2008. április 30., szerda

A lehetetlen nem létezik - James

Milyen üres és unalmas lenne a zeneipar az állandó visszatérő zenészek és együttesek nélkül. Elképzelhetetlen, még a gondolat felmerülése is vétek. Minden művésznek szüksége van egy kis pihenésre, hogy alkothasson és elkölthesse a kemény munkával megkeresett pénzét. Ez egyeseknek fél, másoknak hét évig is eltarthat. Ez utóbbi kategóriába tartozik a manchesteri rockzenekar, a James is.

Paul Gilbertson nagyon régen, még 1981-ben győzte meg legjobb barátját, hogy vásároljon egy basszusgitárt és csapjanak együtt a húrok közé. Egy dobossal kiegészülve kezdték el a próbákat és választották maguknak a James nevet. Gavan Whelan, Jim Glennie és Tim Roth a névválasztásnál ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyik tag neve kerüljön koncerteken a lábdob elejére. A Gavan túl heavy metálosan, a Paul túl szerényen, Tim pedig túl egoistán hangzott, így kizárásos alapon maradt a James. Egymást érték a koncertek, megszülettek a kislemezek, majd 1986-ban Stutter címmel az első nagylemez is. Majd kicsi pénzből, de nagy lelkesedéssel elkészült a második is (Strip-mine), ami szintén nem hozta meg a várva-várt sikert. De nem adták fel. Mivel nem volt más választásuk új gyógyszerek tesztelésével próbáltak bevételhez jutni. Ezzel bekerültek egy a bukott rock sztárokat bemutató angol dokumentumfilmbe.

De még ez sem állhatott az elszánt vagy talán elkeseredett zenészek útjába. Kitartottak, és összehozták a következő albumot is. Egy verekedés utáni tagcserét követően Whelan ki-, Saul Davis, Mark Hunter és Andy Diagram pedig bekerült a „bizalom körébe”. 1990 nyarán került a lemezboltok polcaira, mintegy bevezetve az „Aranykor”-t, a Gold Mother, és a Madchester-őrületnek köszönhetően a várva várt figyelem a James-t is elérte. A kilencvenes években csak úgy ontották magukból a lemezeket és a jobbnál jobb slágereket. A Seven, a Laid, a Wah Wah vagy a Whiplash számai előkelő helyeken végeztek az angol és az amerikai listákon is. Felléptek a Nirvana és a Coldplay társaságában, olyan követőkre találtak, mint a Stereophonics vagy a Supergrass.

Egy a legnagyobb slágereket tartalmazó válogatás után 1999-re készült el a Millionaires. A lassan készülő album kedvező kritikát kapott a sajtó, de mérsékelt érdeklődést a rajongók felől. Talán ez a kettősség és persze a csalódottság bátorította a zenészeket, hogy valami újat próbáljanak ki. De az eklektikus, a régit az újjal ötvöző 2001-es Pleased To Meet You sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tim Booth távozása és a rossz marketing volt az utolsó csepp a pohárban. A James évekre eltűnt a köztudatból, kevesen gondolták volna, hogy a talán kicsit elátkozott sorsú együttes még valaha visszatér.

De íme, áprilisban megjelent az új Hey Ma című új stúdióalbum. Borítóján egy a Nirvana Nevermind borítóhoz hasonló kisgyerek ücsörög és rakosgatja kockáit. Az egyetlen feltűnő különbség talán az, hogy az ő fütyije be van pelenkázva, viszont pénz helyett van pisztolya. Megerősítve ezzel egyesek a négy alapvető eleméről alkotott elképzelését. Annyit emlegették őket, hogy jónak látták visszatérni, valahonnan a rockzene rejtett, sötét nyaralóhelyéről, ahol a sok visszatérése előtt álló művész várja a megfelelő pillanatot. Nagy meglepetésre nem követik az új trendeket, nem akarnak beállni a sorba, ott folytatják, ahol hét évvel ezelőtt abbahagyták. Az új számokat hallgatva visszarepülhetünk a kilencvenes évekbe egy kis igazi, hamisítatlan brit gitárpop segítségével. A zene mindenre képes. Pláne a James zenészei, akik még biztosan tartogatnak meglepetéseket, talán még béranyaságot is vállalnak, ha a jövőben úgy hozza a szükség.

Molnár Csilla

Amerikai álom: Death Cab For Cutie

Kik ezek a kockafejű, fizikatanár frizurájú figurák? Nem, nem a 2008-as ballagók osztályfőnökei, hanem a Death Cab for Cutie nevű indie zenekar – egy klasszikus, amerikai sikertörténet szereplői. Ezek a srácok hazájukban évek óta szupersztárok, nálunk – egyelőre – méltatlanul elhanyagolt és alulbecsült státuszban vannak a Washington állambeli Bellinghamből származó tehetséges zenészek. Az új album megjelenésével ez most változhat.

A történet 1997-ben kezdődött, amikor Benn Gibbard, a Washington Egyetem átlagos külsejű, befelé forduló mérnökhallgatója (aki akkoriban még a Pin Wheel nevű powerpop zenekarban játszott) You Can Play These Songs With Chords címmel felvett egy 8 dalos kazettát csak úgy, saját maga szórakoztatására. Legnagyobb meglepetésére a demó nagyon kedvező fogadtatásban részesült, ezért Gibbard gyorsan társakat toborzott maga mellé, hogy a dalokat élőben is eljátszhassa. Christopher Walla gitárost (ő lett később a zenekar producere is) már korábban kiszúrta egy koncerten Teenage Fanclub pólójában, hozzá csatlakozott még Nick Harmer basszusgitáros és Nathan Good dobos. Nevüket a Bonzo Dog Doo Dah Band egyik dala alapján választották, ami a Beatles Magical Mistery Tour című filmjében is hallható volt.


A kvartett első albuma, a Something About Airplanes 1998-ban jelent meg a seattle-i Barsuk kiadónál. Gibbard még ekkor sem gondolta komolyan, hogy a zenélésből fog megélni, a rock n’ roll életforma számára csak álmodozás volt, amit a munkaközi cigiszünetekben engedett meg magának. Mégis a Death Cab’ érzelmes indie pop dalainak, és Gibbard fájdalmasan szép vokáljainak híre gyorsan terjedt, ami a lassan, de biztosan növekvő eladási számokban és a koncerttermek egyre nagyobbodó méretében is megmutatkozott. Időközben sor került két dobos-cserére is - 2003 óta Jason McGerr tölti be ezt a posztot - de mindez nem vetette vissza a zenekar kreativitását, sőt éves rendszerességgel jelentek meg lemezeik: 2000-ben a We Have The Facts And We're Voting Yes, 2001-ben pedig a The Photo Album. Ebben az időben indította Gibbard electro-pop projektjét a The Postal Service-t. A DCFC-nél jóval szintetikusabb dalokat tartalmazó Give Up című album sikeres lett, ám folytatás megjelenése évek óta húzódik.


Az első mérföldkőhöz 2003-ban érkezett a zenekar: a finomra csiszolt és alaposan kidolgozott Transatlanticism 300 000 példányban kelt el, néhány dal a Narancsvidék, a Sírhant művek és a CSI: Helyszínelők című tv-sorozatokban is hallhatóak voltak. Gibbard azonban még ezt nem könyvelte el különösebb sikernek: „nem nagyon nézek TV-t, szóval számomra nincs kulturális jelentősége” – nyilatkozta. Az indie körökben sztárolt zenekarnak azonban megérett az idő a továbblépésre: 2004-ben a rajongók megdöbbenésére átigazoltak a független Barsuk Recordstól az Atlantichoz. Bár ez a lépés távolt állt a zenekar mentalitásától, az új szerződés kétségkívül több promóciós lehetőséget kínált, ugyanakkor zenekar ragaszkodott hozzá, hogy minden, az Atlaticnál megjelenő albumuk tartalmazzon diszkográfiáról szóló információkat, ahol a Barsuk logó is látható.


A 2005-ben megjelenő Plans mind a kritikusok, mind a rajongók részéről nagyon kedvező fogadtatásban részesült: 47 hétig tartó folyamatos Billboard-jelenlét után bearanyozódott és még Grammy-díj jelölést is kapott a legjobb alternatív album kategóriában. A következő monstre turné már Európát is érintette ahol telt házas koncertek várták a melankolikus rockereket. Ezt követően a fiúk egy kis pihenőre vonultak, Walla azonban eközben sem lógázta a lábát: Field Manual című szólólemezén dolgozott az általa alapított Hall of Justice stúdióban. A zenekar új albuma, a Narrow Stairs május 13-án jelent. Erről az első klip az I Will Posses Your Heart (amelyben egy leányzó kószál magányosan a világ különböző nagyvárosaiban, miközben a zenekar egy gigantikus méretű fagyasztóban játszik) pedig máris sok helyütt látható. A dal érdekessége, hogy két változat létezik belőle: az eredeti, a hosszabbik 8 és fél perces, elején 4 perces instrumentális részt hallhatunk, azonban készült egy ezt nélkülöző rövidebb változat is kifejezetten a rádióadók számára.

A híresztelések szerint az új albumon a DCFC tagjai merész újításokat alkalmaztak a mindent vagy semmit elve alapján: a Narrow Stairs elődeihez képest hangos, disszonáns és nyers, amit különböző metálzenekarok inspiráltak. Vajon lerombolja-e ezzel a zenekar a szorgos munkával egy évtized alatt felépített rajongói bázisát? Vagy a korábbinál is nagyobb, újabb tábort nyer meg magának? Hamarosan kiderül, hogy továbbra is birtokolni fogják-e a szívünket.

Mohai Adrienn

Szabotőr szónokok - The Raconteurs

The Raconteurs, azaz „szónokok”. A világ nagy része így ismeri ezt a 2005-ben alakult nashville-i rockegyüttest. A kenguruk földjén azonban jogi okokból kifolyólag a hasonló hangzású, de teljesen más jelentésű The Saboteurs nevet használják. Hands című klipjükben süketeknek zenélő börtönszökevények. Eddigi legnagyobb slágerük, a Steady, As She Goes második videójában pedig botcsinálta autóversenyzők. De kik is ők valójában?

Ha ezt a kérdést nem is, ennek ellenkezőjét, vagyis kik nem, már megválaszolta a csapat - legalábbis megkísérelte. Jack White (ének, gitár, billentyűs hangszerek), Brendan Benson (szintén), Jack Lawrence (basszusgitár) és Patrick Keeler (dob) kijelentette, hogy az általuk alapított The Raconteurs nem supergroup, annak ellenére, hogy mindannyian ismert zenészek (White a White Stripes-ban, Benson szólóban, Lawrence és Keeler a Greenhornes-ban tett le már egy s mást az asztalra). Márpedig ha ismert zenészek új együttest alapítanak, azt supergroupnak szokás nevezni, de szerintük ez az ő esetükben egy kicsit sántítana, mert számukra a supergroup fogalma sztárok előre eltervezett erőegyesítését jelenti, ők pedig csupán egy „régi barátokból álló új zenekar”.

