Majdnem Híres

Az elveszett lelkek dalnoka, a biztonsági őrök rémálma - James Blunt, Papp László Budapest Sportaréna, 2008. október 25.

2008-11-05T14:39:00.003+01:00

Néhány hete nagy port kavart a hazai médiában a Megasztár-zsűritag Friderikusz Sándor kijelentése. A televíziós személyiség olyan megjegyzéssel illette az egyik versenyzőt, miszerint „nem csoda, hogy huszonkilenc évesen még csak itt tart”. Amennyiben a popbiznisz Friderikusz logikája szerint működne, úgy egy harminc éves angol fiatalember nem rukkolhatott volna elő Back to Bedlam című debütáló albumával, nem adhatott volna el több, mint 20 millió nagylemezt az elmúlt négy év alatt, és nem tehette volna most szebbé cirka 7000 ember szombat estéjét Budapesten.

Felmerül a kérdés, hogy ez a 7000-es nézőszám sok vagy kevés az évtized egyik legsikeresebb világsztárja, James Blunt esetében. Tény, hogy a NATO-békefenntartó katonából énekes-dalszerző-gitáros-zongorista-trubadúrrá vált Blunt másfél héttel a budapesti fellépés előtt simán megtöltötte a 20 ezres londoni O2 Arenát. Ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk az elmúlt években sorra buktak (50 Cent, Muse) vagy koncertet mondtak le (Smashing Pumpkins, The Hives) nagyobbnál nagyobb sztárok. Ez a kettős mérce öltött itt is testet. Fültanúja voltam, ahogy egy (nyilván rutinos) koncertlátogató „még falusi szinten is bukásnak” titulálta a függönnyel elfelezett Sportaréna teltházközeli nézőszámát, ugyanakkor az előzenekarként fellépő Bishops énekese hangjában őszinte meghatódottsággal közölte, hogy számára mekkora öröm ilyen sok ember előtt játszani. Minden relatív.

Az előzenekarról szólva, kis meglepetést okozott a publikum tájékozottabb részének, hogy a meghirdetett ausztrál énekesnő, Sandrine helyett három londoni fiú lépett színpadra háromnegyed nyolckor. A dob-basszus-gitár felállású Bishops zenéje olyan benyomást keltett a hallgatóban, mintha a Please Please Me-korabeli Beatles futó, intim viszonyba bonyolódott volna Johnny Cash-sel. Háromnegyed órás műsoruk alapján azt a tanulságot lehet leszűrni, hogy a karakteres, egymástól jobban megkülönböztethető dalok írásában a triónak még bőven van mit tanulnia az említett klasszikusoktól, de tagadhatatlan, hogy rövid idő alatt fergeteges bulihangulatot teremtettek, ami – pláne hogy a közönség egyáltalán nem őket várta – nem kis teljesítmény.

Kilencet ütött az óra, amikor hatásos belépőjével (a színpad felé épített emelvényen felbukkanva, majd onnan lelépcsőzve), négy kísérőzenésszel James Blunt megkezdte egy és háromnegyed órás koncertjét. Mivel eddig két albumot jelentetett meg, igazából nem az volt a kérdés, hogy mit játszik, hanem hogy milyen sorrendben. Blunt bölcsen nem egy blokkba tömbösítette a legismertebb számait (például a Live Earth koncerten is népszerűsített Wisemen, a temetéseken előszeretettel játszott Goodbye My Lover, az über-giga-megasláger You’re Beautiful vagy az All The Lost Souls című második stúdióalbum húzódala, a 1973), hogy aztán a műsor további részében unatkozzon a közönség kevésbé fanatikus fele, hanem ezeket egymástól elválasztva, szellősen szerepeltette az ízlésesen szerkesztett, nem kislemezdalokat, néhány kiadatlan szerzeményt és egy több, mint korrekt Slade-feldolgozást (’Coz I Luv You) is felvonultató programban.

Bluntnak egyébként a zenéjében is és a színpadi show-jában is temérdek dolog utal a hetvenes évekre: az elmaradhatatlan ezüstös diszkógömb, lézersugarak, amelyek hol a közönséget pásztázzák, hol az énekest veszik körül egyfajta energiamezőként, a billentyűs, aki Hammond-orgonán játszik, és, ha már itt tartunk, a billentyűs hajviselete, amivel Elton John vagy David Bowie bő három évtizeddel ezelőtti kísérőzenekarából sem lógott volna ki. Van, aki ezt retrónak nevezné, számomra inkább oldschool, hiszen jelentős különbség, hogy a retro divatból majmolja a múlt egy bizonyos szeletét, az oldschool pedig azért, mert tényleg szereti és tudja, hogy jó.

Mégsem az oldschool-külsőségekben rejlik a produkció igazi varázsa, hanem Blunt személyében. Egyrészt megvan benne az a Bryan Adams-féle, szerény, közvetlen, hóbortos, „én csak a szomszéd srác vagyok” imázs. Másrészt, ha a túlontúl lelkes közönség olyankor is tapsol, amikor nem kéne (mint a zenész Koszovóban megélt tapasztalatait megéneklő, megrendítő No Bravery elején), akkor katonásan, egyetlen tekintélyt parancsoló kézmozdulattal képes mindenkit elhallgattatni. Harmadrészt, Bluntot kiváló showmanné teszi a benne rejlő, kiszámíthatatlanságnak álcázott tudatosság. Leugrik a színpadról, de nem ám csak a biztonsági sávig, hanem befut egészen a küzdőtérre (szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a biztonsági őrök képesek-e őt védeni, követni, lépést tartani vele), aztán fel és körbe a lelátókon, hogy aztán a keverőpult mellé rejtett zongorán játsszon el néhány dalt, majd hasonló útvonalon vissza a színpadra, miközben pacsizik és ölelkezik rajongóival. Mindez nyilván precízen megtervezett show-elem, de Bluntnak sikerül elérnie, hogy spontánnak tűnjön. Éppen úgy, mint amikor később felugrik a zongora tetejére és egyensúlyozni kezd, vagy amikor visszarohan az emelvényre és végigcsúszik rajta. Emellett a hangja sem fárad, még a koncert végén is jól megy neki az éneklés, no meg az énekeltetés. Semmi kétség, ez a fickó színpadra született.

Végezetül, a siker vagy bukás témához visszakanyarodva: egy koncert sikerét abban is le lehet mérni, hogy az embernek utána mennyire támad kedve beszerezni az előadó lemezeit. Blunt szülőhazájában, a sajtóban sok pozitív kritika olvasható a turnéról; több újságíró megjegyzi, hogy a következő útja egy CD-boltba fog vezetni, hogy Blunt-albumokat vegyen. De van, aki cinikus (ez a hozzáállás szinte elkerülhetetlen a szakma részéről, ha valaki túl gyorsan lesz túl népszerű), és hozzáteszi, hogy a bolti eladónál szabadkozni fog, miszerint másnak veszi a lemezeket, ajándékba. Jelen sorok szerzője eddig rádióból, TV-ből, YouTube-ról ismerte Blunt zenéjét, ám a koncert után folyamatban van a diszkográfia megvásárlása. És én nem szabadkozom: természetesen a barátnőm is hallgathatja, de magamnak veszem!

Lengyel Gábor

Mr. Flaszter Maszter - Buppa-interjú

2008-10-17T10:22:00.001+02:00

- Mutatok valami nagyon durvát! - Jól emlékszem, ezzel kezdte a haverom vagy hét évvel ezelőtt, aztán valaki rám ordított a hangfalból, hogy „Hé, mi az a piszok ott?”, én meg majdnem lefordultam a székről. Azóta az IMMC fedőnevű agymenés agytrösztje, Buppa ikonikus figurája lett a magyar undergroundnak és futáréletnek.

Áruld el, kérlek, ez a bizonyos IMMC rövidítés (In Memoriam Michael Christmas – azaz Karácsony Mihály Emlékére, utalás Fenyő Miklósra, aki köztudottan sokat tett a rap meghonosításáért) poén vagy nem poén?

Buppa: Inkább azt mondanám: cinikus, de tiszteletet fejez ki. Ezer éve, amikor még Frelimvóal kocsmáztunk valahol, kiderült, hogy annak idején mindketten rommá hallgattuk Fenyő reppes hülyeségeit. Érted, ültünk a helyen, és pár sör után elkezdtük nyomni: és arra emlékszel, hogy „Harsog a kasztni, a rapszám bömböl/Ha van ennél jobb, a hajamat tőből./Budapest, Budapest, ne légy rest/Dobd be a breakbe magad rögvest!” A sok hülye meg rácuppant, hogy fú, de jó ez. Eleinte csak Fenyő-szövegeket nyomtunk.

Amikor elfoglaltátok a színpadot?
Buppa: Szó szerint. Vége lett a koncertnek, mi meg odasomfordáltunk az együtteshez, hogy légyszi, hadd jöjjünk már fel, naa… Mondták, szó se lehet róla. Ó, de hadd menjünk már. Nem, nem lehet, úgyhogy szépen fölmásztunk, elfoglaltuk a dobot meg a mikrofont és nyomtuk. Utána már persze jöttek a saját szövegek is.

Szinte nógatni kellett titeket, hogy végre adjatok már ki egy lemezt. Eszetekbe se jutott, hogy komolyan vegyétek magatokat?
Buppa: Tudod, mi annyira nem foglalkoztunk ezzel, hogy az már botrány. Sose volt menedzserünk. Igazság szerint már ’99-ben csináltunk egy albumot, csak a Mangónak elszállt a winchestere, persze semmi nem volt archiválva, nekünk meg nem volt épp felesleges egymilliónk, hogy laboratóriumban megmentsék az adatainkat.

Így csak 2001-re lett album. 2002-ben pedig befutott a Belga a Majd megszokod albummal. Megszoktad?
Buppa: Felesleges már azon agyalni, mi lett volna, ha. Biztos oka volt, hogy elszállt az az album, nem hiszek a véletlenekben. A Belga igazából most kezd csak beérni, mi meg már túlfutottuk magunkat.

Ellenben évek óta készül saját albumod.
Buppa: Hamarosan elkészül egy négyszámos kis előzetes, de már az album is finisben van. Semmi szokványos. Ráadásul ezt a lemezt nem lehet majd boltokban kapni, csak tőlem.

Azt akarod mondani, hogy személyesen adod majd el mindenkinek?
Buppa: Naná! Mondj nekem még egy albumot, amit így tudsz megkapni az előadótól! Ha valakinek kell egy, fölhív, hogy helló, én pedig megmondom neki, hogy ekkor és ekkor találkozzunk itt és a saját kezemből veheti meg a lemezt. Ezért megéri, nem?

Hogy fog kinézni egy Buppa-koncert?
Buppa: Nem akarok már ilyen feljön a dj-play gomb benyom-ugrik a cédé-údeciki-fellépéseket. Ha szétnézel a világban, azt látod, hogy jönnek vissza az emberi dolgok: filmekben nagytotál a táj, zenében meg ismét arra van igény, hogy valaki pengesse azt a gitárt. Úgy tervezem, hogy havi egy fővárosi és maximum három vidéki fellépés. Budapest nem bír el többet, hacsak nem vagy mondjuk Quimby: a havi negyedik koncerteden már nem lesz ott senki.

