Néhány hete nagy port kavart a hazai médiában a Megasztár-zsűritag Friderikusz Sándor kijelentése. A televíziós személyiség olyan megjegyzéssel illette az egyik versenyzőt, miszerint „nem csoda, hogy huszonkilenc évesen még csak itt tart”. Amennyiben a popbiznisz Friderikusz logikája szerint működne, úgy egy harminc éves angol fiatalember nem rukkolhatott volna elő Back to Bedlam című debütáló albumával, nem adhatott volna el több, mint 20 millió nagylemezt az elmúlt négy év alatt, és nem tehette volna most szebbé cirka 7000 ember szombat estéjét Budapesten.Felmerül a kérdés, hogy ez a 7000-es nézőszám sok vagy kevés az évtized egyik legsikeresebb világsztárja, James Blunt esetében. Tény, hogy a NATO-békefenntartó katonából énekes-dalszerző-gitáros-zongorista-trubadúrrá vált Blunt másfél héttel a budapesti fellépés előtt simán megtöltötte a 20 ezres londoni O2 Arenát. Ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk az elmúlt években sorra buktak (50 Cent, Muse) vagy koncertet mondtak le (Smashing Pumpkins, The Hives) nagyobbnál nagyobb sztárok. Ez a kettős mérce öltött itt is testet. Fültanúja voltam, ahogy egy (nyilván rutinos) koncertlátogató „még falusi szinten is bukásnak” titulálta a függönnyel elfelezett Sportaréna teltházközeli nézőszámát, ugyanakkor az előzenekarként fellépő Bishops énekese hangjában őszinte meghatódottsággal közölte, hogy számára mekkora öröm ilyen sok ember előtt játszani. Minden relatív.
Az előzenekarról szólva, kis meglepetést okozott a publikum tájékozottabb részének, hogy a meghirdetett ausztrál énekesnő, Sandrine helyett három londoni fiú lépett színpadra háromnegyed nyolckor. A dob-basszus-gitár felállású Bishops zenéje olyan benyomást keltett a hallgatóban, mintha a Please Please Me-korabeli Beatles futó, intim viszonyba bonyolódott volna Johnny Cash-sel. Háromnegyed órás műsoruk alapján azt a tanulságot lehet leszűrni, hogy a karakteres, egymástól jobban megkülönböztethető dalok írásában a triónak még bőven van mit tanulnia az említett klasszikusoktól, de tagadhatatlan, hogy rövid idő alatt fergeteges bulihangulatot teremtettek, ami – pláne hogy a közönség egyáltalán nem őket várta – nem kis teljesítmény.
Kilencet ütött az óra, amikor hatásos belépőjével (a színpad felé épített emelvényen felbukkanva, majd onnan lelépcsőzve), négy kísérőzenésszel James Blunt megkezdte egy és háromnegyed órás koncertjét. Mivel eddig két albumot jelentetett meg, igazából nem az volt a kérdés, hogy mit játszik, hanem hogy milyen sorrendben. Blunt bölcsen nem egy blokkba tömbösítette a legismertebb számait (például a Live Earth koncerten is népszerűsített Wisemen, a temetéseken előszeretettel játszott Goodbye My Lover, az über-giga-megasláger You’re Beautiful vagy az All The Lost Souls című második stúdióalbum húzódala, a 1973), hogy aztán a műsor további részében unatkozzon a közönség kevésbé fanatikus fele, hanem ezeket egymástól elválasztva, szellősen szerepeltette az ízlésesen szerkesztett, nem kislemezdalokat, néhány kiadatlan szerzeményt és egy több, mint korrekt Slade-feldolgozást (’Coz I Luv You) is felvonultató programban.
Bluntnak egyébként a zenéjében is és a színpadi show-jában is temérdek dolog utal a hetvenes évekre: az elmaradhatatlan ezüstös diszkógömb, lézersugarak, amelyek hol a közönséget pásztázzák, hol az énekest veszik körül egyfajta energiamezőként, a billentyűs, aki Hammond-orgonán játszik, és, ha már itt tartunk, a billentyűs hajviselete, amivel Elton John vagy David Bowie bő három évtizeddel ezelőtti kísérőzenekarából sem lógott volna ki. Van, aki ezt retrónak nevezné, számomra inkább oldschool, hiszen jelentős különbség, hogy a retro divatból majmolja a múlt egy bizonyos szeletét, az oldschool pedig azért, mert tényleg szereti és tudja, hogy jó.
Mégsem az oldschool-külsőségekben rejlik a produkció igazi varázsa, hanem Blunt személyében. Egyrészt megvan benne az a Bryan Adams-féle, szerény, közvetlen, hóbortos, „én csak a szomszéd srác vagyok” imázs. Másrészt, ha a túlontúl lelkes közönség olyankor is tapsol, amikor nem kéne (mint a zenész Koszovóban megélt tapasztalatait megéneklő, megrendítő No Bravery elején), akkor katonásan, egyetlen tekintélyt parancsoló kézmozdulattal képes mindenkit elhallgattatni. Harmadrészt, Bluntot kiváló showmanné teszi a benne rejlő, kiszámíthatatlanságnak álcázott tudatosság. Leugrik a színpadról, de nem ám csak a biztonsági sávig, hanem befut egészen a küzdőtérre (szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a biztonsági őrök képesek-e őt védeni, követni, lépést tartani vele), aztán fel és körbe a lelátókon, hogy aztán a keverőpult mellé rejtett zongorán játsszon el néhány dalt, majd hasonló útvonalon vissza a színpadra, miközben pacsizik és ölelkezik rajongóival. Mindez nyilván precízen megtervezett show-elem, de Bluntnak sikerül elérnie, hogy spontánnak tűnjön. Éppen úgy, mint amikor később felugrik a zongora tetejére és egyensúlyozni kezd, vagy amikor visszarohan az emelvényre és végigcsúszik rajta. Emellett a hangja sem fárad, még a koncert végén is jól megy neki az éneklés, no meg az énekeltetés. Semmi kétség, ez a fickó színpadra született.
Végezetül, a siker vagy bukás témához visszakanyarodva: egy koncert sikerét abban is le lehet mérni, hogy az embernek utána mennyire támad kedve beszerezni az előadó lemezeit. Blunt szülőhazájában, a sajtóban sok pozitív kritika olvasható a turnéról; több újságíró megjegyzi, hogy a következő útja egy CD-boltba fog vezetni, hogy Blunt-albumokat vegyen. De van, aki cinikus (ez a hozzáállás szinte elkerülhetetlen a szakma részéről, ha valaki túl gyorsan lesz túl népszerű), és hozzáteszi, hogy a bolti eladónál szabadkozni fog, miszerint másnak veszi a lemezeket, ajándékba. Jelen sorok szerzője eddig rádióból, TV-ből, YouTube-ról ismerte Blunt zenéjét, ám a koncert után folyamatban van a diszkográfia megvásárlása. És én nem szabadkozom: természetesen a barátnőm is hallgathatja, de magamnak veszem!
Lengyel Gábor