Érdekes elmélet, de könnyedén megdönthető. Gondoljunk csak minden idők egyik legsikeresebb supergroupjára, a Traveling Wilburys-re. A nyolcvanas évek végén George Harrison, Jeff Lynne, Tom Petty, Roy Orbison és Bob Dylan sem tervezte el konkrétan, hogy összeállnak egy nagy kaszálásra, mindössze annyi történt, hogy az öt régi barát kötetlen együttzenéléséből született egy kiváló dal, a Handle With Care - a többi jött magától. Csakúgy, mint a Raconteurs és a Steady, As She Goes című szám esetében. Talán nem véletlen, hogy ennek a dalnak az első videoklipjében Brendan Benson egy kicsit emlékeztet a Wilburys-éra-beli Bob Dylanre - és az sem, hogy a Raconteurs 2006-ban nyolc koncert erejéig éppen Dylan előzenekara volt. Tehát nyugodtan megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy nem vesszük figyelembe nyilatkozatukat, és lesupergroupozzuk a csapatot. Ám ezzel még mindig nem jutottunk sokkal előrébb a fentebb feltett kérdésünk tekintetében.

Megpróbálhatjuk bekategorizálni az általuk játszott műfajt. A legismertebb netes lexikon az alternatív rock, a blues rock, illetve a hard rock zsánerében helyezi el munkásságukat, ez pedig meglehetősen tág keret. Dalaikat hallva egyes kritikusok a Led Zeppelint és a The Who-t emlegetik, míg mások inkább a Free-hez és az Aerosmith-hez hasonlítják őket. Ha pedig utánanézünk, hogy milyen feldolgozásokat játszott eddig a zenekar, még nehezebb dolgunk lesz velük, mert repertoárjuk hihetetlenül bő: az Óz, a csodák csodája egyik betétdalától kezdve Bo Diddley-n, Cheren és David Bowie-n át egészen a Gnarls Barkley-ig szinte bármi belefér a műsorukba.

Az sem egyértelmű, hogy a Raconteurs egy mellékvágány, vagy a tagok fő zenekara. White továbbra is teljes gőzzel viszi tovább a White Stripes-t, viszont a Greenhornes a Raconteurs áttörése óta tetszhalott állapotban van. Nyilván sok múlik majd azon is, hogy frissen megjelent, Consolers of the Lonely címre keresztelt második nagylemezük hosszú távon hogyan teljesít 2006-os debütalbumukhoz (Broken Boy Soldiers) képest.

Ezt tehát az utókor eldönti, addig is a Raconteurs megmarad nekünk egy széles palettán mozgó, alternatív rock/blues rock/hard rock zenekarnak; szónokokból, szabotőrökből, börtönszökevényekből és autóversenyzőkből álló nem-supergroupnak, ami mégis az.

Lengyel Gábor

5 éves az A38 hajó – és megajándékoz minket

Méghozzá egy ingyenes, éjszakába nyúló klubdélutánnal! Április 30-án este egy több szempontból is különleges szülinapi mulatozással kedveskedik nekünk hőn szeretett állóhajónk, olyan nevek közreműködésével, mint Madita (A), Dzihan & Kamien (A), DJ Infragandhi és a Singas Project. Ha gyertyafújásra nem is, azért néhány koccintásra, jókívánságra és mámoros pillanatra biztosan sor kerül.

A 2002-ben induló – jobban mondva lehorgonyzó – Artemovszk 38 legénységén a jeles nap közeledtével romantikus-nosztalgikus hangulat lett úrrá, s bár az 5. születésnap még nem matuzsálemi kor, már most is van mit megmutatni. A szerda esti vigadalom tulajdonképpen egy nyár elejéig tartó rendezvénysorozat része, melyet majd egy, a Műcsarnokban megtekinthető kiállítás zár, s itt végre vizuálisan is kiművelődhetünk a hajó történetéből.A 30-i este vendégei igazi downtempo-jazz kavalkádra készülhetnek: az osztrák díva, Madita zenéjében a latinos-jazzes íz ugyanúgy fellelhető, mint a new wave, vagy az elektronikus vonal. Dzihan & Kamien a bécsi downtempo és nu-jazz másodhullámának éllovasai, DJ Infragandhi pedig már sokaknak ismerős lehet, hiszen ő a Radió Café zenei szerkesztője, a kortárs elektronikus zenék egyik legnagyobb hazai népszerűsítője. A Singas Project jazzes, folkos, trip-hopos produkciójára a tetőteraszon, míg a többiekére a hajó koncerttermében kerül sor.

Helyszín: A38
Időpont: 2008. április 30.

Rolling Stones - Shine a Light (Universal, 2008)

Ha azt hiszed, hogy ez egy egyszerű koncertfelvétel, és ez a végső mentőöv a Rolling Stones számára Martin Scorsese asszisztálásával, akkor óriásit fogsz csalódni. Ez a lemez odacsap és egy ideig magadhoz sem fogsz térni!

Az Oscar-díjas filmkészítő Martin Scorsese és a világ egyik legmeghatározóbb rock and roll együttese a Rolling Stones közös alkotása a Shine a Light című mozi. Az áprilisban megjelenő film zenei anyagának duplacédés verziója visszarepít az időben a New York-i Beacon Theatre-be, ahol két koncertet adtak 2006. október 29-én és november 1-én. A koncert egyik érdekességét az adja, hogy a hatvanas-hetvenes években meghatározó számaikat játsszák. Ez nem egy búcsúkoncert. Az együttes beint mindazoknak, akik azt hiszik, hogy már nincs helyük a popiparban. Bár a Rolling Stones tagjainak lassan több ránc van az arcukon, mint amennyit meg lehet számolni, az energiájuk még mindig kirobbanó. A vendég fellépők közül hallhatjuk a The White Stripes-os Jack White-ot a Loving Cupban, az amerikai popénekes Christina Aguilerát a Live With Me-ben és a hihetetlen blues legenda Buddy Guy-t a Champagne & Reeferben. A Stones végig kommunikál a közönséggel, miközben sorra csendülnek fel a nagy slágerek. 2008 egyik legizgalmasabb koncertlemezének ígérkezik ez az album.

Értékelés: 9/10



Csaba Emese

Portishead - Third (Island / Universal, 2008)

A Bristol melletti álmos angliai falu, Portishead nem akart naggyá lenni, mégis világhírű lett. Nevét egyik szülöttjének zenekara tette ismertté. A kis falu nyugodt életmódjával is hathatott a zenekarra: a Portishead harmadik nagylemezére kerek 10 évet kellett várni.

A Geoff Barrow és Beth Gibbons által alapított brit triphopzenekarnak először a Go! Beat kiadó ajánlott lemezszerződést, miután felfigyelt To Kill A Dead Man című rövidfilmjükre. A triphop eredetileg dzsessz, reggae és rap keveréke, bár a zenekar nem igazán szereti ezt a skatulyát. Az új album - vigasztalhatatlan hangok gyönyörű áramoltatása az elektronika segítségével - április 28-án látott napvilágot, és abszolút Portishead-védjegyes. Úgy érzem, többet megérthet ebből a borzongástól sem mentes zenei világból, aki valaha járt Portishead gyönyörű régi temetőjében. (Pár évvel ezelőtt én magam jártam a névadó faluban, éjszakai fotókat is készítettem a nevezetes helyen.) A Third névre keresztelt harmadik lemez szó szerint legütősebb száma a Machine Gun. A modern élet és a zene időtlenségének őszinte találkozása ez: az énekesnő Beth éteri hangján elektronikus dobhangok dübörögnek végig monoton ritmusban, női vokál és szintetizátor kíséretében. Üljünk hát le, és engedjük hatni magunkra Albion ködös, sejtelmes világának eredeti hangulatú ikonjait!

Értékelés: 9/10


Monori Máté

Fiókpoéták, szőnyegszónokok - Slam Poetry Budapest, Kőleves, 2008. április 27.

Élénken emlékszem osztálytársaim arcán a rettegésre, amikor elhangzott a magyartanár szájából a borzalom: verselemzést kell írni. Nyolcágyas kollégiumi szobában laktam, ami azt jelentette, hogy minden ágyra jutott egy írásom, cserébe a többiek egy hétig takarítottak helyettem. Nem lep meg, hogy egyikükkel sem találkoztam a vasárnapi Slam Poetryn, pedig a rendezvénysorozat történelmi stádiumba lépett: annyian összegyűltünk a Kőlevesben, hogy megnyitották az alsó sörcsapot.

A Luddita-amazon Tita vehemens közbenjárásának köszönhetően január óta követhetjük nyomon, mit is alakítanak hazánk fiatal slammerei, ha a közönség teszem azt, megszavazza aktuális témának azt, hogy szívószál. (Jelzem, vasárnap ez történt, majdnem szélütést is kaptam...) Akinek a szótárából még esetleg hiányozna a slam poetry/spoken word szócikk, annak a teljesség igénye nélkül csak annyit: nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy tavaszi nagytakarítást a Parnasszuson. Jön pár fiatal (hol máshol, a nagy Ámerikában), akiknek kevés a rap, de az irodalom se túl testhezálló, megunták a disputaversenyeket, de szédülnek a hordón szónoklás közben, úgyhogy kitalálják, hogy legyen valami, ami egy kicsit mindegyik, de egyik sem teljesen. A téma kötött (jelen esetben belecsapunk a lecsóba), a közönség tapssal és ovációval dönt. Határok nincsenek.

Így történhet meg, hogy hirtelen a színpadon találod a Felvidékről érkező BaoWah nevű ifjút, aki az erdélyi Háborgató Maszkúra (ma este viccesen csak Seress Rezső) harmonika-improvizációjára elmond egy olyan verset, hogy elhamvad az összes cigarettavég. Mielőtt eszmélsz a sokkból, félénken feláll az utolsó sorban Phoenix, kisétál, kér egy széket, kézbe veszi a mikrofont, és innentől csak Id barátom (aki kalapácsütés-szerű slamjeivel nem számít épp kispályásnak a témában) elképedt arcára emlékszem, amint levegő után kapkodva annyit kérdez: ez a gyerek meg ki a fene? És hol volt eddig?