Valahogy azért mindig kilógtál a hiphop szcénából.
Buppa: Naná, hát nézz meg! Nekem ilyen kicsi a sildem és milyen a felsőm? Szoros! Hát már az alapokat nem értem! Elképzelheted, mi volt, amikor jöttek régen a ríl arcok a bőnadrágban, deszkáscipőben, én meg bekopogtam melléjük a bringáscuccomban. Nem is vágytam arra, hogy igazi hiphopot készítsek. Az én közönségem vegyes, a bringások között a metálosoktól a repperekig mindenki előfordul, úgyhogy azt hiszem, ehhez mérten eklektikus lett az album. Ami pedig a témákat illeti, természetesen ezt a szubkultúrát célzom meg velük.
Közreműködők?
Buppa: Nincsenek. Fítelésre épp elég a Ludditák-projekt. Azt például imádom. Először csak egy szám volt, később lett öt, most meg vagy hétnél tartunk már. Felmegyek az első két számra, meg az utolsó kettőre, teljes erőbedobással tudom végignyomni az egészet, közben iszogatok a backstage-ben – hát kell ennél jobb?

Hogy kerültél az új Animal Cannibals-lemezre?
Buppa: Hát ez vicces történet. Először nem is tudtam, akarom-e egyáltalán.

Elriasztott a popularitás?
Buppa: Valami olyasmi. Tudod, amikor fölhívott Richie Pi, hogy lenne egy szám, nem értettem, mi közöm nekem ehhez, meg úgy egyáltalán, hogyan jutottam eszükbe, úgyhogy mondtam, hogy kösz, nem. Aztán visszahívtam és kifaggattam őket, hogy mégis mi helyem lenne nekem egy mainstream zenekar albumán, mire ők elmagyarázták, hogy pont az a koncepciójuk, hogy a kevésbé köztudatban lévőket előrángassák kicsit. Törtem a fejem egy darabig és arra kellett rájönnöm, hogy ha nem megyek el, ez a lemez pont velem lesz szegényebb.

Milyen volt a munka?
Buppa: Végtelenül korrektek voltak. Megkaptam az alapot, megbeszéltük, mikor stúdiózhatunk. Nem zaklattak, hogy küldjem át a szöveget előtte, szóval le a kalappal. Megbíztak bennem és ez nagyon jól esett. Szerintem elég durva szám lett.

Mit gondolsz kívülállóként a magyar hiphop-szcénáról?
Buppa: A nagy öregeket jól ismerem. A fiatalokat annyira nem vágom, de egy dolog azért feltűn: volt vagy két-három év, amíg mindenki Akkezdet Phiainak képzelte magát. Ugyanaz a rímképlet, ugyanaz a flow: megőrültem tőle! Komolyan nincs senkiben kreativitás? Előtte a Bankosék voltak divatban. Beraktál akármilyen magyar reppet, és nem tudtad eldönteni, hogy akkor ez most az eredeti emszí vagy valami huszadik klón. Remélem, észbe kapnak végre a srácok. Idegesít, mikor valaki egy tök jó szöveget ír, majd a közepén benne hagy egy olyan infantilis rímet, mint mondjuk a nem-re a mert. Legszívesebben ilyenkor felhívnám, hogy hallod, Józsi, cseréld már ki ezt a két szar sort, nem hiszem el, hogy neked ez így tetszik!

Ki a legjobb magyar emszí?
Buppa: Ha végignézzük az utóbbi tíz-tizenöt évet, egyértelműen az NKS pályája a legszebb ív. A legutóbbi album kőkemény, Nospa pedig egyedülálló itthon. Nyilván vannak még, akiket nagyra tartok, Busa, Akkezdeték… Leginkább azok, akik nem keménykednek.

Nocsak, nem tetszik a melldöngetős mentalitás?
Buppa: Röhejes! Érted, a színpadon üvölt egy órán át, hogy lerúgom a fejed, verdák a klipben, aztán hazamegy, és „anya, vehetek egy szálat a cigidből?” A feka ezt nem kitalálja, ő 16 évesen tényleg embert ölt. De itthon mi a ríl? Siska, mert ő megmondja magáról, hogy egy lakótelepi tróger, és punktum! Ezt tisztelem. Ne akarjunk már másnak látszani, mint amik vagyunk. Én se adom ki magam ríl hiphoppernek.

Csepelyi Adrienn

Buppa Myspace

Najmányi László: THEREMINIAD

2008-10-16T12:48:00.000+02:00

A nagysikerű Theremin című dokumentumregény (Enciklopédia Kiadó, 2006) szerzője, Najmányi László 2008. október 21-én, este 8 órakor kezdődő multimédia theremin koncerten, az A38 állóhajón rendezett Tiltott gyümölcsök Fesztivál keretében mutatja be Budapesten először a THEREMINIAD videokönyv trilógia Lives & Times of Professor Theremin című első kötetét.

A szerző kiadásában megjelent, 67 perc hosszúságú mű az első Magyarországon megjelent videokönyv. Az Amerikában már népszerű új műfaj azt a közönségréteget célozza meg, akiknek nincs ideje, energiája, képessége nyomtatott könyveket olvasni, akik már nem szavakban, fogalmakban, hanem képekben és érzetekben, hangulatokban, feelingekben gondolkodnak, ugyanakkor igénylik a komplex tartalmakat. A tévéfilmekhez sokban hasonlító videokönyvek zene, mozgó- és állóképek, valamint narráció segítségével teszik a 21. század gondolkodó embere számára könnyen befogadhatóvá a kortárs irodalmat, Najmányi László esetében a történetmesélést. A THEREMINIAD trilógia első kötete a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós történetének fő állomásait ismerteti video- és fényképes dokumentumok, valamint a szerző thereminre és elektronikára írt zenei kompozícióinak felhasználásával. Akit érdekel a történelem, a zsenialitás titkai, a kémkedés és az elektronikus zene művészete bizonyára izgalmasnak, tanulságosnak fogja találni ezt a különleges bemutatót, ami remélhetőleg kedvet ad majd a nyomtatásban megjelent, a videokönyvnél természetszerűleg nagyságrendekkel több verbális információt adó Theremin könyv elolvasásához is.

Najmányi László magyar nyelvű honlapja
A Theremin könyv honlapja

A Gonzo utazik Liverpoolba

2008-10-15T10:15:00.000+02:00

Kiderült, melyik az a magyar együttes, aki novemberben képviselheti hazánkat az MTV Europe Music Awards díjátadó gálán Liverpoolban. A szakmai vélemények, és az MTV weboldalán regisztráltak szavazatai alapján a Zagar, a Beat Dis, az Irie Maffia, a The Unbending Trees és a Gonzo voltak az MTV EMA idei hazai jelöltjei. Ettől kezdve már csak a nézőkön múlt, kit szavaznak meg győztesnek, vagyis, hogy melyik csapat kapja a Hungarian Act elismerést. A szavazás október 13-án lezárult, a győztes pedig a Gonzo.

A nyertes zenekar nemcsak egy díjjal lesz gazdagabb: felléphet a gála helyszínén, és ezt a fellépést az élő közvetítés részeként láthatják a nézők november 6-án este. Ezen kívül a Hungarian Act kategória győztese a Best in Europe díjért verseng majd, többek között olyan világsztárokkal, mint Morandi, Leona Lewis és a Nightwish, egészen november 2-ig. A nyertes csapatot egész Európa és a világ megismerheti az European Music Awards gálán.

„Az, hogy az egyes országok zenészei közül milyen különböző stílusokból kerültek ki a nyertesek, a hallgató és nézőközönség sokszínűségét is bizonyítja. – hangoztatta Richard Godfrey, a 2008-as MTV Europe Music Awards senior alelnöke, zenei, produkciós és executive producere. – A közönségszavazások lezárásával immár véglegessé vált az idei jelöltek listája.”

A Gonzo örömmámorban úszik, boldogan készülnek a fellépésre és a megmérettetésre.

„Mióta megkaptuk a hírt, hogy mi mehetünk Liverpoolba, eufórikus állapotban vagyunk. Először is nagyon köszönjük az MTV Hungarynak azt a lehetőséget, hogy játszák a klipünket és hogy jelöltek azon illusztris zenekarok körébe, akik közül most mi kerültünk ki győztesként. Köszönjük a voksokat rajongóinknak és azoknak a szimpatizánsoknak, akik szavazataikkal segítettek hozzá minket ehhez a nagyszerű sikerhez."

Az élet szép – Albert Hammond Jr., Coldplay, Budapest Aréna, 2008. szeptember 23.

2008-10-06T11:48:00.003+02:00

Nyolc év hosszú idő – ezzel nem vitatkozhat egy ötven éves sem, pláne nem egy húsz! Nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen angol zenekar megjelentette első nagylemezét Parachutes címmel. Pontosan ennyit időt kellett várnia Magyarhonban azoknak az elbűvölteknek is, akik már akkor, 2000-ben transzba – és térdre – estek a Coldplay zenéjétől.

Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videómegosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.

Ellentétben velünk… szolid nyolcfős társaságunk bizony csak tátotta a száját a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart. A Coldplay történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. tett eleget a lehető legprofibb módon: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt picit kedvünk is támadt The Strokes-koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant...

...ugyanis némi átszerelés után ijesztően erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro) indított a Coldplay: mi következhet még? A zenekar rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is mint például a Clocks alatti lézerfényeket, mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a számsorrendből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A Coldplay nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, külön dicséretes volt, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. A tagok hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel emberközelibb formában. A lelátós intermezzón túl bemutatott akusztikus blokkból talán csak a a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozása lógott ki, mint ahogy a koncert során néha-néha felcsendülő diszkó-betétek.

Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3-lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem.

Fedor Nóra

Újrahasznosított szemét, piszok és mocsár Melvins – A38, szeptember 22.

2008-10-02T21:37:00.014+02:00

Feltérképezésképp néhány említésre méltó információ a zenekarról, akik most először léptek fel nálunk: a Melvins amerikai underground kultzenekar, amelyik olyan előadókra volt hatással az utóbbi negyed évszázad során, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Tool, vagy Mike Patton. A ’80-as évek elején alakultak, eleinte punkot játszottak, de hallottunk tőlük grunge-ot, majd sludge-ot, stonert, és ezek kemény masszáját, meg még ki tudja mit. Nincs bélyeg, az leesne róluk, műfajilag mindig is nehezen voltak behatárolhatóak. Sose maradtak meg egy stílusnál, csak a progresszivitás állandó náluk. Már csak ezért is lehet, hogy a mainstreammel sose volt még csak köszönőviszonyban sem zenéjük.

Mindez sehol nem jelent stadionnyi közönséget, de azért naivan elszomorodtam, hogy egy A38-at se tudunk megtölteni - nem ők, mi -, de aztán megmosolyogtam magam, hogy ezen én most miért is csodálkozok itt, Magyarországon. Kényelmi szempontból viszont nagyon előnyös volt ez a kellemesen szellős közeg, egész családias hangulatban telt az este. S mivel kimondottan nem a legújabb, trendi fiúzenekarról van szó egy cukipofa énekessel az élén, talán életemben először nem is kellett sorban állnom a női wc-nél, lányok híján ugye. Ellenben sok volt a szőrös, kemény tekintetű survivor.

A Pornról sajnos lemaradtam, annyi infó azért eljutott hozzám, hogy valami instrumentális noise produkció volt, és ők is ugyanazzal a két dobos felállással léptek fel, akárcsak a Melvins, élükön egy bizonyos Billy Andersonnal.

A Big Business egy egész jó hard rock zenekar lenne, ha az énekes/basszeros Jared Warren - a Melvins jelenlegi basszerosa - nem Lemmyre emlékeztetne a Motörheadből kinézetre és énekstílusra egyaránt, csak nem annyira lehengerlő. Másrészt számomra érthetetlen okokból kifolyólag ezt a koncertet csak a zenekar ritmusszekciója adta, a dob meg a basszus. Kongott is az ürességtől a színpad.

