakornok.

Már kicsi korodban is fotós akartál lenni? Honnan származik a fotózás iránti szenvedélyed?
A gimnázium elején kezdtem el érdeklődni a fényképészet iránt, kezdetben édesapám Practica gépével fotózgattam. Az iskolaújságnál kezdtem, de mindaddig nem ismertek el, amíg nem nyertem meg egy pályázatot, sőt még azzal is riogattak, hogy két lábbal fognak kirúgni, ha a a Magyar Narancsnál leszek gyakorlaton.

A fesztiválokon kívül milyen témákat szoktál még fényképezni?
Engem sokan a fesztiválfotózással azonosítanak, pedig mással is foglalkozom. Legjobban a hangulatfotókat szeretem - mint ahogy az albumból is kitűnik, de sokat fényképezek a blogomra is. A portréfotózás, a beállított képek nem annyira az én műfajom.

Egy jól sikerült fotó szerinted mennyiben tulajdonítható a jó fényképezőgépnek és körülmények szerencsés összejátszásának, illetve mennyiben a fotós tehetségének?
A riportfotózásnál szerintem sok múlik a véletleneken, az például szerencse, ha valaki éppen a te objektívedbe néz bele, de felétlenül szükséges hozzá a tudás, egy jó gép és pontosság. Az a tény, hogy én más jellegű fotókat szoktam készíteni a Szigeten, mint a többi fotós gyakran helyzeti előnyömből fakad: olyan helyekre is bejárásom van, ahova más fotósokat nem engednek be.

Van valami emlékezetes történeted, ami egy kép készítéséhez kötődik?
Hát..bulvárszorit rengetegek mondhatnék, de minden egyes képemhez kötődöm érzelmileg. A fesztiválokon leginkább a hajnalokat szeretem...

Mi a legnehezebb, a legnagyobb kihívás a munkádban?
A Szigeten való fotózás leginkább küzdősporthoz hasonlítható, nagyon gyorsnak kell lenni, a nagyszínpadi koncerteknél sokszor csak egy dal erejéig maradhatunk benn. Ami kívülről jó bulinak tűnik, az valójában kőkemény munka. Sokkal jobban szeretem a kisebb fesztiválokat, ahol van idő, mert a koncert teljes időtartama alatt lehet fényképezni.

Hol lehet hozzájutni az albumhoz?
Már kapható volt a VOLT és Balaton Sound Fesztiválokon, legközelebb a Szigeten lesz megvásárolható a hivatalos fesztiválboltban.


Mohai Adrienn/Majdnemhíres

Glódi Balázs: Fesztivál
Kiadó: Litkey és Társa, 2008
Ár: 2500,- Ft