Ott van egyébiránt a fellépők közt elsőkötetes költő, Baranyovics Borisz, a Jazzszerű-frontember Cornelius, az est házigazdájaként pedig IndianA brillírozik. (Csajok, Tita nélkül csak kéttagú a lista, hol vannak a honi költőnők?) Persze nehéz résztvevőként objektívnek maradni, de hát van abban valami diszkrét báj, hogy a húszperces reppversíró-verseny fődíja egy Petőfi-kötet. Amiért tíznél is több nevező vállalja be azt a tizenegy (szándékosan) bugyuta szót (jelesül: jaj, medvenedv, anyátok, holdárnyék, hogy csak párat említsek...), amelynek felhasználásával egy irodalmi értékkel bíró művet kell létrehozni. (Kedvencem a botrányosan fiatal Mikey frázisa: "Impróverseny? Nem én nyerek? Anyátokat!") A pálmát (kicsivel megelőzve a Nagz-ot) CJ viszi el, csak azt tudnám, ha valaki ilyen fergeteges slammer, mit keresett annak idején a Reality Cream Team negédes lávsztori-dalaiban. A közönség nagyvonalúan tapsolja meg a remegve papírlapot szorongatókat és a rutinos rímgyárosokat egyaránt, és ha előveszem a kritikusabb énemet, egy-két illumináltabb résztvevő próbálkozásaitól eltekintve, amit hallunk, az jó. Tényleg. Persze mindenkinek a saját gyereke a legszebb, meg hát nem is nagyon van viszonyítási alapunk, pláne, amióta a Műcsarnok financiális megfontolásból beláthatatlan időre elhalasztotta a "nagy" Slameket. Mire ők csilliárdosok lesznek, mi jól felnövünk majd a föld alatt, mert nekünk is van ám most már kivetítőnk, zenészünk, versenyünk. Sőt, a játékosok burkolt frusztrálása céljából a kezdés előtt bejátszásokat láthatunk a nagy amerikai slam-álomból, olyanok tolmácsolásában, mint Lauryn Hill, Saul Williams, David Chapelle. Csak ha úgy éreznéd, van elég merszed azt mondani, hogy jó vagy.

Következő felvonás június elsején, addig is marad a slam-blog, rajta a videókkal, és az Ady összes. Ja, nem vicceltem, a téma tényleg a szívószál. Gyertek. Ha már szívunk, szívjunk együtt.

www.slampoetry.blog.hu
www.myspace.com/slampoetrybudapest

Csepelyi Adrienn

Jazz mindhalálig

Meghalt április 25-én Humphrey Lyttelton, aki nélkül a Radiohead Life In a Glasshouse című felvétele biztosan nem született volna meg.

A 86 évesen elhunyt jazz-zenész több mint 40 éven át rádiózott, házigazdája volt a BBC Radio 4 I’m Sorry I Haven’t a Clue című műsorának. Leghíresebb száma, a Bad Penny Blues 6 hétig volt a UK Singles Charton. 2001-ben a Radiohead oxfordi koncertjén is fellépett és az Amnesiac felvételénél is jelen volt. Johhny Greenwood Dead Air Space nevű blogján így emlékezett meg róla:”Mindannyian nagyon sajnáljuk, hogy meghalt - nagyon inspiráló ember volt, nélküle soha nem adtuk volna ki a Life In a Glasshouse-t. Úgyhogy most mindenkinek azt ajánljuk menjen és rója le tiszteletét előtte azzal, hogy meghallgatja a Bad Penny Bluest…”
Tegyünk hát így.

Forrás: www.nme.com

2008. április 29., kedd

Kill The DJ vol. 5. - Merlin, május 3., szombat

A Kill The DJ partysorozat célja, hogy előremutató, friss, zeneileg kategorizálhatatlan stílusú DJ-ket vonultasson fel.

Jelenleg a brit Sinden a fent leírt irányvonal non plus ultrája. A legtöbben talán a Beeper című house zenéjéről ismerik, amit Count Of Monte Cristal nevű, szintén hiperaktív haverjával követett el. Graeme Sinden azonban egy-egy szettje alkalmával ennél sokkal változatosabb zenei palettából dolgozik. Ő az a fajta DJ, akinél békésen megfér egymás mellett egy teljesen idióta Soulja Boy- és egy igen komoly Burial-szám, miközben már keresgél a táskájában a mostanság legtrendibb bassline- és fidget house-lemezek között. Ezek mellett pedig azon sem kell meglepődni, ha épp az angolai kuduro vagy brazil baile funk ritmusokra akaratlanul is beindul a lábunk. Nem csoda hát, hogy a tavalyi év szenzációja, M.I.A. őt választotta turné DJ-jének. Az ipari méretű táncoltatás mellett Sinden producerkedik is és remixeket készít például Björknek vagy az Alphabeatnek.

Ilyenkor szokás leírni, hogy mire számíthat, aki ellátogat majd a bulira, de Sindennél ezt tényleg nem lehet kiszámítani. Aki szeretné tudni, hogy milyen trendek menők jelenleg a tánczenében, annak ott a helye.

Program: Kill The DJ vol. 5. – Sinden (Domino Rec./Kiss FM - UK), Haze (Tilos – Special Kuduro szett), Fonetik, Waxman, Blend! Live
Időpont: 2008. május 5.
Helyszín: Merlin
Belépő: 1800 Ft

Szombat esti bombafrász

Április 26-án, szombaton Bon Jovi háromórás késéssel kezdhette el floridai koncertjét egy bombatámadással fenyegető telefonhívás miatt.

A sunrise-i Bank Atlantic Centerben helyet kapó buli kezdete előtt nem sokkal, pontosan este hatkor a helyi rendőrséget ismeretlen hívó két bomba robbanására figyelmeztette. A fenyegetés szerint a bombák a koncert alatt, 19 óra 57 perckor robbantak volna. Az épületet a hatóságok azonnal kiürítették és kutyákkal vizsgáltatták át. Miután biztosították az aréna területét, a tömeget vissszaengedték és három órás késéssel, valamivel este kilenc óra előtt kezdődhetett el a koncert. A vaklárma okozója mobiltelefonról tárcsázta a 911-et, egyelőre kétséges, hogy a hatóságok bárkit is gyanúsítanának.

Forrás: www.antimusic.com

2008. április 26., szombat

Újabb együttes megy a trend után

A Coldplay a május 7-én megjelenő NME-hez két számot is ingyen ad ajándékba, méghozzá 7 inches bakeliten.

A két számot tartalmazó bakelit a június 6-án megjelenő Viva La Vida Or Death And All His Friends című új album előfutára lesz, és amelyet igen nagy várakozás előz meg, hiszen az angol very heavy soft rock együttes, ahogy ők magukat nevezik, 2005-ös X&Y óta nem adott ki új lemezt. A két dal közül az egyik, a Violet Hill az albumon is rajta lesz, míg a másik szám, az A Spell A Rebel Yell csak így lesz beszerezhető.
Aki fél attól, hogy lemarad az ingyen számokról, előre meg is rendelheti a lapot az NME online boltjában, az nme.com-on.

Forrás: nme.com

Pete Doherty vérképe

Kiállítása nyílt a Babyshambles énekesének a párizsi Chappe Galleryben, aminek az az érdekessége, hogy képei elkészítéséhez saját vérét is felhasználta.

Az április 24-én tartott megnyitóra viszont a véreskezű művészember sajnos nem tudott elmenni, mivel jelenleg drog- és egyéb problémái miatt be van börtönözve. A kiállítás már tavaly látható volt Londonban, és a festmények általában magát Pete Dohertyt ábrázolják. Amúgy nem ez az első alkalom, hogy nem tud megjelenni egy fontosnak tűnő eseményen, de koncertet sem fog adni a Royal Albert Hallban, és egyéb nyári fesztiválokon sem. Szegény Pete-re rájár a rúd mostanában, mert a börtönbeli cellatársai is merényletet próbáltak megkísérelni ellene, de ezt a biztonsági őrök idő előtt sikeresen megakadályozták.


Forrás:www.nme.com

2008. április 25., péntek

Magyar dal ünnepe a Sziget mínusz egyedik napján

A Sziget Fesztivál Nagyszínpadán augusztus 11-én hétórás monstrekoncert keretében ünnepelhetjük meg először a magyar könnyűzenei kultúrát.

Presser Gábor kezdeményezésére 2009-től minden szeptember harmadik vasárnapja a Magyar Dal Napjává válik. A hagyományteremtés az idei Sziget mínusz egyedik napján, délután négy órától kezdődik. A nagyérdemű az utóbbi öt évtized daltermésének emblematikus, nagy slágereit hallhatja, amiket akár közreműködőkkel illetve áthangszerelve is játszhatnak majd a felkért zenészek, megismételhetetlen élménnyé téve a magyar dalok hétórás dicséretét. Amennyiben a megakoncert a megszabott 2500 forintos belépőárak mellett nyereséges, akkor az összeg a jövőbeni jeles napokat szervező nonprofit szervezet kasszájába kerül.


Forrás: www.sziget.hu

2008. április 24., csütörtök

A hét híre - Játszd vissza, Cee-Lo!

Ingyenesen, legálisan, teljes egészében letölthető az internetről az atlantai Gnarls Barkley hip-hopduó múlt hónapban megjelent új albuma - visszafelé.

A rapper Cee-Lo Green és a producer Danger Mouse alkotta kettős már korábban is a legális letöltés egyik éllovasaként vált ismertté: Crazy című slágerüket 2006-ban a fizető letöltő felhasználók juttatták a brit kislemezlista élére, még mielőtt CD-n megjelent volna. A kislemezsikert rövidesen nagylemezsiker követte, amikor St. Elsewhere című első albumuk az angol lista csúcsán, illetve az amerikai lista második helyén kötött ki.

Második nagylemezük, a The Odd Couple viszont relatív bukásnak számít, hiszen sem a szigetországban, sem a tengerentúlon nem került be eddig a top 10-be. Így szépreményű marketingfogásként is értékelhető az a humoros gesztus, amit kiötlöttek.

A lemezt regisztráció után bárki díjmentesen letöltheti a www.fronttobackbacktofront.com honlapról. Szépséghiba, hogy a közel negyven perces anyagot egyetlen trackben tartalmazza a elpuoC ddO ehT nevű fájl, és a dalok is visszafelé szólnak benne. A hagyományosabb zenei élményre vágyó Gnarls Barkley-rajongók így két dolgot tehetnek: vagy különféle szoftverekkel kísérleteznek, hogy megfordítsák a játszásirányt, és tizenhárom külön trackre bontsák az anyagot, vagy pénzért megvásárolják (és ezzel feljebb juttatják a listán) az albumot.


Forrás: nme.com

2008. április 23., szerda

A huszonkettes csapdája - The Last Shadow Puppets


Van abban valami dögös és pimasz, amikor két szemtelenül fiatal srác fogja a gitárt, és úgy játszanak rajta, mintha erre születtek volna. Magabiztosan és szenvedéllyel. Pedig még alig esett le a tojáshéj a fenekükről, és arcukat könnyen felsérti a borotva másnapos reggeleken. Pattanások és fura frizurák ide vagy oda, Alex Turner és Miles Kane jókedvű önképző szakkörének eredménye önmagáért beszél.