Minket persze elsősorban a Melvins érdekelt, bár itt nem három különálló zenekarról lépett fel Melvins tagok játszottak mindegyikben, öt zenész három zenekara adott koncertet. Csak főhősünk, vagyis inkább antihősünk, Buzz Osborne debütált jelenlétével a főprodukción. Az est a Big Business dobosának, az ebben a produkcióban kivételesen szólózó Coady Willis-nek volt egyébként a legembertpróbálóbb, ő ugyanis mind a három produkciót végigdobolta.

Panaszra egyébként kevés oka lehetett annak, aki ellátogatott a hajóra ezen az estén, elég erős koncertet adott a Melvins.

Az Albert Einsteint is megszégyenítő hajkoronával rendelkező Buzz Osborne-t nem lehetett azonnal nem kiszúrni, ráadásul a színpadképet fokozandó egy ventilátor fújta hátulról ezt a szénakazalt végig. A műsort az új lemez címadó dalával, az egészen slágeres és emészthető Nude With Boots-szal nyitották. A koncert programját egyébként az utolsó két lemez anyaga adta, ami jó választás volt. Az A Senile Animal kegyetlenül kemény számai és a Nude With Boots játékos darabjai kiegészítették egymást. Az új album remek darabjai, a The Kicking Machine, a Billy Fish, a Suicide In Progress élőben talán még jobban is szólnak, mint lemezen. A Dies Iraea viszont élőben kicsit csupasz volt, nem volt annyira középkori, gótikus hatású, ahogy az albumon. Persze bebiggyesztettek pár súlyosabb sludge témázást, egy-két ősrégi számot is. Ez utóbbi olykor valóban koncentrációt és türelmet igényelt, begyorsult ütemek és csúcspontok után jött néha egy-egy melvins-es belassulás.

Ezeknek a részeknek egyébként mintha lenne valami mögöttes mondanivalójuk, hogy "ok, játszunk mi kemény rockot, szórakozzatok rajta, ha akartok, de ne higgyétek, hogy miattatok van ez az egész". Egyrészt ennek a mindenbe totálisan beleszaró művészi attitűdnek tudható be, hogy soha nem futottak be igazán, másrészt a zene, amit csinálnak, amúgy sem könnyen emészthető, és többnyire kiszámíthatónak se mondható.

Igazából az utóbbi 15-20 év alatt bármikor dönthettek volna úgy, hogy befutnak, nem lett volna túl nagy erőfeszítés nekik. Biztos örültek volna neki, ha mondjuk kompromisszumok nélkül ez megtörténik, de olyan meg nem nagyon van ugye. Így viszont learatták helyettük sokan mások a babérokat, akik - jó értelemben véve -újrahasznosították a Melvins zenéjét, lásd példának a cikk elején felsoroltakat.

A közönségből vegyes reakciókat váltott ki a produkció. Az elején kicsit fagyos volt a hangulat, de aztán egészen feloldódott, és egyre többen próbáltunk mind előrébb tolakodni. A lassú részeknél ismét leült kissé a hangulat, de ezen a koncerten - és egyáltalán a Melvins zenéjében - nem véletlenek ezek a lassítások. Persze egy ilyen sok stílusban zenélő együttesnél nem valószínű, hogy egy 25 éves zenekar összes korszakát és lemezét ugyanúgy értékeli egy 40-es évei vége felé járó veterán rocker, mint egy fiatal huszonéves. Volt pár arc egyébként, akik úgy gondolták, hogy menő megjelenni egy Melvins koncerten Nirvana-s vagy Pearl James pólóban, de a többség azért képben volt.

A koncertre visszatérve, a zúzósabb darabok nagyon ott voltak. Van az A Senile Animalen 3-4 egymást követő, egy egész folyamatot alkotó őrült, de zseniális szám - Rat Faced, The Hawk, You’ve Never Been Right -, az volt a csúcspont, amikor ezeket végigzúzták. Ha kicsit többen ismernék őket, tuti nagy pogó kerekedett volna, így csak majdnem. A két dobos pedig hatalmas ötlet, nagyon erősen szólt így a kettő együtt élőben is, öröm volt nézni, ahogy bizonyos részeknél egymásra vicsorgott a két dobos, Dale Crover és Coady Willis.

A koncertet a súlyos Boris-szal zárták, majd a két gitáros előadta az amerikai himnuszt átírt és erőteljesen gúnyos szöveggel, majd csendben levonultak a színpadról.
Nem feltétlenül ront egyébként egyik vagy másik produkción, ha tulajdonképpen majdnem ugyanazokból a tagokból álló három különböző zenekar, projekt egymásutánban lenyom egy estét. De hogy ezek a fiúk ezt napról napra meg is ismétlik - aki nem hiszi, nézze meg a Melvins turnénaptárát, minden nap játszanak -, na ahhoz már kell némi elfogultság. Jogosan kétségbe vonható lehetne tehát a produkciók színvonala, mégsem volt az. A minőség pár momentumtól eltekintve első osztályú volt, már ami a zenekaron múlt. Inkább mennyiségileg volt kifogásolható a koncert, kevés volt ez így. Ráadás sem volt, a Melvins nem a visszatapsolható kategória.
De így legalább tömör volt, mint a kő.

Polgári Olívia

Méltó zárás - The Killers a Szigeten

2008-08-18T14:35:00.001+02:00

Olyan felelősség nehezedett a las vegasi The Killers vállára, amiről talán sejtelmük sem volt. Tavalyi botrányosan rossz Sziget-záró fellépésük után most lehetőséget kaptak a korrigálásra és arra, hogy ezúttal méltón zárják a fesztivált.

A Lukács Laci által csak gyilkosokként felvezetett zenekar sztárstátusza megkérdőjelezhetetlen: az interjúadástól elzárkóztak, fotózni nem lehetett őket, és még azt is megengedték maguknak, hogy egy picit késsenek. Rosszmájú megmondók, akik az indiai büfénél nem merészkedtek közelebb már a kezdet előtt csóválták a fejüket, a vegyes nemzetiségű, fekete nadrágos-mellényes közönség azonban fegyelmezetten várta, hogy felgyulladjanak végre a nagyszínpad fényei, ahol a koncert kezdete előtt csupán egy kicsit gagyi kinézetű “Welcome” felirat adott világosságot.

Türelem rózsát terem - és ezúttal egyéb színes, illatos virágokat is, melyekkel a hangszereket ékesítették: egyszer csak a színpadra ugrott Brandon Flowers pincérruhában, társai pedig a megszokott cowboyszerkóban. Rögtön az első dalra (For Reasons Unkown) beindult a nép, és a centrifuga, félig akaratlagosan, félig a véletlennek köszönhetően én is kijjebb sodródtam, ahonnan már nyugodtan élvezhetem a koncertet. A zenekar energikusan, lendületesen játszott, a nagy dalok mellett nem maradt el a Shadowplay (Joy Division-feldolgozás) és a Tranquilize sem, a Mr. Brightside-ra pedig egy emberként mozdult a tömeg.

Egy óra zenélés után letették a lantot a fiúk, de szerencsére csak bő egy percre, mert aztán visszajöttek még a Jenny Was A Friend of Mine-nal, és az immáron tv-reklámként elhíresült All These Things That I’ve Done-nal. Kétségbe nem vonható: a Killers most pótolta minden restanciáját - soha rosszabb Sziget-zárást!

Mohai Adrienn

„Hát... fasza!” - Amber Smith a Szigeten

2008-08-18T10:59:00.002+02:00

Az Amber Smith még mindig jó. De hogy szóljon is valamiről a cikk; kötelező gonoszkodás, elnézést kérő dicséret és a tavalyi lánykérés felemlegetése következik.

A felettébb bulváros jellegűre sikerült bevezetés után ugorjunk neki in medias res! Sziget, MR2 Színpad, augusztus 17., tehát a fesztivál utolsó napja, este nyolc óra, Amber Smith koncert. Nem okozott meglepést a zenekar, megint önfeledt egy órás bulival szórakoztatta az érdeklődőket. Ez szinte kivétel nélkül minden egyes AS buliról elmondható. Akkor meg miért akarok én szurkálódni? Először is, mert azt is kell egy kicsit, másodszor pedig az a dolgom, hogy valamibe belekössek.

Ha már a zenében és az Amber Smith teljesítményében nem látok kivetnivalót, megszólom a külsőségeket, mivel az úgyis rendkívül fontos az indie fiúknak, lyányoknak. Nem bántom én a csőnacit, nem kell aggódni, mindössze csak szúrta a szemem Kőváry Zoltán angol rendőrsapkája, az alá felvett napszemüveg, a betűrt fekete ing és az oldalán lógó bilincs. Tudom, számít a design meg a trendiség vagy mifene, csak ezzel valahogy a Village People-féle YMCA-re asszociált az ember. A mosolygásom oka később pedig Poniklo Imre néhol esetlenre sikerült konferálása lett. „Egy dal következik.” Mi más következhetne, kérdem én…? Nem súlyos bűnök ezek a zenekartól, annál súlyosabb az én gonoszságom, na de kiengesztelésül jöjjön a beígért dicséret özön!

A Hello Sunnal évek óta nincs, akit ne mozgatna meg a 2000-ben alakult zenekar, de még az Ács Oszkár által szerzett, tavaszra ígért albumra felkerülő új dal, a Simon Says refrénjét is kitörő lelkesedéssel énekelte a nagyérdemű. Arról nem is beszélve, hogy joggal dicsekedtek két szám között, hogy már Németországban is megjelent albumuk. És igen, én is azok között voltam tavaly, akik csitriként olyan visongásba törtek ki, mintha legalább a Beatles vagy Elvis állna az akkor még Pesti Est színpadon, mikor egy srác a záró, I Was the First című dal előtt megkérte barátnőjének a kezét. Poniklo Imre akkor is egy oda nem illő gratuláció-félét mekegett: „Hát, ez fasza!”. Mit mást mondhatnék én is az Amber Smithre? „Hát… fasza!”

Deák Ági

Hangmás a Szigeten

2008-08-17T14:49:00.001+02:00

Erős kezdéssel nyitott szombaton az MR2 színpad: a Hangmás jól feladta leckét az utánuk következőknek; koncertjükre több száz rajongó és érdeklődő volt kíváncsi.

A zenekar a hazai indie szcéna talán legérdekesebb színfoltja: egyedi hangzású, gitár-alapú garázs-rockot játszik, new wave-es szintikkel megspékelve, saját bevallásuk szerint pedig ők a magyar art-punk csoda.

Az elmúlt két évben számos koncertet maga mögött tudó zenekar sikerének esszenciája a frontember, aki szuggesztív és kirobbanón energikus előadásmódjával mindenkit lefegyverzett: mozdult a fej, dobbant a láb, és ha későbbi időpontban van a koncert, bizonyára pár embernél többen is megkísérelték volna Endre agyament ugrálását utánozni.

Bár a közönséggel való interakció talán kicsit hiányzott, összességében tisztességes, jól összeállított programot hallhattunk, főként a tavaly megjelent Funeral Party Budapest című nagylemez anyagából, Copy /Paste-től a We Are Modernig, magyar és angol nyelvű dalokkal egyaránt.

Mohai Adrienn

Harminc év után is hitelesen - Sex Pistols a Szigeten

2008-08-16T13:29:00.003+02:00

Sokak szerint kérdés volt, hogy harminc év után hiteles lehet-e a punk történelem legnagyobbika, a Sex Pistols. Első magyarországi koncertjüket látva mindenesetre biztos, hogy még van értelme megnézni őket, és másfél órára anarchistának érezni magunkat.