A The Last Shadow Puppets tagjai, bár még alig töltötték be a huszonkettőt, már ismert tagjai a brit indie színtérnek. Alex Turner középiskolai osztálytársaival 2002-ben megalakította az Arctic Monkeys-t, ami azóta az egyik legsikeresebb angol zenekarrá nőtte ki magát, szinte pillanatok alatt. Debütáló albumukat a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not-ot övező felhajtás után a Your Favourite Worst Nightmare című lemezzel bebizonyították, hogy nem véletlenül lettek a britek kedvenc zenekara. Turner, saját bevallása szerint, az Oasis hatására könyörögte ki szüleitől első gitárját, a színpadon pedig ugyanazt akarta átélni, mint Craig Nicholls, a The Vines énekese. Bár az NME szerint ő most a világ legcoolabb embere, ő még mindig ugyanaz a szűkszavú sheffieldi srác, aki szeret visszajárni kedvenc klubjaiba mókázni, és a zenélés mellett akkor érzi legjobban magát, ha dalszövegeket írhat.

Miközben már egész Anglia az Arctic Monkeys-ról beszélt, Miles Kane egy punk bulin találkozott pár jófej emberrel, akikkel kitalálták a The Little Flamest, melynek Alex is nagy rajongója lett, és pólóján a zenekar nevével feszített a koncertjeiken. Egyik dalukat, a Put Your Dukes Up John-t az Arctic Monkeys tiszteletből fel is dolgozta, majd felkérték őket előzenekarnak 2005-ös és 2007-es angliai turnéjukhoz. A két frontember ez utóbbi során kezdett el szabadidejében közösen zenélgetni. Kane a ’Majmok’ második albumán már több dalban is közreműködött, majd miután a The Little Flames 2007 közepén feloszlott, néhány fesztiválkoncerten az Arctic Monkeys sorait erősítette. Az együttműködést a srácok olyan gyümölcsözőnek találták, hogy bár Miles jelenleg új zenekarával, a The Rascals-szal dolgozik első lemezükön, Turneren pedig a rajongók már követelik az újabb Arctic Monkeys sorlemezt, ők minden figyelmüket a The Last Shadow Puppests-nek szentelték.

Olykor a legjobb ötletnek bizonyul hagyni, hogy elszabaduljon a kreativitás és a saját útját járja. Turner és Kane esetében pont erről van szó. Bár az egész csak örömzenélésnek indult, már ott tartanak, hogy annyi vokál- és gitárközpontú dalt sikerült rögzíteniük múlt nyáron Franciaországban, hogy egy egész albumravaló gyűlt össze belőlük. A felvételeknél James Forddal dolgoztak, aki többek között a Simian Mobile Disco útját is egyengeti. Ha már lúd legyen kövér alapon, megnyerték a London Metropolitan Orchestra vonós szekcióját, hogy a drámaibb hatás kedvéért a háttérből ők erősítsék a dalokat. Miután decemberben befejezték a stúdiómunkálatokat, készen állnak arra, hogy az eredményt április 21-én lemez formájában is kiadják. Első kislemezükhöz, az Age of Understatement-hez, mely az album címadó dala is lett, Oroszországban forgattak klippet. Turner és Kane tankokon ülve szelik át a tajgát a havas orosz télben, trendi fekete kabátokban, a legnagyobb természetességgel. Megtehetik, lehetnének akár a Bahamákon is, a lényeg úgyis a hangzáson van. Ez pedig friss és erőteljes, ugyanakkor olyan, mintha összekeverték volna a spagetti westernek zenéit egy kis Kinks-szel és korai Bowie-val.
Minden benne van, amit saját zenekaraikban nem valósíthattak volna meg.

Szabó Kata

Hendikep - Pete Philly & Perquisite

Ha olyan hip-hopot akarsz csinálni, amit a belterjes reppközösség is elismer, zárd el magad minden egyéb stílustól. Az, ami nem hip-hop ugyanis csak arra szolgál, hogy feldaraboljuk, hangmintázzuk, dobot rakjunk alá egy Akai MPC-vel, és örüljünk, milyen jó zenét írtunk. Ha te Sugarhill Ganget hallgattál az anyukád hasában, Lords Of The Undergroundos cumisüveged volt, apukád EPMD-szövegekkel altatott esténként az NWA-feliratos ágyneműdben (jaj, dehogy, hisz azt együtt nem lehet!), akkor ne olvass tovább.

A fenti szempontrendszer alapján ugyanis a Pete Philly & Perquisite halmozottan hátrányos helyzetű együttesnek számít. Mivelhogy Pete a Karib-tengeri Aruba szigetén született Pieter Monzon néven (az meg ugye se nem keleti, se nem nyugati part, ráadásul nem is gettó), és otromba módon csak tizenévesen került kapcsolatba a Tribe Called Quest zenéje által a hip-hoppal. Perquisite (polgári nevén Pieter Perquin) 14 évesen kezdett el az édesanyja számítógépén a Fastrackerrel alapokat bütykölgetni, de sajnos elkövette azt a hibát, hogy megtanult csellózni, és mivel jelen pillanatban a De La Soul Összes még nem kapható gordonkaátiratban, kénytelen volt komolyzenét játszani.
Ahogy az meg vagyon írva, hőseink találkoztak, méghozzá Hollandiában, ami mégsem egy hip-hop nagyhatalom, és a fríz főváros multikulti pezsgésében elkészítették bemutatkozó EP-jüket. Történt mindez 2003-ban. Az alapvetően hip-hop-elemekből építkező, de főként jazzes jegyeket magán viselő Mindstate 2005-re vált teljes albummá, és zajos kritikai sikert aratott. Persze a gyöngyöt a disznók közé-elv alapján nagyon keveset adtak el belőle. Begyűjtött viszont ezercsilliárd szakmai díjat. Pete és Perquisite később elkészítette a Mindstate remixváltozatát, a roppantmód ötletes című Remindstate-et. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy remixalbum több legyen a sokadik bőr-effektusnál, itt azonban valamennyi szám friss és izgalmas újracsomagolást kapott.

Persze az első lemez minden elismerése sem volt elegendő ahhoz, hogy a Hollandiában már fél éve megjelent folytatás, a Mystery Repeats azonnal nemzetközileg is elérhető legyen, az európai terjesztésre egészen tavaszig kellett várni. Az új album sokszínű, a latin zenétől a jazzig minden teret kap rajta, mégis markánsan mutat valami újat a kontinentális hip-hop jellemvonásaiból. Van benne egy kis franciás könnyedség, (na ja, turnéztak a Saian Supa Crew-val) ugyanakkor a brit vonalat kedvelők is tudnak bólogatni rá.

Ami a vokális oldalt illeti, nekünk, a nem eléggé reppeseknek nem lehet okunk panaszra, Mr Philly ugyanis ügyesen sakkozik a szavakkal és a rímképletekkel, ráadásul, amikor énekel, erős hasonlóságot mutat Talib Kwelivel (aki az első lemezen hallatta is a hangját, mint vendég), ami ugye több mint biztató. A slágerrá vált Mellowban feltűnik az emszí barátnője, a kellemes hangú Senna Gourdou, aki mellesleg bármikor beugorhatna Corinn Bailey Rae dublőrének. A srácok az Empire című, melankolikus számhoz (amelyben mintha magát Gentlemant hallanánk, elképesztő) elkészítették az utóbbi idők egyik legötletesebb videóklipjét, ám nem csak ezt az egyet érdemes lenyomoznunk, mivel példának okáért a Time Flies képi világa is megragadó atmoszférával rendelkezik.

Azért azt senki ne gondolja rólam, hogy bármi panaszt emelnék a Jurassic 5, vagy a Wu Tang Clan ellen (na, még csak az kéne, hogy jól legyilkoljanak). Csupán amikor itt van egy ilyen értékes produkció, mint ez, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon van-e létjogosultsága a hip-hop bebetonozott kasztrendszerének. Vagy találjunk ki egy új elnevezést arra, amit a független hip-hopperek képviselnek, és akkor ők is megfelelő elismerésben részesülhetnek a liberális hallgatóság körében?

Tudom, a szabadságharcosok már rég kihaltak, nem is szándékozom elindítani egy újabb reppháborút. Mindegy. Ha elfogadjátok a tippet, hallgassátok a Pete Philly & Perquisite-ot. Meg nézzétek meg idén a Szigeten.

Csepelyi Adrienn

Csak csendben, csak halkan… - Quiet Village

A Quiet Village nevével ellentétben nem egy csendes falucska valahol az idahói síkságok végén, hanem két zeneőrült régóta dédelgetett projektje. Mostanra sikerült annyi hangmintát összezsúfolniuk, hogy májusban megjelenhet első albumuk, a Silent Movie.

Joel Martin és Matt Edwards a kilencvenes évek elején találkoztak először egy Metalheadz bulin. A közös témát nem kellett sokáig keresni, hiszen mindketten szenvedélyes lemezgyűjtők voltak, s azok is mind a mai napig. Matt Edwards neve az elektronikus zenei színtéren jártasaknak már ismerősen csenghet, Radio Slave alteregója alatt ugyanis már jó néhány éve producerkedik és DJ-zik. Többször járt már Magyarországon is, ízelítőt adva sajátos hangzásvilágából, ami egy savas, fortyogó, lüktető, gyorsan ható szérum, a lábakra nézve pedig különösen veszélyes. Ezen kívül olyan előadók számára készített remixet, mint Kylie Minogue, Moby, az X-Press 2, vagy a Booka Shade. A Quiet Village másik fele, Joel Martin szintén DJ-ként osztotta az áldást több-kevesebb sikerrel, de inkább vérbeli „crate digger”-ként alkot maradandót. Ez az jelenti, hogy ideje nagy részét mindenféle lemezraktárokban és lemezboltok legeldugottabb sarkaiban, pincéiben tölti régi, ősrégi és még annál is régebbi bakelitekre vadászva. Ebből adódóan Joel hatalmas gyűjteménnyel rendelkezik, melynek nagy részét filmzenék, és ún. „library music” válogatások (ezek TV műsorok aláfestő zenéjeként szolgálnak, és általában senkinek nem jut eszébe ezek után kutatni) teszik ki.
Matt és Joel eleinte nem gondoltak arra, hogy közösen zenét készítsenek, munkakapcsolatuk kimerült abban, hogy szimplán együtt hallgatták kedvenc zenéiket. Matt szólókarrierjét egyengette, Joel pedig filmes munkáira koncentrált. Később aztán felmerült a gondolat, hogy valahogyan hasznosítani kellene az évek során felgyülemlett mérhetetlen mennyiségű lemezt – persze a DJ-zésen felül. Az eredeti terv szerint egy válogatáslemezt állítottak volna össze a nehezen kiválasztott kedvenceikből, időközben azonban egyre több ötletük született, és valahogy a zenekészítés felé orientálódtak. Quiet Village Project néven először 2005-ben, a Whatever We Want nevű kiadónál jelentek meg lemezeik, valamint remixeket készítettek, többek között a Gorillaznak vagy épp a The Osmonds-nak. Mindemellett pedig rendszeresen DJ-ztek közösen New York egyik klasszikus klubestjén, a Francois K nevével fémjelzett Deep Space-en.