A Pretty Vacanttal úgy robbantak be a nagyszínpadra, hogy onnantól fogva már nem sokan tudták volna megállapítani, 1978-at vagy 2008-at írunk. A ,,tökéletes fogsorú” Johnny Rotten annyira elvonta mindenki figyelmét, hogy a többi zenész (Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock) megfigyelésére szinte egyáltalán nem is maradt idő, folyamatosan kommunikált, bolondozott, fotósoknak szólt be, és valami borzalmas, bokor-szerű ruhában futkosott, míg a többiek elég szolidan gitároztak, énekeltek, doboltak. A ,,dalokat” természetesen az egyetlen, Never Mind The Bollocks, Here Is The Sex Pistols című albumukról játszották, 13+4 tökéletes, a végtelenségig egyszerű számot hallhattunk, amik akkor ugye megváltoztatták gyakorlatilag az egész világot. Természetesen a politikai/egyházi rendszernek való beszólás ennyi idő elteltével is tud aktuális lenni, Bush megint megkaphatta a magáét („Allah be praised, George Bush to be erased!”)

Hihetetlenül pontosan játszottak, az emberek pedig minden egyes hozzájuk intézett sorra ordítással válaszoltak, volt, aki még akkor is ugrált, amikor semmi zene nem szólt. Megkaptunk minden számot, amikre már több mint negyed évszázada várunk, Anarchy In The U.K.-t, EMI-t és persze a God Save The Queent.

Szóval ténylegesen válaszolhatunk a kérdésre: igen, a punkság lehet még hiteles, még ha csak egy koncert erejéig is.

Szabó Zita

(Fotó: sziget.hu)

Globálzene, transz nélkül - Transglobal Underground és Natacha Atlas a Szigeten

2008-08-16T13:14:00.000+02:00

Úgy látszik, a Világzenei Nagyszínpad idén a ritkán hallható, kuriózumnak számító „featuring”-ek helyszíne a Szigeten. A reggae-őskövület Lee „Scratch” Perry a dub-monolit Adrian Sherwooddal lép fel, péntek este pedig a Transglobal Underground újra közös koncertet adott korábbi énekesnőjével, a gyönyörű Natacha Atlas-szal.

Natacha Atlas három évig volt tagja a TGU-nak, és ezalatt hozzájárult a zenekar sikerének megalapozásához, valamint olyan albumokon hallhatjuk a hangját, mint a Dream Of 100 Nations, vagy az International Times. Ezután azonban szólókarrierjére összpontosított, és már tíz éve annak, hogy útjaik külön váltak az együttessel. A TGU pedig azóta is tartja pozícióját valahol az Asian Dub Foundation és a Thievery Corporation között félúton.

Közös szigetes fellépésük tehát mindenképp unikum, hisz lehet, hogy a következő ilyenre megint tíz évet kell majd várni. Látszólag sokaknak más tervei vannak a következő évtizedre, ugyanis szépen megtelt a Világzenei Színpad előtti tér, akarom mondani rét. A zenekar nyolc taggal állt színpadra, a különböző egzotikus és hétköznapi hangszereket viszont már nem tudtam megszámolni, mert kb. mindenki multiinstrumentalista lehetett.
A TGU-ra annak idején a béna etno-techno jelzőt aggatták rá, amiből mára már inkább csak az etno maradt. A számokban a fülnek kellemes arányban keveredett az elektronika, az akusztikus hangszerek és az elmaradhatatlan szitár, tabla meg a különböző ütősök. Az mc hál’ istennek csak akkor szólalt meg, amikor a forgatókönyv szerint is volt szövege. Kár is lett volna felesleges óbégatással elrontani azt a különleges hangulatot, amit számról számra fokozatosan teremtettek meg a zenekar tagjai. Natacha Atlas nem csak csodás hangját eresztette ki, hanem hastánc tudásából is adott egy kis ízelítőt. A koncert végén egy sajátos feldolgozást is hallhatunk: Natacha az I Put A Smell On You című Nina Simone klasszikust énekelte el, egészen új értelmet adva ezzel a dalnak.

Tulajdonképpen nem kaptunk semmi újat a TGU-tól: egy színvonalas, különleges aurájú, ám kicsit egyhangú előadást, amit néhány momentum erejéig színesített Natacha Atlas. Ezzel együtt - és a feltámadó szél ellenére - sikerült tömegeket vonzaniuk a színpad elé, ami azt mutatja, hogy ez a fajta hibrid világzene mégsem merült teljesen feledésbe.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Tökéletesen szelektált módi - Modeselektor a Szigeten

2008-08-15T14:00:00.002+02:00

A Sziget csütörtöki napja igazi csemegéket tartogatott az elektronikus zenék kedvelőinek. A Party Arénában a francia Vitalic live actezett, finomabb és durvább elektrót és house-t váltogatva. A Meduzában a bristoli HENCH kiadó legénysége - Wedge, Komonazmuk és MC Jakes - tolta a táncosabb és mélyebb dubstepet. Az A38 Színpadon fellépő német Modeselektor pedig mindezt egy szetten belül tálalta.

Azért sem fogom leírni, hogy kinek a kedvenc zenekara a Modeselektor, és hogy ezzel a valakivel együtt is dolgoztak, mert most nem ez a lényeg. Egyébként Thom Yorke az. De ettől tényleg próbáljunk meg elvonatkoztatni, mert amit Gernot Bronsert és Sebastian Szary a Szigeten művelt, annak semmi köze a Radioheadhez.

Az A38 Színpad előtti teret sikerült kb. 20 másodperc alatt megtölteniük, pedig nem is csináltak semmit, csak egy soundchecket. Az emberek már nagyon várták, hogy elkezdjék, ennek ritmusos ugrálással adtak hangot, aminek hatására - a sátorban uralkodó hőséggel keveredve - tuti, hogy leszakadt egy kisebb jégtömb a sarkvidéken. De hogy ne okozzunk még több kárt bolygónknak, a Modeselektor gyorsan el is kezdte a show-t.

Az első néhány szám középtempós, ugrálós blokk volt, és már itt hallatszott, hogy nagyon szeretik húzni a nép agyát hosszú kiállásokkal, néhol fülsértő filterezésekkel és végtelenségig elnyújtott felpörgésekkel. Az egyik ilyen kiállás végén például egy olyan hanggal őrjítettek meg mindenkit, mint amilyet egy nagyon régi hűtőszekrény adhat ki magából. De ha valaki figyelmesen fülelt, némi sarokcsiszoló-motívumot is felfedezhetett benne. No de hát erről szól az elektronikus tánczene, vagy mi a fene? És a pattogós ütemekről, meg a széttorzított sújtólég basszusokról. Egyikből sem volt hiány. Nagyjából félóra elteltével egy kis karaoke mutatványt láthattunk a fiúktól, és arra is fény derült, hogy egyikük Björk hangján is kiválóan tud énekelni, merthogy a legfrissebb Björk remixüket is játszották.

Ami pedig ezután következett, azt leginkább a dubstep-house nevű szörnyszülöttként tudnám bemutatni. A house-ra jellemző lüktető basszusokat húzták rá a dubstep szellős, szögletes ritmusaira. Eközben a színpadon felvonták a modeselektoros, vagyis nagy fekete majomfejes zászlót, jelezvén, hogy elfoglalták a hajót (mégiscsak az A38-on voltunk). A sok kis rabszolga pedig úgy táncolt, ahogy a két német fütyült. Győzelmüket pezsgőlocsolással is megünnepelték.

A tempós középső részt egy dallamos, trance-es, már-már Tiësto-i magasságokban (na jó, inkább mélységekben) járó számmal zárták. Ezt ellensúlyozandó, a végére toltak egy nagy adag glitch-et meg grime-ot, amit kábé úgy kell elképzelni, mintha a srácok a dancehall/hip-hop kettősgyilkosság áldozatainak szétszabdalt, savval leöntött holttestét gyalázták volna meg. És ami megmaradt belőlük, azt most bedobták a kutyák közé, akik vígan marakodtak rajta.

A Modeselektor bő egy órás műsora alatt belenyúlt mindenbe, ami manapság az elektronikus tánczenében menő, és az egészet átitatta az a vicces, kicsit ravasz stílus, ami a „MDSLKTR” hangzás sajátja. Azt hiszem, ezt hívják IDM-nek, azaz Idiotic Dance Music-nak.

Püspök Tamás

A Realistic Crew OTT volt a Szigeten

2008-08-15T12:56:00.002+02:00

A magyarok valahogy mindenütt ott vannak, igen, a zenében is. Amber Smith, The Moog, Yonderboi, Zagar - az ember könyökén jönnek már ki ezek a nevek. De akkor mondok még egyet, ami sokaknak még mindig nem ismerős eléggé. Jegyezzük meg rendesen: Realistic Crew!

A legújabb büszkeségünk ismét az elektronikus szcénából került elő. A Realistic Crew, a magyarok közül elsőként meghívást kapott a rangos brit fesztiválra, a Glastonburyre. „Ja, igen, azt tudtam, hogy valaki kinn volt a Glastón!” - hallottam másoktól. Akkor tanuljuk meg végre; a Realistic Crew volt az! Mi kellett ehhez a kitűnő, első osztályú zenén kívül? Okos menedzsment! A tavaly megjelent Overcome című lemezt kitartóan nyomatták körbe a külföldi fesztiváloknak, kiadóknak, mígnem valaki bekapta a horgot, a Realistic Crew pedig kihalászta magának a Glastót.

Az experimentális, absztrakt és már-már túlvilági sötétségig alámerülő elektronikus zenekar azt a hullámot lovagolja, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Bristol-soundként emlegettek. Szándékosan nem a triphop elnevezést használom, mivel az a stílus sokadik generációs puha, lounge-osabb zenekaraira enged következtetni, én pedig azt szeretném, ha a jó öreg Tricky vagy a nagy visszatérő Portishead gonosz, lüktető ritmusai jutnának az olvasó eszébe. Persze a Realistic Crew nem halott stílust éleszt újjá, Márkos Albert csellójátékával és Berger Dalma hangjával rápakol a zenekar a szuicid, klausztrofóbiás hangzására.

Dalma és Beth Gibbons maximum annyiban hasonlítanak, hogy mindketten kaméleonszerűen változtatják hangjukat, a néhol nőiesebb hangszínt váratlanul valamilyen démonibb géphang váltja fel, amire a dj-k könnyen rátehetnek még egy lapáttal. Valahogy a Skunk Anansie volt énekesnője, a most már szólóban próbálkozó Skin is eszembe jutott Dalmáról. A kopasz fekete lány úgy tud vicsorítani a közönségre, miközben énekével leszaggatja a fejeket, hogy egyszerűen a sokktól megbénul az ember. Dalma is törékeny, vékony testalkatával és néhol morgásba csúszó hangjával lepi meg Skinhez hasonlóan az embert: hogy a fenébe jön ki ebből az alig 45 kilós nőből ez az ördögi hang? Skinnel ellentétben a Realistic Crew és sok más formáció, a Singas Projekt, az Esclin Syndo és a Pelican West énekesnője viszont nem vicsorít, nem veri szemmel a közönséget, csak lazán fel-alá sétálva, szinte alig láthatóan mozog az ütemre.

Nem kellett ennél nagyobb performansz, hiszen a nagyérdemű a melegtől valahogy kifáradt after partinak induló második Sziget-napon csak lustán, a fűben üldögélve élvezte a koncertet. És igen, mire lassan este nyolcra befejeződött a koncert a nap igaz, hogy már nem tűzött, de még mindig meleg volt. Ennek ellenére szerintem nem csak én fáztam: sokaknak végig futott a hátán a hideg. Miért? Mert a magyarok mindenütt ott vannak, a Realistic Crew pedig augusztus 14-én a Sziget MR2 Színpadán is nagyon OTT volt.

Deák Ági

Össznépi ugrabugra - Kaiser Chiefs a Szigeten

2008-08-15T12:18:00.004+02:00

Az elmúlt évek fesztiváljainak első számú közönség kedvence, a futball- és sörrajongásukat nem titkoló brit Kasier Chiefs végre a Sziget Nagyszínpadán is tiszteletét tette.

Hogy ne maradjon légből kapott az előző állítás, íme a bizonyítás: először is nevüket egy dél-afrikai futballklubtól kölcsönözték, ami pedig a sört illeti, elég csak ránézni Ricky Wilson frontemberre; az a típus, akivel angolszász földön bármelyik pubba belépve találkozhatnánk.

Leeds-i barátunk szemmel láthatóan a koncertet megelőzően is buzgón emelgette a korsókat, vagy csak nem volt ideje felvenni az ütemet (saját állítása szerint épphogy csak megérkeztek), de egy átlag Kaiser Chief koncerthez képest most kevésbé volt hiperaktív, nem mászott be a csaknem telt házat hozó közönség közé. A tisztesség kedvéért a toronyra azért felkapaszkodott, és a közönségénekeltetés, illetőleg tapsoltatás sem maradt el. Félreértés ne essék: fantasztikus hangulatú koncert volt, de aki már látta őket korábban, tudja mennyivel volt kedvesebb a szigetes fellépés.

Az igazság az, hogy a Kaiser Chiefs nagyon is jól tudja, mitől döglik a légy: egyszerű pop-punk alapokon nyugvó zene, óvodások által is azonnal megjegyezhető és énekelhető refrének pofonegyszerű szöveggel, egyszóval instant számok, amikre nem lehet nem bólogatni vagy legalább ütemre dobolni a lábunkkal. Meg is kaptunk mindezt 14 dalban, és az első két album best of-ján túl (Everything is Average, Every Day I Love You Less and Less, Ruby, Na Na Na Na Naa, Angry Mob, Oh My God) új szerzeményeket is hallhattunk.

Rickyt követve pattogott is a közönség nagy része, mint a gumilabda, lengtek a színes zászlók, repültek a söröspoharak - szórakoz(tat)ás volt felsőfokon!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

Füst, katlan és labamba - Péterfy Bori & The Love Band a Szigeten

2008-08-15T11:33:00.004+02:00

Ismét tanulságos eseménynek lehettünk szemtanúi a Sziget második napján: az Arany Ászok Sátor bizony alkalmatlan helyszínnek bizonyult egy Péterfy Bori koncerthez, ugyanis a látottakból ítélve a zenekar kinőtte ezt a színpadot.

A nyár eddigi fesztiváljain már találkozhattunk hasonló problémával (lásd Volt: Belga, Kiscsillag koncertek), amikor is egy zenekart olyan lehetetlen helyszínre szerveztek le, hogy a buli ideje alatt többször is kicserélődött a komplett közönség. Természetesen ilyen van, és nem mindig lehet rá számítani, de azért felettébb kellemetlen élményben lehet része azoknak, akiket ezen produkciók közül bármelyik is különösen érdekel. Jelen esetben Péterfy Bori rajongóinak kellett erősen kitartaniuk, pláne, ha egy az egyben beépültek a tömegbe, mint a beton, hiszen a szellőzés nem hogy megoldatlan volt a sátorban, hanem egész egyszerűen nem volt.

Az ötven fok, és a nulla százalék oxigén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nézők nagy része maximum 4-5 számig bírta, majd átadta a helyét a soron következő próbálkozóknak. Az énekesnő folyamatosan bíztatta közönségét: „Tartsatok ki, itt vagyunk, ti itt vagytok?” Valójában a fanatikusoknak nem is nagyon volt rá szüksége, ők (az aznap kissé hűvös) szabadtéren is képesek lettek volna forró hangulatot teremteni. Bori hozta a formáját: újfent ellenállhatatlan, szexi és magával ragadó volt, minden létező érzékszervével közvetítette a közvetítendőt, egy igazi vérbeli színésznőt láttunk a színpadon.

Nagyon kár, hogy a körülmények beárnyékolták egy picit a hangulatunkat, de hála Istennek a zenekaron ebből semmi sem látszott. Ember legyen a talpán, aki az egész műsor alatt bent volt - de az is, aki végig kibírta tánc nélkül!

Fedor Nóra

Nem csalás, nem ámítás - Hocus Pocus a Szigeten

2008-08-14T19:05:00.002+02:00

A francia hip-hopról mindig a Taxi filmek soundtrackjei jutnak eszembe. Esetleg még az öreg róka, MC Solaar. Szerda este azonban a Hocus Pocus megnyomta a Reset gombot a fejemben, és innentől ők lesznek az alapértelmezett francia hip-hop zenekar.

Hasonlóan az előttük fellépő Pete Philly & Perquisite-hez, a gallok is zenekarral érkeztek a Szigetre. Ez várható is volt, hiszen mindenütt azt lehetett olvasni róluk, hogy sajátosan ötvözik az akusztikus és elektronikus elemeket. Nekem eddig valahogy nem voltak meggyőzőek azok a próbálkozások, amikor egy hip-hop előadó zenekarral próbálja visszaadni a lemezen hallható, eredetileg hangmintákra épülő, elektronikus alapokat. A Hocus Pocus viszont addig bűvészkedett, amíg a harmadik számnál azon kezdtem gondolkodni, hogy akkor most vajon DJ Premier (igen, a Gang Starr-ból) áll a lemezjátszók mögött, vagy tényleg a zenekar produkálja ezt a hangzást? Nos, természetesen az utóbbi.

Mire feldolgoztam ezt az információt, addigra már ott tartottunk, hogy a gitáros, a dobos és a basszeros úgy gondolta, hogy neki bizony nem hiába van ott a hangszere, úgyhogy korrekt rockos zúzásba kezdtek. Az mc persze nem jött zavarba, ugyanolyan energiával pattogott és szövegelt tovább, mint eddig. Apropó szövegelés: akinek a francia tudása nem terjed tovább a „croissant”, a „Je t’aime!”, a „Peugeot” és a „Renault” kifejezések ismeretén, az nem sokat értett sem a számok szövegéből, sem a frontember kiszólásaiból, mert nagyrészt anyanyelvén kommunikált a közönséggel is. De mint ahogyan az előző Pete Philly koncerten, itt is a (kül)földiek tették ki az egybegyűltek nagy hányadát, így az esetleg franciául nem beszélő hiphopperek is tudták, mikor kell lendíteni a kezeket, hisz csak figyelni kellett a mellettük álló Jean Pierre-t. A koncert vége felé az együttes még Michael Jacksont és a Grandmaster Flash And The Fourios Five-ot is megidézte egy-egy taktus erejéig, előbbit a Smooth Criminal-lal, utóbbit pedig a klasszikus The Message-dzsel.

A Hocus Pocusnak sikerült elhitetnie velem, hogy a hiphopot igenis elő lehet adni hitelesen és lendületesen hangszerek és zenekar segítségével is, ráadásul franciául. Hm… biztosan varázslat.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Gyerekzsúr az MR2-n - Carbonfools a Szigeten

2008-08-14T18:53:00.001+02:00

Érdekes összképbe botlott az ember szerda este a Szigeten az MR2 Petőfi Színpad előtt: a Carbonfools zenekar koncertjére néhány ovis is hivatalos volt - csak épp nem a nézőtéren rakoncátlankodtak!

A gyerkőcök alkalmi háttértáncot vállaltak Tituszék buliján, s valószínűleg több vaku csípte őket szemen, mint a srácokat, de sértődésről szó sem volt. Nagyobb aggódás őrizte a csöppségeket, mint magát a felszerelést, pedig egy önfeledten tomboló óvodásnál (az esetek többségében) nincs kegyelem - pláne, ha valami nagy, drága és elektronikus ketyeréről van szó!

DJ Titusz és Tóth Szabolcs 2000-ben alakult közös projektje jelenleg biztosan benne van a magyar siker-sztorik top 10-ében, s hála az égnek, ezek nem csak szóbeszédek. Az MR2-s koncert éppen a Nagyszínpados Alanis Morissette-el ütközve nem ígért túl sok jót, de a várakozásokkal ellentétben rengetegen összegyűltek a színpad előterében. Egy igazán energikus, felépített műsort láthattunk: az igazi slágerdalok domináltak, izgalmas stílus-összemosásokkal (a csúcspont azt hiszem a reggae-betét volt!)

Ami különösen szimpatikus ebben a zenekarban, hogy 100%-ban őszinte (vagy legalábbis hiteles) arcokból áll, és egyetlen dekányi divat-pózőrség nincs bennük. A hozzáállásról pedig csak ennyit: „Mi senkire sem akarunk hasonlítani, mi mindenkit le akarunk nyomni!” - így fogalmazott Zsazsa (basszusgitár), amikor a zenekart ilyen-olyan formációkkal akarták kapcsolatba hozni (többek közt a Zagarral is).

Ehhez túl sok kommentár nem szükséges, teljes egészében átjön az „ars poetica” a koncerteken, és úgy jó, ahogy van. Azt hiszem, ezt nevezik hálás zene és hálás közönség ideális találkozásának!

Fedor Nóra

Debrecenbe kéne menni - Gonzo a Szigeten

2008-08-14T18:42:00.001+02:00

A korai időpont, a szembevágó napsugarak és a nem kis meleg ellenére is jól megszokott fellépő-ruhájukban álltak színpadra a Gonzo-s fiúk, s a tőlük ugyancsak jól megszokott színvonalat hozták az MR2 Petőfi színpadán.

Ami a sikerhez vezető rögös utat illeti, a debreceni fiúk jó néhány mérföldkövön vannak már túl: ott volt az ABC tehetségkutató, most az MTV European Music Awards Local Hero válogatása, ahol is a rajongók beszavazták a zenekart az első öt közé. Peeping Tom című daluk a rádiókban és a zenecsatornákon egyaránt forog, tehát a szekér pontosan úgy halad, ahogyan kell - és ahogyan azt a srácok meg is érdemlik! A stílusok igen eltalált vegyítésével sikerült elérniük azt, amit manapság egyre kevesebbeknek: kiemelkedtek a skatulyákból úgy, hogy közben nem lettek sablonosak, hanem inkább - sőt, egyenesen! - egyediek.

Zenéjük az elszállós indie-től a pattogós funky-riffeken át számos vonalat érint, mégsem idegenkedünk tőle, ugyanis nagyon egyben van. Koncerten mindig kiegyensúlyozott színvonalat hoznak, külön piros pont illeti Varga Andrást, aki a vokál témákért felelős: az ő teljesítményén koncertről koncertre elcsodálkozik az ember, legalább annyira a hátán viszi a komplett színpadi produkciót, mint a frontember Stumpf Árpád. Most sem volt ez másképp - babazsúri időpont és földön ejtőző tömeg ide vagy oda -, a Gonzo lendületes koncertjét több Nagyszínpados megirigyelhetné.

Fedor Nóra

Merre van a kijárat? Ezittaz! - Animal Cannibals a Szigeten

2008-08-14T16:35:00.003+02:00

Az Animal Cannibals akkora retro-nosztalgia manapság, mint amilyen mondjuk egy Rapülők lenne, ha koncertezne. Nagy várakozás kísérte a Szigetes megmozdulásukat is, ám most nem egészen úgy sült el a dolog, mint kellett volna.