Három év elteltével épp itt az ideje, hogy a két zenefanatikus végre nyilvánosságra hozza, hogy min dolgoztak eddig a stúdióban. Immár a rövidebb Quiet Village név alatt jelenik meg májusban a Silent Movie című album. Már a MySpace-en meghallgatható számok alapján is izgalmas anyag várható: az erős filmzenés hatás ugyanúgy érződik a számokon, mint a Radio Slave-féle elborult elektronikus hangzás. Egy halomnyi hangmintát is beépítettek tetemes lemezgyűjteményükből, főleg mindenféle beszédfoszlányt, olyan helyekre is, ahol talán nem is hallhatóak tisztán a rájuk épülő ezernyi más hangtól. A Silent Movie-t nem fenyegeti a beskatulyázás veszélye, a nyugodt, chill out zenéktől a fieszta hangulatú táncos darabokig minden megtalálható a lemezen. Talán az ausztrál The Avalanches-hez (akik az „egy albumon felhasznált legtöbb hangminta” rekordjával is büszkélkedhetnek) lehetne hasonlítani az összhatást, de amíg az említett együttes Since I Left You című albuma felvállaltan egy nagy vicc volt, addig a Silent Movie egy halálosan komolyan vett munka. Ahogy Joel és Matt fogalmaz a lemezzel kapcsolatban: „Az album egy szerelmes levél a múltba, átitatva egy csipetnyi parfümmel a jövőből.” Nos, a levelet már feladták, hamarosan megérkezik, és valószínűleg – mint ahogy azt egy valamirevaló szerelmes levéllel szokás – sokadjára is boldogan újraolvassa majd az ember.

Püspök Tamás

The Raconteurs: Consolers of the Lonely (Third Man / Warner, 2008)

Úgy döntött a The Raconteurs, hogy minden előzetes interjú és promóció nélkül dobják piacra a második albumukat. A lemez (és minden más formátum) ugyanazon a napon vált hozzáférhetővé, mind a szakmabeliek, mind pedig a rajongók számára.

A gesztus roppant szimpatikus, de nem inkább arról van szó, hogy a zenész géniuszoknak nem volt idejük „bejelenteni” az új album érkezését, mert olyan váratlanul és hamar elkészültek vele? Hiszen, ha négy olyan zenész „lógatja együtt a lábát”, mint Jack White, Brendan Benson, Jack Lawrence és Patrick Keeler, akkor nem lehet kiszámítani, mikor (nem) születik a garázsban zenei remekmű. Március elején, amikor akadt egy szabad hetük, összerakták a 14 számból álló 55 perces zeneanyagot. A Consolers of the Lonely nem csak időtartamra sikerült hosszabbra és tartalmasabbra, hanem a hangzásvilága is sokkal színesebb, mint az első albumé. A rock, blues és country stílusjegyekről Jack White gondoskodik összetéveszthetetlen gitárjátékával és énekhangjával, aminek Brendan ad egy egészen sajátos és szelídebb árnyalatot. A paletta tovább színesedik a kísérő hangszerek variálásával, így kölcsönözve a daloknak hol lírai, néhol folkos, melodikus illetve vadnyugati hangzást. A siker már garantált, Salute Your Soulution videóklipes számuk máris a listák élén foglalja el méltó helyét.
Értékelés: 9/10

Barta Olivia


http://www.myspace.com/theraconteurs

MGMT: Oracular Spectacular (Red Ink / Sony-BMG, 2008)

Ha meghallgatjuk a Time To Pretend című nyitószámot, azt hiszem nem kérdés, hogy az eddig idén megjelent legjobb bemutatkozó albumot tartjuk a lemezjátszónkban.

A brooklyni illetőségű Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser az egyetemen találkoztak, ahol miután meghallgatták egymás lemezeit és befejezték tanulmányaikat, 2006-ban gondolták úgy, hogy együttest alapítanak MGMT (= Management) néven. Tavaly már az interneten megjelentették ezt a cédét, de csak idén vált kézzelfoghatóvá. Zenéjükben hallatszik a Muse, a Klaxons és néhol elég erősen a Beatles hatása, de ugyanúgy találkozik benne a pszichedelikus noise a szimpla poppal, vagy az indie a proggal. Utóbbi a ruháikban nyilvánul meg leginkább. A döbbenetesen jó kezdéshez (amihez 3D-s videoklipet készítettek) méltó folytatást az Electric Feelben hallhatunk, illetve az elektronikus, gyerekorról elmélkedő Kidsben. A Pieces Of What az eddigiekhez képest egy elég meglepő, akusztikus szám, ami tökéletesen felvezeti az ez után következő, ugyanolyan színvonalú dalokat. A szürreális képi világot elénk táró, elszállós, a többi számhoz hasonlóan kevésbé érthető szövegű Of Moons, Birds & Monsters is egy remekmű, szintúgy a magányos jövőképet lefestő Future Reflections. Az album egyetlen hibája talán az, hogy nem elég hosszú, de minden egyes hallgatásnál egyre jobb és jobb lesz.

Értékelés: 9/10

Szabó Zita

The Last Shadow Puppets: The Age Of The Understatement (Domino, 2008)

Az album címével megegyező első kislemez (The Age Of The Understatement) az őrületbe kergetett egy idő után, amikor csak meghallottam monotonitásával, szürkeségével. Így az albumhoz meglehetősen szkeptikusan fogtam neki.

A The Last Shadow Puppets név mögött az Arctic Monkeys és a Rascals frontemberei állnak, név szerint Alex Turner és Miles Kane. Egy sikeres közös turné után Franciaországban vették fel a lemezt James Forddal (Simian Mobile Disco) mint producer és dobos, illetve Owen Pallett-tel (Final Fantasy), aki pedig a London Metropolitan Orchestra vezetésével volt megbízva. A srácok állítása szerint az album írása közben Scott Walker és a korai Bowie volt rájuk hatással, no meg persze Morricone. Jó néhány számban, mint a címadó dalban is érezhető az olasz zeneszerző hatása, mintha csak egy spagetti-western zenéjét hallgatnánk, viszont néhány szám meg akár egy Roger Moore-os James Bond film zenéje is lehetne.

Akik ehhez a lemezhez úgy kezdenek neki, mint egy új Arctic Monkeyshoz, azok nem fognak nagyot csalódni. Az egész albumra rányomja a pecsétjét Turner stílusa, de két különbség feltétlenül van. Az egyik a 22 tagú szimfonikus zenekar jelenléte, a másik pedig, hogy ezekez a számokat nem fogják agyonjátszani az indie bulikon, lévén, hogy nem olyan gyorsak. Azért otthon megéri vele egy próbát tenni.

Értékelés: 8/10

Schultz Antal

The Gossip - Live in Liverpool (Columbia Records, 2008)

Mi az abszolút pletyka? Amikor a néma elmondja a süketnek, hogy a vak látta a bénát futni. Mi az abszolút Gossip? Amikor Beth Ditto soul-punk díva élőben egyszerre süketít, vakít és bénít.

Az 1999-ben alakult punk trió a 2006-ban napvilágot látó Standing in the Way of Control című dance-punk album miatt forgott közszájon - sőt azóta is a köztudatban maradt - köszönhetően a zenekar énekesnőjének és egyben Willendorfi Vénuszának, Beth Dittónak. A leszbikusságára és dús idomaira büszke, belevaló hölgyet az angol NME zenemagazin akkor az év legmenőbb személyiségének választotta. Nem csoda, hiszen a nagy nő még nagyobb hanggal hatalmas port kavart szókimondásával, feminizmusával és extravagáns stílusával. A Gossip három stúdióalbum után most a Columbia Records gondozásában jelentetett meg tavaly nyári, liverpooli koncertjük anyagából CD-DVD duplalemezt. A film Lance Bangs rendező munkája, aki olyan nevekkel is dolgozott, mint a Pavement, a Sonic Youth, Kanye West vagy az R.E.M. A Wham! Careless Whisper és a fiatalon elhunyt hip-hop hercegnő, Aaliyah Are You That Somebody? című slágereinek újragondolásait és saját, leglüktetőbb dalaikat, mint a Jealous Girl, a Listen Up! és a Standing in the Way of Control számokat is tartalmazó kiadvány nem akármilyen beszédtémául szolgál 2008-ban.

Értékelés: 8/10

Deák Ági

Nyugodj békében, Danny!

Ötvennyolc éves korában elhunyt Danny Federici, az E Street Band egyik alapító tagja, aki majd’ négy évtizedig zenélt Bruce Springsteennel. Federici három éve harcolt a bőrrák ellen.

Federici egyedülálló orgona- és harmonikajátékával írta be magát a zenetörténetbe; Springsteen legismertebb dalainak járult hozzá a sikeréhez. Federici és az E Street Band első dobosa, Vini Lopez 1969-ben látták először Bruce Springsteen koncertjét a legendás Upstage Clubban, és meggyőzték, hogy hagyja ott akkori csapatát, az Earth-öt, és csatlakozzon hozzájuk a Child nevű zenekarba – így jött létre később az E Street Band.
Danny és én negyven évig dolgoztunk együtt – ő volt a legcsodálatosabb billentyűs és egy igazi, született zenész.” –olvasható Springsteen rövid nyilatkozata a honlapján. „Nagyon szerettem őt… együtt nőttünk föl.”
A zenész már a jelenlegi turnén sem tudott részt venni; noha márciusban még váratlanul felbukkant az indianapolisi koncerten egy pár dal erejéig. Ez volt az utolsó fellépése.

Forrás: www.rollingstone.com

2008. április 21., hétfő

Valóság és álom - Realistic Crew és a The Big Royal Kunamaka Orchestra, 2008. április 17., csütörtök, 21:00, A38

Az A38 kapitányának nem kellett a hajó süllyedésétől tartania, mivel a nézőszám alig érte el a százat. Ennek ellenére mindkét zenekar tökéletes munkát végzett.