Hajnali két óra tájban kezdték el magát az átszerelést a Kannibál-show-hoz az Arany Ászok Színpadon, úgyhogy fél háromnál előbb semmi jóra nem számíthattunk. A tömeg nem lankadt, gyűltek tisztességgel, mintha csak délután fél három lenne. Természetesen pont ilyenkor van gikszer a hangosítással, így az első számot a capella verzióban hallhatjuk - ez az Ülünk a vonaton. A nagyzenekari felállással az egykori Annimal Cannibals feeling teljesen másként hat az emberre, arról nem is beszélve, hogy profi az egész, és a két rapper-srác semmit sem felejtett - mi meg pláne!

Tudatalattinkból törnek felszínre a régi szövegek, és az alap is táncolhatóbb lett, úgyhogy minden egyben volt egy tökéletes napzáró daj-dajhoz. Csakhogy… jött az a bizonyos csakhogy, amire ugyan számítottunk a program-kiírásból, de arra nem, hogy erőteljes parti-gyilkolás következik. Színpadra lép az egyébként tehetséges MC Gőz és a Hősök négyese, hogy tiszteletüket tegyék néhány szám erejéig, azonban ez olyannyira leültette a bulit, hogy az emberek 80%-a odébb állt. Nincs nekünk semmi bajunk a magyar hip-hoppal, és az aktuális tehetségekkel sem, csak sajnos ez az érdekházasság most nem sült el jól. Az Animal Cannibals egy réges-régi siker-sztori, ami mostanában már csak ki-kivillantja a foga fehérjét, s azt is csak a helyzetjelentés/életjeladás végett teszi. Ez annyit jelent, hogy Kannibál-koncertre nagy valószínűséggel olyan emberek jönnek, akik nosztalgiázni akarnak, nem pedig tehetségkutatni.

Lehetne rajta vitázni, hogy jó volt-e ez így, vagy sem, de a tények magukért beszélnek, és ez a produkció most nem volt olyan, mint amilyennek megálmodták - mindkét oldalról nézve!

Fedor Nóra

Vodka, tequila és frissítő Evian - Vodku, Deliquent Habits és Zagar a Sziget első napján

2008-08-14T16:08:00.007+02:00

Hogyan kell kezdeni egy Szigetet? Hát lendülettel, azaz Vodkuval!

Az eredetileg Vodku v Glotku (Vodka a torokba!) névre hallgató zenekar 2000-es újjáalakulása óta az odesszai hagyományok mellé bolgár, délszláv, zsidó, albán és más népzenei alapokat is beemelt. A balkáni, közép-keleti népzenét a zenekar rockkal, dszesszel és egyéb irányzatokkal ötvözi. A magyar világzenei színtér egyik kiemelkedően energikus formációja az A38 Színpadon, este hattól adott koncertet.

A Bata István vezette formáció mi MÁSsal is kezdhetett volna a szigeti hajó fedélzetén, mint a Kikötő című, 2004-es album dalaival. A 7:40-es vonattal azonnal sebességre kapcsoltak, a lábak valahogy maguktól megmozdultak, egyszerűen kötelező volt a tánc, a jókedvről nem is beszélve. Terápiás jellegű a Vodku örömzenéje; jól esett Bede Sarolta énekesnő kedves, sugárzó arcára ránézni, Szabó Árpád virtuóz hegedűjátékába könnyen bele lehetett szédülni, Bata István „Rakjunk tüzet és dobáljunk mindent, ami nem kell!” felszólítására pedig elfelejtettünk minden bút és bánatot. A címe miatt csalóka Balladára is inkább a vidám sodrás a jellemző, egyedül egy új szerzeményben, Dióhéjban kaptunk néhány szomorúbb, de annál szebb percet. A koncert a 2007-ben megjelent, MÁS című lemez egyik darabjával, a Paploma-val zárult, de az én Szigetem valahol akkortájt kezdődött el.

Igaz, nem uborkával ittuk, mint az oroszok, de így is jót vodkáztunk az A38-on.

Az alkoholmámor a Delinquent Habits vezetésével a Converse wan2 sátorban folytatódott, de most már nem csak képletesen folyt a tequila a színpadról.

Az ugye megvan a mexikói gengekről szóló akciófilmekből, amikor a negyed kigyúrt, agyonvarrt, fejkendős bandatagjait lassított felvételben, lowriderekben, perzselő napsütésben, mutatják. Latinos, kemény hiphop szól és a fehér, naiv főszereplő a pirosban sem szívesen áll meg még felhúzott ablakkal sem. Augusztus 13-án, a Converse wan2 színpad nem volt veszélyes, pedig igazi chicano rap szólt. Pisztolylövések helyett pedig jó néhány üveg tequilát kapott a közönség első néhány sora. És még mi magyarok vagyunk büszkék a vendégszeretetünkre?

A rapperek már első albumukkal saját stílusukat is túlnőtték: a Tres Delinquents című, 1996-os dal mindenkihez eljutott, a harmadik albumról kimásolt Return of the Tres című slágerről nem is beszélve. A Cypress Hill mellett a latino-hiphop egyik legjelentősebb formációjának első két lemezén a Cypress-es Sen Dog társproducerként segített be. Később, az eredetileg két mc-t és egy dj-t tömörítő hármas duóra zsugorodott, a teljes létszámot a DH a Michelle névre hallgató énekesnő belépésével érte el ismét. Michelle sajnos az angyalok városában maradt, a hiányzást Ives és O.G. Style a közönség énekeltetésével pótolta.

Egészen jól működött a „When I say Delinquent, you say Habits! When I say yeah, you say hooo!” utasításra meginduló párbeszéd. A rapperek magyaráztak, mi pedig aktívan helyeseltünk, azaz ütemre bólogattunk. Az apróbb technikai malőr sem okozott fennakadást, de a számokat csípősebbé tevő trombita hiányzott. Ez a bőgatyásokat egyáltalán nem zavarta, a szűkebb farmeresek viszont emiatt nem tolták lejjebb a nadrágot, ahogy a hiphopperek a lazaságtól maximum az övüket csatolták eggyel kijjebb.

Ettől függetlenül, stílus ide vagy oda, akinek nem jutott a töményből, az legalább egy fütyülőst mindenképpen megkívánt a koncert végére.

A piszkos rapet követően üdítőbbnek és frissebbnek hatott a Zagar and the Underground Divas, mint valaha.

A Delinquent Habits után a Zagar a hajnali órákban első osztályú ásványvizet csepegtetett az alkoholtól kiszáradt torkokba. Így könnyű, gondolhatják a zenésztársak, ennyi tehetséges, erős egyéniségű nővel egy színpadon nem is olyan nehéz koncertet rittyenteni a nagyérdeműnek.

Kutzora Edina, Judie Jay, Hodosi Enikő és Németh Juci énekével, a Puzzle-frontember Ligeti György közreműködésével illetve a színpadi vetítések segítségével Zságer Balázs ügyesen teljesíti ki az ún. audiovizuális élményt, amelynek lexikális meghatározását akár ő maga is írhatta volna. Persze tudjuk, hogy már jóval a dívák előtt a Zagar a magyar elektronika egyik kulcszenekarává emelkedett. A Local Broadcast című album után a Zagar minden fesztiválra állandó helyet bérelt magának. Több filmzene után a tavalyi Cannot Walk Fly Instead csak fokozni tudta a sikereket. A korábbi urbánusabb felfogású lemez után ezzel az anyaggal a földtől elrugaszkodó, vallásos témák kerültek előtérbe, amelyet a vetítések vissza-visszatérő bibliai képsorai is kihangsúlyoztak. A Cannot Walk Fly Instead-ről kimásolt Wings of Love című sláger volt természetesen a koncert egyik záródala és kulminációs pontja is egyben.

Deák Ági

Kanadai dalok, európai lelkesedés - Alanis Morissette a Szigeten

2008-08-14T15:19:00.001+02:00

A kilencvenes évek gitárzenei színterét egymással egyidőben alaposan felforgatta két hölgy, akik a saját dalaikat írták, s egyfajta éneklő naplóként jórészt személyes élményeiket osztották meg hallgatóságukkal, emellett eladtak egy rakás lemezt és nyertek egy kamionnyi Grammy-t. Illetve ha belegondolunk, nem feltétlenül indokolt a múlt idő, hiszen Alanis Morissette és Sheryl Crow mostanság is kimondottan aktív. Kettejük közül az járt most a Sziget Nagyszínpadán, aki szeret piros kötött sapkában, havas utcákon autókázni, és ezt meg is örökítette Ironic című világslágerének klipjében.

Morissette művésznő műsora tíz perccel nyolc előtt kezdődött, meglehetősen esetlen nyitánnyal. Először kaptunk egy cirka kétperces intrót, amely közben csupán a kísérőzenészek álltak a színpadon, s a kanadai énekesnő hangja lemezről szólt - egy rövid fesztiválfellépésen nem szerencsés ilyesmivel húzni az időt. S az igazi áttörés még akkor sem következett be, amikor Alanis valóban színpadra lépett. Bár örvendetes, hogy hat stúdióalbumának anyaga mellett (amit ugye a nemzetközi debütálástól, ’95-ös Jagged Little Pill-től számolunk) nem feledkezett meg a ’98-as Angyalok városa betétdaláról, a nemrégiben a Freemasons által is remixelt Uninvited-ról sem, ez a zongorára épülő, tűnődő hangulatú, gyönyörű lassú dal nem nyitószámnak való. Tény, hogy a szerzemény instrumentális zárása már keményebb, tény, hogy Alanis erre rázta a fejét és lobogtatta a haját, és tény, hogy utánozta néhány, a nulladik nap emlékét őrző, Iron Maiden-es pólójú ember a közönségből, ez a ballada mégsem teremtette meg a szükséges hangulatot.

A publikum kissé megilletődhetett a szokatlan nyitány láttán-hallatán, mert a következő néhány, ezúttal valóban gyors szám alatt sem oldódott fel eléggé. Aztán a koncertkezdéstől számított húsz-harminc perc múlva a Head Over Feet-nek már kevesen tudtak ellenállni. Ennek kapcsán beigazolódott egy aforizma, és megcáfolódott egy tévhit. Beigazolódott Jon Bon Jovi mondása, miszerint „az amerikai közönség tudja a refréneket, de az európai közönség ismeri a versszakokat is” - a mosolygó és meghatódott Alanis nagy örömére, akinek szemmel láthatóan jól esett egy kis európai lelkesedés. És megcáfolódott az a hiedelem, hogy csak csajok hallgatnak Alanis Morissette-et, legalábbis a dalszövegeket (igen, a verzéket is!) kívülről fújó, teli torokból éneklő férfiak igenis népes csoportjai erre engedtek következtetni.

Nincs mese, itt Alanis valóban megnyerte magának a hallgatóságot, ezután az együtténeklés szinte minden dalban bekövetkezett, innentől kezdve a koncert valóságos diadalmenetnek bizonyult az énekesnő (és a publikum) számára. Olyannyira, hogy az ember túl hamar elérkezettnek tartja az Ironic-ot és a Thank U-t magában foglaló ráadásblokkot, és (még a nehézkés kezdést figyelembe véve is) azzal az érzéssel hagyja el kilenc után tíz perccel a Nagyszínpad küzdőterét, hogy ez a koncert (köszönhetően a fesztiválforma kötöttségeinek) nem csak rövid volt, de (szemben több más aznapi fellépő műsorával) annak is tűnt.

Lengyel Gábor

(Fotó: sziget.hu)

Pszichedelikus időutazás - MGMT a Szigeten

2008-08-14T12:25:00.002+02:00

A rekkenő hőség dacára szépen gyarapodott a színes műanyag keretes napszemüveget és hajpántot viselő - többnyire külföldi - fiatalok száma a nagyszínpad előtt, hogy csodát lássanak: az idei Sziget talán legnagyobb szenzációját, a brooklyni MGMT fellépését.

Mi is legalább annyira vártuk már ezt a koncertet, mint gyerekkorunkban a karácsonyt, a húsvétot és a születésnapunkat együttesen, és csak legyintettünk a nagy zenei megmondók (bal)jóslatai hallatán: „az igényes produceri munka nem jön át élőben”. Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser három fős erősítéssel, késlekedés nélkül, pontban fél ötkor csaptak a húrok közé. A két fiatalember eleinte kisfiúsan, szemlesütve tette a dolgát, mintha nem tudták volna igazán belakni a színpadot. A hangsúly a szintiről a gitárra helyeződött, a dalok nyersebben, garázsosabban szóltak mint az albumon, és végtelennek tűnő, elnyújtott dzsemmelésekbe torkollottak.

Nagyjából félidőben Ben végre kitekintett bozontos frizurája alól és mintha megbátorodott volna a közönség biztatását látva: a srácok kivágták a rezet és a Time to Pretend kórusban éneklős örömünneppé kerekedett. Az utolsó dal, a Kids már igazi együttugrálós, nagyszínpados záródallá avanzsált, és srácok még egy hangulati elemmel is kedveskedtek nekünk: Ben egy színes, batikolt lepedőt magára terítve szinte önkívületben ugrálta körbe a színpadot woodstocki hangulatot teremtve.

Hajrá srácok, csak így tovább, jövőre meg lehet pályázni a headliner pozíciót!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

The Kooks

2008-08-14T10:36:00.001+02:00

Négy brightoni suhanc foglalta el a Sziget Nagyszínpadát szerda este. A The Kooks dobosuk nélkül állt a magyar közönség elé, de a hatáson az elegáns session zenész sem változtatott, ezrek kívánták meg a csőnacit.

Rockot ígértek és úgy is lett. A Nagyszínpad szerda esti utolsó fellépői a brightoni The Kooks fél 10-re belepréselte magát a cerka nadrágokba, megfésülte göndör fürtjeit, de szigorúan úgy, hogy még rakoncátlannak tűnjenek és színpadra állt. Nagyon hatásosan, talán a Muse nyomdokain, rögtön a legnagyobb slágerrel az Always Where I Need To Be-vel nyitották a bulit. Bár az első lelkesedés kissé lankadni látszott az Inside In/Inside Out lemez dalainak előkerülésével, de gyorsan visszatért a hamisítatlan angol gitárzene varázsa. Luke (az énekes) félelmetes hasonlóságokat mutatott Jim Morrisonnal, de szigorúan csak külsőleg. A cseredobos szelíden nézelődve ütötte a ritmust, talán titokban még a nyakkendőjét is megigazította, a gitáros srácok pedig rendületlenül cserélgették hangszereiket. A másfél órás koncerten szinte az összes szám előkerült a két lemezről. A fiúk pózoltak és huncutkodtak. Igazi brit éjszakát varázsoltak a Duna közepére, hiányozni fognak.
Molnár Csilla
(fotó: Sziget.hu)

Kiscsillag a Szigeten

2008-08-14T10:33:00.001+02:00

Lovasi András három éve alakult hobbizenekarának koncertje a puszta véletlen folytán eddig valahogy kimaradt az életemből, restanciámat a nagysátras, késő éjszakai szigetkoncerttel igyekeztem pótolni.

Az időpont és a helyszín ideálisnak tűnt: az A38 sátor befogadóképessége elégségesnek bizonyult, és fél egyre az általános partikedv-mutató is magasra emelkedett a mulatni vágyó közönség körében.

Már a második, Állnak a férfiak című - az erősebbik nem számos képviselője által ars poeticának tekintett - dal előadása közben hullámzásnak indult a padlózat, és kaptuk a port az arcunkba, a sört meg a nyakunkba. Lovasi végig kajánul vigyorgott, mint egy csínytevésre készülő kisgyerek, vagy mint a hőskorban egy Kispál koncerten. A világhíres zenekar (ez nem vicc és nemcsak a tagok szubjektív megítélése: a sátorhoz vezető utamon izgatott külföldiek tudakolódtak nálam az A38 sátor holléte felől) sorra bombázott minket világhíres dalokkal, mint a szívhez szóló Ha én Lennék, a nagy filozófiai fejtegetéseket tartalmazó Fishing in Orfű, de volt egy Péterfy Boritól kölcsönzött dal is, no meg Lovasi elmaradhatatlan nyers poénjai.

A Kiscsillag erőssége és gyengéje egy és ugyanaz: nem lehet nem elvonatkoztatni a Kispáltól, csukott szemmel egy koncerten állva talán még a legelkötelezettebb hívek is összekeverik a kettőt. Reméljük, sokáig ragyog még a Kiscsillag, kapunk még az arcunkba ilyen koszos, izzadtság- és sörszagú rock ’n roll koncerteket.

Mohai Adrienn

Lakossági hardcore a fák alatt

2008-08-13T22:25:00.003+02:00

A Sziget első napján 19 órakor vette át a színpadot az új tehetségektől a Tango Underground és kezdett bele a koraesti zúzásba. Az új lemez számai mellett helyet kaptak a műsorban a korábbi szerzemények is.

A 2000-ben alakult egri Tango Underground idén kapott először lehetőséget, hogy megmutassa magát a Sziget közönségének. Az átalakult Talentum és Zúzda Színpadon adtak szerda kora este koncertet. A 90-es évekbeli magyar hardcore-t játszó egri srácok alakulásukkor csak egyetlen fellépést terveztek, aztán annyira másként alakult, hogy már a harmadik albumnál tartanak. A legutóbbi, Pólusok című lemez meggyőzött minden hardcore rajongót, hogy ott a helyük a négy fiú koncertjein. Tegnap a stílustól nem megszokott módon a szigetlakók a fűben ülve várták a kezdést és még az első hangok is nehezen mozdították meg a sörtől és a melegtől megfáradt érdeklődőket. Aztán persze idővel felpattant a nép, még feljebb húzta az elmaradhatatlan fehér zoknit, leporolta tetkóit és a színpad előtt élvezte a régi punk fordulatokkal cifrázott bulit. A hatást csak fokozta metálnarancs basszusgitár és a kellemes üvöltözés, bejött a fesztiválozóknak a lakossági hardcore.
Molnár Csilla
(fotó: tangounderground.uw.hu)

Egy perc - csak neked! TÁP Színház: Egypercesek

2008-08-13T22:16:00.003+02:00

Ha valaki egy percig csak téged néz, zavarba jössz. Képzeld el, milyen lehet, ha több ember kizárólag csak neked és érted játszik egy percben! Ahol kevesebb a néző, mint az előadó, ott valószínűleg mindenki arra gondol: ezek valamit nagyon rosszul csinálnak. Ha viszont mindez a Táp Színház előadásában manifesztálódik, megnyugodhatunk: itt ugyanis a rosszat csinálják kiválóan. Hogy kik is ők? „A TÁP színház társulatát a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára.” – állítják magukról. A többit mindenképpen élőben kell megtapasztalnod! Szóval egy perces előadások, csak neked, szerdától-vasárnapig délután öttől –hatig. Keresd a PORT.hu Színház- és Táncsátort és a Szabadtéri Színpadnál a TÁP sátrat.

Monori Máté

(fotó: Sziget.hu)

Flogging Molly a Szigeten

2008-08-13T21:02:00.005+02:00

Az amerikai-ír Flogging Molly magyarországi első, bő egyórás koncertje mindenkit megtáncoltatott, aki a Nagyszínpad előtt volt: punkokat, nagypapákat, rózsaszín hajú lányokat egyaránt. Az tizenegy éves ír folk és kocsmazenét punkkal, rock’n’rollal keverő együttes olyan hangulatot csinált a délután hat órai napsütésben, mint tavaly például a Gogol Bordello, vagyis olyat, amit mások még éjjel kettőkor sem tudnak. Mindezt Dave King énekes és felesége segítségével, aki hegedült, furulyázott és táncolt is egyszerre. A hét öltönyben, ünneplő ruhában játszó zenész beleadott mindent, amit csak tudott, látszott, hogy annyira élvezik, mint a közönség, aki folyamatosan mosolygott és ugrált.

Az idén megjelent, Float nevű új albumukról leadták a legbulisabb számaikat, mint például a Requiem For A Dying Songot, vagy a Lightning Stormot, amit Johnny Cash emlékére ajánlottak (egy másikat az énekes nemrég elhunyt apjának, Richard Kingnek), a régebbiek közül a Selfish Mant és a Tobacco Islandet is. Az egyik legnagyobb lelkesedést a Float című dal váltotta ki, amire mindenki önfeledten lengette a karjait, csak úgy, mint az összes többi, kicsit lassabb szerzeményeikre. Tökéletes bemelegítő koncert volt, akinek ez tetszett, nem fog unatkozni a Sziget többi napján sem.

Szabó Zita
(fotó: Sziget.hu)

Horgonyt fel, irány a Sziget! - A38 Színpad

2008-08-01T10:01:00.000+02:00

Ha már úgyis egy szigeten vagyunk, nem hiányozhat egy hajó sem az összképből. Az idei Sziget új helyszínei között érdekes színfolt az A38 Hajó színpada, mely a szokásos magas színvonalú „hajós” felhozatallal készül a fesztiválra. A színpaddal kapcsolatos kérdéseinkre a kapitány, Kozlov Sándor válaszolt.

Az idei Szigeten debütál az A38 Színpad, ami egy teljesen új helyszín a fesztiválon. Mi a fő csapásirány, koncepció a programok összeállításánál? Mennyire lesz „a38-as” a line up?

KS: A magyar zenekarok tekintetében teljesen „a38-as”, mert a többségük állandó fellépője a Hajónak. Ezek között van az Erik Sumo Band, az Irie Maffia, a Zuboly, a Kiscsillag vagy az Anima Sound System. Külföldi zenekaroknál azokra az együttesekre fektettük a hangsúlyt, akik jártak már a Hajón és nagy sikerük volt, mint például a Parov Stelar vagy a Kultur Shock, illetve azok a kelet-, és közép-európai előadók, akik meghatározó egyéniségei a saját zenei szcénájuknak. Ilyen az orosz Markscheider Kunst vagy a horvát Lollobrigida. Ezek mind alapzenekarok a saját hazájukban, és nem nagyon van más esély arra, hogy eljussanak hozzánk, mint a Sziget Fesztivál. De lesznek olyanok is, akik nemhogy az A38-on, de még Magyarországon sem játszottak eddig.

Az A38 mindig is szívén viselte a kelet- és közép-európai előadók népszerűsítését. Ezt a jó szokást a Szigeten is folytatjátok?
KS: Az A38-ról azt kell tudni, hogy eredetileg egy ukrán téglaszállító hajó volt, így ilyen szempontból is igen erős a kelet-európai kötődés. Emellett komolyan szimpatizálunk Kelet- és Közép-Európával és fontosnak tarjuk, hogy ezekből a régiókból is játsszanak zenekarok a fesztiválon, mert sok érdekes produkció van azon a tájékon is. Akár Oroszországból, akár Ukrajnából, akár a Balkánról ezernyi jó produkciót lehetne hozni: ezekből csak egyet-egyet lehet megjelentetni a Szigeten a Hajó színpadán.