Az első fellépő a Realistic Crew volt, akiknek nevével Hajdú Szabolcs Fekete kefe című filmjében is találkozhattunk a Filmzene felirat alatt. Az együttes az absztrakt és a kísérleti hip-hopot ötvözi élő hangszerekkel és vokállal. Ennyi a meghatározás, de azt már a színpadképből látni lehetett, hogy felállás meglehetősen szokatlan, mivel cselló is szerepel az alapvetően elektronikus elemekre épülő zenében. Élőben a hatás szó szerint mesébe illő volt: Berger Dalma, az énekesnő hangja a kivetített képi világ segítségével a hétköznapitól teljesen eltérő dimenziókba kalauzolta a közönséget.
A főzenekar, a francia illetőségű The Big Royal Kunamaka Orchestra számára ez az est az új albumuk bemutatóját jelentette. (Ha valaki még nem hallott volna felőlük, akkor a System of a Down zenéje jó iránymutató lehet.) Ahogy a SOAD is előszeretettel ingázik a stílusok között, a Big Royal Kunamaka Orchestra csapata sem a kikövezett úton jár: zenéjük értő befogadása tényleges odafigyelést igényelt. Az együttes a metal, a hardcore stílusokat és a dzsesszt vegyíti - éles váltásokkal egy-egy számon belül. Lord Gomez, az énekes könnyedén váltogatta hangját: képes volt az operába illő dallamoktól egészen a hörgésig is eljutni. Külön figyelmet érdemelt a dobos, aki vokálozott, miközben elementáris erővel ütötte a nem éppen 4/4-es ütemeket. A zenekar hatásosan elegyítette a zenét a színházba illő elemekkel. Az alaphangulatot az adta meg, ahogyan egy csuklyás, félmeztelen alak lassú dúr akkordokat pötyögtetett szintetizátorán, majd váratlanul átfutott a közönségen, nem éppen bizalomgerjesztő megjelenésével kisebb rémületet keltve. Később pedig egy légynek öltözött táncos változtatta mozgásával performansszá a fellépést. A The Big Royal Kunamaka Orchestra műsora alatt egyértelműen érződött, hogy zenészei hisznek saját művészetükben. A hallgatóság alacsony létszáma ellenére teljes odaadással és beleéléssel voltak jelen a színpadon.

Monori Máté

Nagy sikerrel rendezték meg a független zeneboltok napját

Amerika-szerte számos koncertre, dj set-re és dedikálásra került sor. Néhány előadó (mint például az REM, a Death Cab for Cutie és a Black Keys) erre a napra időzített exkluzív megjelenéseket, az üzletek pedig ingyen osztogatott promóciós CD-kel, illetve alacsony árakkal próbáltak újabb vevőket megnyerni.

A Metallica is aktív résztvevője volt a kezdeményezésnek, amellett hogy találkozott rajongóival, a gyűjtők 9.99 dollárért vásárolhatták meg a zenekar első két albumát bakeliten.
A kereskedőket az elmúlt években nagyon érzékenyen érintette digitális eladások, de még inkább az internetes kalózkodás növekedése. A kampány célja, hogy megmutassa a mai fiataloknak a hagyományos zenehordozók (CD, hanglemez) értékét, illetve ez által azt az üzentet közvetítse feléjük, hogy az üzleteknek ma is van létjogosultsága.
Bár már az idén is részt vett néhány kanadai és Egyesült Királyság-beli üzlet, a szervezők a jövő évben nemzetközi szintű rendezvényt szeretnének.

Forrás: www.reuters.com

2008. április 20., vasárnap

Online énekeskeresés

A Velvet Revolver online meghallgatást tart annak érdekében, hogy megtalálják Scott Weiland utódját, aki április 1-jén lépett ki a bandából, és egyből vissza is tért előző zenekarához, a Stone Temple Pilotshoz.

A Velvet Revolver gitárosának, Slash-nek elmondása szerint egy olyan weblap létrehozása jött szóba a banda tagjai között, mely a következő hónapok folyamán arra lesz hivatott, hogy online meghallgatások segítségével találják meg az új frontembert. Továbbá elárulta azt is, hogy: "Jelenleg különböző dolgokat hallgatunk... ez egyike az olyan helyzeteknek, amit az ember nem igazán tud megmagyarázni senkinek, mert akkor fogja tudni, mikor meghallja. Szóval várok, hogy elkapjon az 'Igen, ez az' érzés."

A zenekar következő koncertje Las Vegasban lesz, ahol előreláthatólag több énekes is vendégszerepel majd. Slash elmondta Billboardnak: "Nem akarok neveket mondani, de néhány közismert ember jön el és énekel majd pár dalt, és aztán hoznak pár embert, aki szerintünk elég jó, és elég jól énekelnének." Azaz olybá tűnik, hogy a csapat teljes erővel rajta van az új énekes megtalálásán.

Forrás: www.nme.com

2008. április 19., szombat

Hendrix sessionzenésze orgonál a Kerekes Band új lemezén

Kevés magyar zenésznek adatik meg a lehetőség, hogy külföldi példaképeivel dolgozhat együtt. A Kerekes Bandnek most sikerült: Pop szegecs című dalukban Neil Finnegan is közreműködik.

Az együttműködés a lehető legtermészetesebb módon jött létre. A Jimi Hendrix-rajongó Fehér Zsombor, a zenekar frontembere/furulyása e-mailt írt Neil Finnegannak, akit számos egyéb lemez mellett Hendrix Electric Ladyland albumán is hallhatunk. Finnegannak nagyon megtetszettek a funkyval és jazzel felturbózott gyimesi és moldvai népdalok, így amellett hogy elismerően szólt a zenekarról, hozzáadta a maga részét a szóban forgó dalhoz és már kész is volt a remekmű.
A Pop szegecs a szeptember 1-jén megjelenő új albumon lesz hallható, addig is itt van belőle egy kis ízelítő. Aki pedig élőben szeretné a Csángó Boogie-ra ropni, látogasson el az A38 hajóra május 16-án!

Forrás: www.quart.hu

2008. április 18., péntek

Rockveteránok country sikerei

Idén két rocklegenda countrys „kirándulását” is díjjal jutalmazták a Country Music Television díjátadó ünnepségén, a Tennessee állam-beli Nashville-ben.

Amikor tavaly nyáron a New York Post újságírója, Dan Aquilante arról faggatta Jon Bon Jovit, hogy a klasszikus rock műfajának utolsó mentsvárának tartja-e a kortárs country stílust, a New Jersey-i rocksztár erre úgy reagált, hogy „a válasz inkább igen, mint nem”. Ezt a tendenciát támasztja alá a 2008-as CMT Awards két győztese is.

A Bon Jovi zenekart LeAnn Rimesszal közös, Till We Ain’t Strangers Anymore című daluk videóklipjéért díjazták. A Led Zeppelin énekese, Robert Plant pedig az Alison Krauss-szal (képünkön) előadott Gone, Gone, Gone (Done Moved On) című szerzeményért vehette át az elismerést.

Forrás: www.melodicrock.com

2008. április 17., csütörtök

Lemez vagy kemény drogok?

Amy Winehouse-t megfenyegette kiadója, ha nem szabadul meg sürgősen a drogoktól, akkor ők intenek búcsút neki. Az Universal főnökei aggódnak a harmadik lemez miatt.

A drogproblémáiról hírhedt énekesnő lemondta legutóbbi stúdiómunkálatainak időpontját. A kiadó ezután fenyegette meg a szakítással. Felszólította a kontyos hölgyet, ha nem hagy fel azonnal önpusztító életmódjával, nem jelentetik meg új lemezét. Az állandóan csak ígérgetett megjavulás még várat magára, elhúzva ezzel az új nagylemez megjelenését egészen 2009-ig. Amy már ebben az évben többször hitegette őket az elvonóval, de csak újabb tetoválásokkal gazdagodott egyelőre. A kiadó most nagyon határozott és elszánt. Vajon még egy a rehabilitációnak nemet mondó dallal sem lehetne meggyőzni őket?

A hét híre - Kicsi a herceg, de drága

Exkluzív fellépés keretében még ebben hónapban láthatják amerikai rajongói Prince-t a kaliforniai Indio városában megrendezendő Coachella Fesztiválon. A szervezők megerősítették a hírt, miszerint a herceg a szombat esti (április 26.) fő fellépő lesz, csatlakozva a korábban már bejelentett Jack Johnsonhoz, és Roger Watershez, akik a pénteki, illetve a vasárnapi programot zárják.

A bejelentés hasonlatos a 2006-ban történtekhez, amikor Madonna csupán pár héttel a fesztivál előtt került fel a fellépők listájára. A Purple Rain énekese ezért a fellépésért mintegy 4,8 millió dollár gázsit kér. A magas „beszerzési ár” azonban már most megtérülni látszik: a bejelentést követően kevesebb, mint 24 órán belül az összes jegy elkelt a rendezvényre.
A 2008-as Coachella Fesztivál további jelentősebb fellépői a Kraftwerk, a Portishead, a The Verve, a Spiritualized, Serj Tankian, a The Breeders, a The Raconteurs, Goldfrapp, MIA és a My Morning Jacket.

„Az idei évben számos fesztiválnak feladtuk a leckét. Kilencedszer rendezzük meg a Coachellát, és máris óriási hírnévre tettünk szert. Izgalmas dolog egy olyan művészt szerződtetni, aki nem lép fel más fesztiválokon” – nyilatkozta Paul Tollett szervező.

Prince esetleges Coachella-fellépése éveken át szóbeszéd tárgya volt, azonban csak most kerül sor az eseményre. Az idén 50. életévét betöltő művész legutóbbi albuma, a Planet Earth 2007 júliusában jelent meg; a kaliforniai rendezvényen túl egyelőre csupán egy fellépés van tarsolyában: június 16-án a dublini Croke Parkban ad majd koncertet.

Forrás: www.billboard.com

2008. április 16., szerda

Dead Dad: Please Allow Me to Introduce Myself (2008)

Három album ugyanazokkal a számcímekkel. Ez valami vicc? Első ránézésre annak tűnik, de talán engedjük meg nekik, hogy bemutatkozzanak.

Úgy kezdik az ismerkedést, hogy egyből három albumot szabadítanak a zeneszerető közönségre. A hanganyag abban különbözik a három lemezen, hogy mindegyiken más felállásban zenélnek a tagok. Ebből már gyaníthatjuk, hogy ez az újonnan alakult zenekar három tagot számlál, akik hangszereiken (gitár, basszus gitár, dob) felváltva játszanak. Így fordulhat elő, hogy egy szám egyszer egy női énekhangon szólal meg férfi vokállal, majd férfi énekhangon női vokállal, szerepcserével. Az album alig 45 perces, ami megháromszorozva, már egyáltalán nem mondható rövidnek. Gitárriffjeik egyszerűek és nagyon eredetiek, a dob pergős és dinamikus - ahogy az egy lendületes feltörekvő együttesnél illik is -, így kölcsönözve a daloknak punkos, rockos, néhol bluesos jelleget. Ha jobban megnézzük a számcímeket, akkor lehet egy olyan sejtésünk, hogy a zenekar sokat lapozgatta az angol-amerikai irodalmi antológiát, amiből bátran merített dalaik témáihoz illetve szövegeihez. Nem is titkolják, hogy ez másként lenne, bár olyan nevekkel, mint Huck, Tess és Quentin, nem is lehetséges. A triász egy olyan hangoskönyvet rögzített, amire felmondták a leckét hangszereik kíséretében, és ami szól, méghozzá jó hangosan!

Értékelés: 9/10

Barta Olivia

The Kills - Midnight Boom (Domino Records/Neon Music Hungary, 2008)

Kik lesznek 2008 nagy durranásai? Duffy és a Vampire Weekend első pados, stréber kis diákként nyújtózkodik, miközben a The Kills nem vár a tanár néni felszólítására, hanem magától kijelenti: ő bizony pontban éjfélkor robban Midnight Boom című albumával.

Az év újdonságai kategóriában is potenciális befutó lehet az angol-amerikai duó? Kizárt, hiszen új lemezük immáron harmadik soralbumuk, amivel ugyan egyedit nem tettek le a nagyérdemű elé, viszont annál magabiztosabban lovagolják meg az elektronikával színesített garázshangzás egyre divatosabb zenei hullámát. Alison „VV” Mosshart és Jamie „Hotel” Hince dobgépre és gitárra épülő minimalista zenéje mindig is ismerősen csengett, hiszen asszociációk olyan sorát indítja el, mint PJ Harvey, a Velvet Underground, Shirley Manson, Patti Smith, Primal Scream vagy a White Stripes. Mégsem diszkvalifikálhatjuk a párost lopás vádjával, mert olyan slágeres elektro-pop-blues-post-punk ötvözetet sikerült teremteniük, amely végeredményben egzotikus ízrobbanással örvendezteti meg az ínyenceket. A lemezt nyitó U.R.A. Fever és a táncos Cheap and Cheerful kislemezektől indul a visszaszámlálás, hogy aztán a belevaló, piszkos Tape Song-on át a selymes Black Balloon és a csípős M.E.X.I.C.O. című dalokon keresztül fogyjanak a számok az időzített bomba kijelzőjén, míg végül a Goodnight Bad Morning keserédes zárásakor úgy érezzük; eget rengető nagy boomot hallhattunk.

Értékelés: 9/10

Deák Ági

The Black Keys: Attack & Release (V2/Universal, 2008)

Eredetileg a Gnarls Barkley egyik fele, Danger Mouse akart egy albumot Ike Turnerrel készíteni. Ehhez háttérzenészeknek kérték csak föl a Black Keyst. Turner tavaly decemberi halálával ez a projekt nem jöhetett létre, de a másik két fél azért még nem mondott le a lemezkészítésről - szerencsénkre.

Ha az ember bluesról és duóról hall, valószínűleg egyből a White Stripesra asszociál, nem is véletlenül. Mégis, ha valaki igazi bluest akar hallgatni a maga lecsupaszított mivoltában, akkor hallgasson Black Keyst. Még akkor is, ha ez az új album már kissé modernebb és bonyolultabb, mint az eddigi négy lemezük. Ez több dolognak is köszönhető. Az egyik, hogy ez az első lemezük, amit stúdióban vettek föl. Eddig otthon dolgoztak, hogy megmaradjon a blues koszossága, de ezt sikerült a stúdióban is megvalósítaniuk. A másik maga a producer Danger Mouse, aki ezt a csupasz koszos blueshangzást átgondolta, megújította. Leginkább a dob és a gitár mellett megszólaló további hangszerek megjelenésével lehet érzékelni, így például hallhatunk bendzsót a Psychotic Girlben, pánsípot a Same Old Thingben. Az album kettősége, mint a cím is megvilágítja, ez a kutya-macska harc, körbelengi az egész lemezt: az ősi hagyományos blues és a kísérletezgetés, megújítás nem hagyják egymást. Ki is tudhatná még, hogy melyik kerekedik fölül. Talán majd a következő album során kiderül.

Értékelés: 8/10

Schultz Antal

2008. április 15., kedd

Egyedül is megy, de ketten még jobban

Már hetek óta lovagol az orosz tankokon és a zenecsatornák listáin a The Last Shadow Puppets és most a Muse döntött úgy, összeáll a The Streetsszel. Utóbbiak célja nem kisebb, mint létrehozni az English Rage Against The Machine-t.

Habár Mike Skinner még nem fogadta el hivatalosan a felkérést, a Muse szerint nagyon jó móka lenne összeállni. Így tett az Arctic Monkeys énekese Alex Turner és Miles Kane a The Rascalsból. Az angol srácok pecsétgyűrűt cseréltek, összedobták ruhatárukat és már készülőben van az első album. Márciusban álltak először együtt színpadra New Yorkban és most a honlapjukon tették közre négy akusztikus videójukat. A számok az április 21-én boltokba kerülő The Age of The Understatement albumon is megjelennek. De nem ők az egyetlenek, akiknek mostanában másokkal is ugyanolyan jól megy. Morrissey David Bowie-nak segít be egy kicsit All You Need Is Me címmel májusban megjelenő kislemezén.

Forrás: www.nme.com

2008. április 14., hétfő

Létszámcsökkenés a CSS-nél

A basszusgitáros Ira Trevisan személyes okok miatt válik meg a brazil elektro-punk csapattól. Öröm az ürömben, hogy hamarosan új albummal jelentkezik a zenekar.

Úgy döntöttem, hogy továbblépek, és több időt szentelek a divatnak, illetve más projekteknek. A zenélést nem fogom abbahagyni, de megváltoztak a prioritások. Továbbá, aggódom a klímaváltozás miatt, ezért a jövőben kevesebbet fogok repülni. A CSS mindig is a szívem csücske marad és velem megnyerték a legnagyobb rajongót.”- magyarázza Ira a zenekar myspace-es blogján. Trevisan kilépésével a dobos Adriano Cintra veszi át basszista szerepet, a dobok mögé pedig a zenekar egyik barátja ül majd a fellépéseken.

A hír bejelentésekor a zenekartagok megragadták a lehetőséget, hogy részleteket áruljanak el új albumukkal kapcsolatban. Pontosabban egy részletet: júliusban fog megjelenni. De előtte még bejárják Európa jelentősebb fesztiváljait.

Forrás: www.pitchforkmedia.com

2008. április 13., vasárnap

Drágán add az éneked!

Prince rekordösszegű 4,8 millió dollárt kért és kapott azért, hogy fellépjen az április 25. és 27. között megrendezésre kerülő Coachella Fesztiválon.

A kaliforniai Indio városában évente megtartott rendezvény szervezői idén hiába szerződtették le többek közt Roger Waterst, Jack Johnsont, Serj Tankiant, a Verve-et, a The Raconteurst, a Portisheadet és a Kraftwerket: a jegyeladások alulmúlták az eddigi éveket, így SOS szerezniük kellett még egy nagy nevet.

A Purple Raint, a Creamet és még több tucatnyi slágert jegyző poplegenda, Prince a szoros határidő ellenére is vállalta a bulit, igaz, megkérte az árát. Ám úgy tűnik, megérte kifizetni neki a közel 5 millió dolláros gázsit: fellépésének hírére huszonnégy órán belül elkapkodták az összes jegyet.

Forrás: www.rollingstone.com

2008. április 12., szombat

Itt a tavasz, dagad a lemezpiac

Közhírré tette honlapján a Coldplay negyedik albumának számlistáját. A brit együttessel ébred téli álmából Madonna, Nas, a The Roots, Cyndi Lauper és még sokan mások.

A fiúk Viva La Vida or Death and All His Friends című 10 számos új alkotása az énekes elmondása szerint hangzásában tér majd el az eddigiektől. Nem kell megijedni, nem szabadult meg zongorájától, de előtérbe kerülnek más hangszerek is, így a mexikói (bajszos) festőnő, Frida Khalo egyik képéről elnevezett lemez, nem nélkülözhet egy kis spanyolgitárt sem.

Az idén ötven éves Madonna - aki még mindig fiatalabb és izmosabb, mint valaha - első klipjét Justin Timberlake-kel és Timbalanddal készítette el. Ezzel végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak ijesztgetett a popkirálynő, hanem a Hard Candy tényleg hiphopalbum lett.

Talán a legnagyobb szünetet a nyolcvanas évek szőkesége, Cyndi Lauper tartotta, aki most egy nagy európai utazás után talált rá újra saját hangjára. Az uptempo dance-albumon a Basement Jaxx is közreműködött aktív segítőként.

Hiphopnak áll a világ, hiszen mire elnyílnak a tulipánok, elkészül az új Nas-, Gym Class Heroes-, Missy Elliott- vagy a The Roots-lemez is. De nem szabad elfelejtkezni a finom, friss Weezer-, Elvis Costello-, BB King-, The Cure- és Alanis Morissette-nagylemezekről sem.

De sajnos egyik szemünk sír, a másik is, de az haj, mert lesz új Tokyo Hotel-album is.

2008. április 11., péntek

Volt nekem egy kecském

Tizenkét hónap börtönbüntetésre ítélték Scott Peter Romano ausztrál metálzenészt, amiért 2006 őszén egy sátánista szertartáson levágta egy kecske fejét.

A Mortal Sin and Misery zenekar tagja 2006. október 13-án, történetesen egy pénteki napon mészárolta le a Maddie névre hallgató jószágot, egy környékbeli kislány házi kedvencét. A rituáléra Brisbane városában, a Bellbowrie templomban került sor. A beszámolókból kiderül, hogy az elrabolt állat meggyilkolása után a szekta tagjai fajtalankodtak a levágott fejjel, ettek is belőle, s mindezt le is fényképezték.

Kerry O’Brien bíró az ügyészség által kérelmezett hathónapos büntetés dupláját rótta ki Romanóra. Az elítélt négy hónap letöltése után, augusztusban feltételesen szabadlábra helyezhető.

2008. április 10., csütörtök

Toni Braxton lemondta Las Vegas-i koncertjeit

Nincs minden rendben az énekesnő egészségével: a souldíva négy fellépését kényszerült lemondani egy rejtélyes betegség miatt.

Az Unbreak My Heart énekesnőjét hétfőn este mellkasi fájdalmak miatt szállították korházba. Bár másnap már haza is engedték, az orvosok otthoni pihenést rendeltek el és jövő hét keddig eltanácsolták a koncertezéstől. Toni 2006 óta a Las Vegas-i kaszinószálloda, a Flamingo Hotel Sin City Show című műsorának állandó fellépője. A betegség és a kórházi tartózkodás pontos körülményei nem ismertek, köztudott ugyanakkor, hogy az énekesnőnél 2003-ban, második fia születését követően szívburokgyulladást diagnosztizáltak. Jobbulást kívánunk neki!

Forrás: www.ananova.com

2008. április 9., szerda

PORtisheadből lettünk, PORtisheaddé leszünk


„Szevasz! Mit hallgatsz? – Portisheadet. – Miért? Mi történt? Jól vagy? – Persze, hogyne.” A Portisheadhez Gillette penge szükségeltetik az általános vélemény szerint. A trip-hop egyik, depresszív sötétségéről ismert alapkő letéteményese tizenegy év hallgatás után megtörte a csendet, és ugyanazzal a szuicid, túlvilági hangulattal, de már új hangzással tért vissza.

A millennium nemcsak az évezredet temette, a kilencvenes évek sírjába sajnos a grunge és a britpop is belekerült. Az áldozatok körét most már a trip-hop is gazdagítja – legalábbis annak eredeti, Bristol-soundként emlegetett archetípusa távozott az élők sorából.
A Bristol acid rapként is aposztrofált stílus a kilencvenes évek közepén – meglepő módon – Bristol városából indította el globális expanzióját a Massive Attack, Tricky és a Portishead segítségével. Az amerikai hip-hop elterjedésével párhuzamosan, illetve annak hatására az angol DJ-k lelassították az ütemeket, a down-tempo mellé kevertek egy kis acid jazzt, breakbeatet és jamaikai dubot. Az így készült vegyes salátát megfűszerezték elektronikával, amelyhez később az angol város adott öntetet fekete gyökereinek és hagyományosan elektronikus, friss zenei közegének köszönhetően. A receptet Andy Pemberton zenei újságíró írta le és nevezte el Trip-Hopnak az angol Mixmag magazinban, a klubokban akkoriban agyonjátszott DJ Shadow-féle experimentális underground hip-hop stílusjegyei alapján.

A trip-hop éra kezdete a Massive Attack 1991-es Blue Lines című albumának megjelenésére datálódik. Ugyanebben az évben a masszív támadással is együtt dolgozó, Primal Scream, Paul Weller és Depeche Mode remixekkel már nevet szerző Geoff Barrow DJ-producer Beth Gibbons énekesnővel megalapította a szülővárosáról elnevezett Portisheadet. Adrian Utley jazzgitárossal trióvá bővült zenekar a To Kill a Dead Man című, a hatvanas évek kémfilmjeit idéző rövidfilmmel, azaz az ahhoz készített soundtrackkel hívta fel magára a Go! Beat Records figyelmét. 1994-ben a kiadó gondozásában megjelent Dummy később az egyik legrangosabb brit zenei díjat, a Mercury-díjat is kiérdemelte, hiszen olyan dalokat tartalmazott mint a Numb, a Sour Times vagy a trip-hop egyik örök himnuszának számító, érzéki Glory Box is. A Dummy a trip-hopban olyan, mint a fizikában a relativitás-elmélet, a stílus egy meghatározó eleme és kulcspontja, bármennyire is igyekezett a Portishead távol maradni a reflektorfénytől. A széleskörű pozitív fogadtatást mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy eltérő stílusú, nagy presztízsű angol zenei magazinok, mint a Mixmag dance, a The Face trendmagazin vagy az indie rockra specializálódott Melody Maker mind a Dummyt nevezte meg az év number one lemezének, amely Amerika-szerte 150.000 példányban kelt el még a Portishead tengerentúli koncertsorozata előtt. A sikert többek közt Beth Gibbons törékeny, kaméleonszerű, zsigerekig ható hangja, a filmzenei hatás, a jazz elemek és a surfgitár motívumok biztosították a mindent átjáró, egyszerű melankólia mellett.

Három évvel később, 1997-ben a „kreatív” névadásnak köszönhetően Portisheadnek keresztelt második stúdióalbum valahogy még jobban ridegebbé tette a hangzást. Az albumról kimásolt kislemezek: a Cowboys, az Over és az All Mine három az egyben legalább annyira mellkasprés, szív- és torokszorongató hatásfokkal rendelkeztek, mint a debütáló lemez – még ha annak sikerét valószínűleg többé már nem ismétli meg a csapat. A Portishead hosszúra nyúló szabadsága előtt koncertlemezzel búcsúzott a rajongótábortól; az 1998-ban 28 tagú nagyzenekar közreműködésével a New York-i Roseland bálteremben adott felejthetetlen koncert után a fanok vegetációját csak az énekesnő, 2002-ben, a Talk Talk-os, Rustin’ Man álnéven alkotó Paul Webbel kreált albuma törhette meg. Már az Out of Season című szólóanyag sem nyúlt vissza a trip-hop gyökereihez, a domináns elektronika helyett az akusztikus zenekíséret okozott különleges zenei élménnyel párosuló befordulást a hallgatónak.

A levegő csak 2007-ben mozdult a Portishead körül, szállingózni kezdtek ugyanis a hírek, hogy az új album munkálatainak gyümölcsét a nagyérdemű valamikor – pontosan 2008. április 28-án – kézhez is kapja. Az új anyag egy-egy szőlőszemével, a Wicca és a Hunter című szerzeményekkel már tavaly decemberben az All Tomorrows Parties' Nightmare Before Christmas nevű fesztiválon borzolták az idegeket, a Thirdről, azaz a harmadik albumról a Machine Gun című dalhoz már videoklip is készült. Mi pedig a hivatalos megjelenés előtt is tudhatjuk, hogy Beth Gibbons olykor éteri, olykor gépies éneke a puritanizmus mellett a régi, de szinte minden más megváltozott. Valljuk be, ennek így kellett lennie, különben nevetségesen hosszú időnek számítana az eltelt tizenegy év, ha most csak egy önismétlő projektet tudnának felmutatni. A hangzásbeli reform viszont olyan radikális, hogy ez eddig fixen begyakorolt fejbólogatást sem lehet mímelni szinte egy dalra sem. Olyan szaggatottá és nyerssé vált az elektronika, hogy a Machine Gun fémes íze hihetetlen agresszív és erőteljes a maga minimalizmusában.

Elképzelem, ahogy sajtófotóhoz – természetesen fekete-fehérhez – ’Trip-hop is Dead’ feliratú pólókba beöltöztetik Gibbonst, Barrowt és Utleyt. Ideje volt a változtatásnak, mert bármennyire fogyasztóbarát és kellemes a második generációs Zero 7, Thievery Corporation, Morcheeba, és társaik zenéje, de állóvízzé nyugodott le a kilencvenes évek közepén a stílust körüllengő izzás. A Portishead a Third-del most megbolygatja a feszített víztükröt, én meg, ha megkérdezik, mit hallgatok, azt válaszolom, Portisheadet. És miért? Mert még mindig jó.

Deák Ágnes

Erykah Badu - New Amerykah Part 1.: 4th World War (Motown/Universal, 2008)

Öt év után tért vissza nagylemezzel a neo-soul összetéveszthetetlen hanggal, tehetséggel és afrofrizurával rendelkező uralkodónője, méghozzá a két részből álló ambiciózus New Amerykah első részével, melynek baljóslatú címe erőteljes társadalomkritikát ígér mai világunknak.

A hip-hop, dzsessz, soul elemekre épített varázslatos zenében ezúttal a hip-hop vált a legfőbb hozzávalóvá, amit Erykah a műfaj legkiválóbb underground producereinek (Madlib, 9th Wonder) segítségével tesz még hangsúlyosabbá. Ennél is meghatározóbb azonban a mézédes hang, ami a legváltozatosabb ízekben jelen meg minden egyes számban. Vad blaxpolation funk indítja be az ember lábát és agyát, amire elszállós, soulos dalok következnek, a Soldierben pedig életre kel a hús-vér, női André 3000, jókora női dögösséggel megbolondítva. Az album törzsét adja a következő három zajos, kattogó, zaklatott hip-hop, közülük a középen lévő Twinkle-ben pedig a lemez „programbeszéde” is elhangzik. A Roots legutóbbi albumainak agresszív politikusságát idéző blokkot oldja fel a lemez utolsó két dala, ahol betekinthetünk az énekesnő saját, különbejáratú világába, ami valószínűleg a felhők fölött van, és fúvósok játszanak alá az angyali hangnak. A New Amerykah annyiban különbözik csak elődeitől, hogy ezt az álomvilágot állítja brutális kontrasztba a mai valósággal.
(A bónusszám, a Honey klipje pedig remek lehetőséget kínál az utóbbi 40 év afro-amerikai zenéjét illető műveltségünk tesztelésére.)

Értékelés: 9/10

Nagy Gergő

Látogatás a Quimby háza táján

Quimbyre elővételben kell jegyet venni, különben biztosan lemarad az ember. Nekem ez egyszer nagy szerencsém volt, mert némi magyarázkodás után enélkül is bejutottam egy koncertjükre, melyre az ELTE-napok keretén belül került sor. Bár az ország második legnagyobb kollégiuma fogadta be a rendezvényt, voltak „se előre, se hátra” pillanatok: alig lehetett megmozdulni a hatalmas tömegben. A Quimby a fiatalok körében rendületlenül az elsők között van! Mivel a koncert után nem volt alkalmam beszélgetni a dobossal, Gerdesits Ferenccel, másnap, a Marlboro Man zenekar fellépése előtt futottam össze a ritmusszekció vezetőjével egy villáminterjú erejéig.

Idén is folytatódik a Quimby szereplése a Vidám Színpadon: hogy érzitek magatokat a Vízkereszt-előadásokon?
Remekül, remélem lesz folytatása a jövőben is. Az élő zene és a színház ilyen formában való összekapcsolása nyilván nem mindennapos dolog, de a közönség eddig elégedetten távozott. Bár a zúzósabb dalokat nem mindenki fogadja egyértelmű lelkesedéssel, szerintem ezzel együtt kerek az előadás! Árnyalt és színes a műsor, vagy, hogy mást ne mondjak, senki sem bóbiskol el közben. Ráadásul nem is korosztályfüggő, a múltkor például egy a 60-as éveiben járó úr jött oda hozzám, hogy megdicsérje az ilyen jellegű „súlyosabb” számokat.

Mi újság az új lemezetekkel kapcsolatban, merrefelé veszitek az irányt?
Idén mindenképpen szeretnénk megjelentetni a soron következő lemezünket. Én annak örülnék a legjobban, ha a gyorsabb tempójú számok dominálnának rajta, valahogy ezek közelebb állnak hozzám.

Hol zajlanak a próbák?
A Gödör Klub volt régebben a törzshelyünk, de ennek érthetetlen okokból vége. Most épp arra várunk, hogy elkészüljön Budán a saját próbatermünk.

Ennyi év együttzenélés után szoktatok-e még idegeskedni egy-egy fellépés előtt? Van valamilyen szertartásotok annak érdekében, hogy minden rendben menjen?
Mikor a fővárosban játszik a Quimby, ott több a közeli ismerős, barát. Ez persze jó dolog, de nagyobb terheket ró az együttes tagjaira, mivel mindenkivel egyszerűen képtelenség szót váltani. Ilyenkor nehezebb ráhangolódni a muzsikálásra. Amúgy van olyan, hogy összeölelkezik a csapat, és megiszunk egy-egy rövidet, de ma már mindannyian elég rutinosak vagyunk a koncertezésben.

Monori Máté