Mit gondolsz, mennyire lesz vevő például a minden évben nagy számban jelen lévő francia és német közönség mondjuk egy ukrán punkzenekarra?
KS: Ezt sosem lehet előre tudni. De első nap fellép nálunk az orosz Markscheider Kunst nevű zenekar, amely a Leningrad után fog játszani, de nem a Világzenei Nagyszínpadon, hanem az A38-on, így remélem, hogy az ő közönségük áttódul majd hozzánk. A német közönség szempontjából érdekelt lehet a Modeselektor, amely elég nagy név Németországban és Európában egyaránt. Parov Stelar az osztrákokat vonzhatja erősen, és remélem, az idén több turista lesz Ukrajnából is a Szigeten, hiszen fellép az iDMG nevű ukrán együttes is. Nagyon vegyes a felhozatal és elég kiszámíthatatlan dolog, hogy melyik zenekarra kik lesznek kíváncsiak.

A koncerteken kívül mivel készültök még meghódítani a Szigetet?
KS: Augusztus 14-én lesz egy nagyon érdekes projekt a Hajó Színpad körül, amelyet a Doppel-U nevű német rapperiskola szervez, és közvetlenül a Modeselektor előtt lesz látható-hallható. A színpad közelében található Ship Shopban különböző hajós relikviákat lehet majd kapni, valamint az A38 Színpadon fellépő zenekarok lemezeit, pólóit is meg lehet találni.

Mi lesz a Hajóval augusztus 13-tól 17-ig?
KS: Általában nyáron máskor sem szoktuk túllőni a programokat, de most teljes mértékben az A38 Színpadra összpontosítunk, mert ez egyben a Hajó programja is, nem csak a Szigeté. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy az A38 kiköltözik a Sziget Fesztiválra.

Püspök Tamás/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!

Kettő az egyben – Talentum-Zúzda Színpad

2008-07-31T07:21:00.001+02:00

A Zúzda és a Talentum Színpad összevonásával érdekes új programhelyszín várja majd a fesztiválozókat. Egy hely, ahol elfér egymás mellett a jazz és a metál, a baseball sapi és az ördögvilla. Bóna Márk, a helyszín programfelelőse mesélt arról, hogyan is kerültek egy színpadra az új tehetségek olyan zenekarokkal, mint az Insane vagy az Embers.

Hogyan került hozzád a Talentum Színpad szervezése?
Bóna Márk: A Sziget zenei programszervezőjeként hozzám tartozik szinte az egész fesztivál zenei programjának összeállítása. A Talentum Színpad megszervezése, a fellépők kiválasztása is a munkám része. Ezt már természetesen nem egyedül csinálom, egy többtagú zsűri hallgatja meg a beérkezett anyagokat és dönti el, hogy a 7-800 jelentkező közül ki lehet az a 30, aki megmutathatja magát a fesztiválon.

Kik juthatnak fellépési lehetőséghez?
BM: Olyan zenekarok, akiknek nincs lemezszerződésük, de évek óta működnek, tehetségesek és már nem teljesen kezdők. Nekik is jó, hogy kipróbálhatják magukat fesztiválkörülmények között; rohanás, 10 perc beállás, 30 perc játék, teljesen idegen közönség, bámészkodók, talán ez a legnehezebb.

Ebben az évben egy helyre került a Talentum és a Zúzda Színpad, miért volt szükség a változtatásra?
BM: A Zúzdát korábbi előnytelen elhelyezése miatt hiába keresték sokan, nehéz volt megtalálni. Ezért úgy döntöttünk, hogy mindkét színpadnak segítség, ha összevonjuk őket. Így az új tehetségek is nagynevű magyar zenekarokkal játszhatnak együtt, egy forgalmas helyen. Igyekeztünk összehangolni a stílusokat is, persze ez nem mindig sikerül. A két színpad programja elkülönül egymástól, de az egymás után fellépő zenekarok hasonló stílust képviselnek.

A világsztárok, a nagy nevek rengeteg embert vonzanak a fesztiválra, sokan csak miattuk vesznek jegyet. Kíváncsiak az emberek az új tehetségekre?
BM: Éppen az egyik fő sétaút mellett található a színpad, ezért rengeteg arra járó megáll és belenéz a koncertbe, még akkor is, ha fogalma sincs róla, mi lehet az. Ha tetszik neki, ott marad, ha nem, akkor majd később úgyis újra el kell mennie erre és majd akkor marad. A Talentum-Zúzda Színpad előtt elfér 800 ember. Idén biztosan több lesz a specifikusan, bizonyos koncertre kíváncsi látogató a Zúzdával való összevonás miatt, de a Talentum programjában is van pár olyan név, akiket már többen ismernek.

Nem kapsz fenyegetéseket a kimaradt bandáktól?
BM: De szoktam, bár idén elmaradt.

Van kedvenced az új tehetségek között?
BM: Persze, de nem lenne fair megmondanom, ki az.

Csillu/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!

Nyitva tartunk! - Open Vidám Zenei Színpad

2008-07-28T12:48:00.001+02:00

Ha megpróbálsz elszökni a mainstream elől, keresd az alternatívákat. Underground az Open Színpadon, nézd meg azokat, akik mélyebbre ásnak. Beszélgetés Lehotay Judittal, a helyszín programfelelősével.

Mitől "open" az Open?
Lehotay Judit: Az Open Tisztáson a kezdeti Diáksziget-hangulatra vágyó közönségnek adunk teret. A Sziget zajos kavalkádjától némileg eltérő, bensőségesebb világot teremtünk itt. Maga az Open Színpad pedig elsősorban a magyar, és ezen belül is az underground zenekarok felé nyitott.

Van e valami hasonlóság a korábbi Bahia és a mostani Open Színpad között?
LJ: A Bahia Színpad sajnos megszűnt, de zenei irányultsága megjelenik az Open Színpadon is. Utóbbi azért alapvetően mást képvisel, hiszen más a szervezőgárda is. Ez a csapat nem először dolgozik együtt, több zenei projekt során, többek közt a tavalyi Open Tisztás alatt már összekovácsolódtunk. Közös bennünk, hogy mindenki inkább az alternatív művészeti ágakban mozog otthonosan.

Mit láthatunk az idei Open Színpadon?
LJ: Új és érzésünk szerint roppant izgalmas zenei projektekkel rukkolunk elő! Külön-külön már ismert zenészek állnak össze új formációkban. Ilyen például az AZ nevű produkció, amelyben a Másfél zenekar dobosa, Ujj Zoltán, a Sziámi zenekarból ismert Szalai Anesz és Mester Tamás gitárosa, Demeter Zozi zenélnek majd. Nagy sikernek ígérkezik egy - a magyar pop irányába kacsintó - látványos show is, a Soerii & Poolek: többet egyelőre nem árulhatunk el. Lesznek a Sziget Fesztiválon hagyományosan fellépő zenekarok is, mint például A kutya vacsorája, az Üllői Úti Fuck, a Beat Dis és Frenk. Az Open Színpad vendége lesz Király Tamás divattervező, alkotóművész és társadalomkritikus. Performansza - ahogyan azt a bemutatója köré gyűlő szigetelők népes tábora már sokszor bizonyította - senkit nem hagy majd hidegen.

Van-e valami közös elvárás a zenekarokkal szemben?
LJ: Az Open Színpad - ahogyan azt a teljes neve kifejezi - Vidámzenei Színpad. Azt kértük a fellépőktől, hogy építsenek be a produkciójukba valami meglepőt vagy mulatságosat, de mindenképpen meghökkentőt. A Szigeten már klasszikusnak számító Balaton idén egy, csak nálunk látható attrakcióval készül, egyszerre lép színpadra és párbajozik a Hippikiller és a Laband, és lesz olyan énekesünk is, aki vacsorát főz a fellépése alatt – és még sorolhatnánk…

Monori Máté/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!

Sziget a zsebedbe - beszélgetés Glódi Balázzsal

2008-07-28T09:01:00.001+02:00

A közelmúltban látott napvilágot Glódi Balázs, a Sziget Fesztivál hivatalos fotósának praktikus méretű – zsebbe illő - fotóalbuma Fesztivál címmel. Az album a Szigeten, a VOLT Fesztiválon és a Balaton Soundon készült fotókat tartalmaz. A megjelenés kapcsán beszélgettünk vele.

Kinek köszönhető az album létrejötte és milyen fotókat láthatunk benne?
Tíz évnyi munkám eredménye ez az album és egy régi álmom valósult meg a megjelenéssel. A kiadás anyag feltételeit egy ismerősöm segített megteremteni, de sokat segítettek a Sziget Iroda munkatársai is, például a számomra elhomályosult kilétű sztárok azonosításában. Az albumban látható fotók személyes kedvenceim, a sorrendet illetően van egy laza koncepció, de nincsen semmilyen szigorú kronologikus sorrend.

Mióta vagy a Sziget hivatalos fotósa?
2002 óta, de természetesen előtte is dolgoztam kinn, még a Wanted - illetve később a Wan2 - szárnyai alatt, ahol képszerkesztőként is ténykedtem.

Tanultad valahol a fényképezést vagy önerőből szerezted meg a szükséges ismereteket?
A híres-neves Práter utcai fényképésziskolába jártam, majd a Magyar Narancsnál voltam gyakornok.

Már kicsi korodban is fotós akartál lenni? Honnan származik a fotózás iránti szenvedélyed?
A gimnázium elején kezdtem el érdeklődni a fényképészet iránt, kezdetben édesapám Practica gépével fotózgattam. Az iskolaújságnál kezdtem, de mindaddig nem ismertek el, amíg nem nyertem meg egy pályázatot, sőt még azzal is riogattak, hogy két lábbal fognak kirúgni, ha a a Magyar Narancsnál leszek gyakorlaton.

A fesztiválokon kívül milyen témákat szoktál még fényképezni?
Engem sokan a fesztiválfotózással azonosítanak, pedig mással is foglalkozom. Legjobban a hangulatfotókat szeretem - mint ahogy az albumból is kitűnik, de sokat fényképezek a blogomra is. A portréfotózás, a beállított képek nem annyira az én műfajom.

Egy jól sikerült fotó szerinted mennyiben tulajdonítható a jó fényképezőgépnek és körülmények szerencsés összejátszásának, illetve mennyiben a fotós tehetségének?
A riportfotózásnál szerintem sok múlik a véletleneken, az például szerencse, ha valaki éppen a te objektívedbe néz bele, de felétlenül szükséges hozzá a tudás, egy jó gép és pontosság. Az a tény, hogy én más jellegű fotókat szoktam készíteni a Szigeten, mint a többi fotós gyakran helyzeti előnyömből fakad: olyan helyekre is bejárásom van, ahova más fotósokat nem engednek be.

Van valami emlékezetes történeted, ami egy kép készítéséhez kötődik?
Hát..bulvárszorit rengetegek mondhatnék, de minden egyes képemhez kötődöm érzelmileg. A fesztiválokon leginkább a hajnalokat szeretem...

Mi a legnehezebb, a legnagyobb kihívás a munkádban?
A Szigeten való fotózás leginkább küzdősporthoz hasonlítható, nagyon gyorsnak kell lenni, a nagyszínpadi koncerteknél sokszor csak egy dal erejéig maradhatunk benn. Ami kívülről jó bulinak tűnik, az valójában kőkemény munka. Sokkal jobban szeretem a kisebb fesztiválokat, ahol van idő, mert a koncert teljes időtartama alatt lehet fényképezni.

Hol lehet hozzájutni az albumhoz?
Már kapható volt a VOLT és Balaton Sound Fesztiválokon, legközelebb a Szigeten lesz megvásárolható a hivatalos fesztiválboltban.

Mohai Adrienn/Majdnemhíres

Glódi Balázs: Fesztivál
Kiadó: Litkey és Társa, 2008
Ár: 2500,- Ft

Eurovízió: orosz siker magyar segítséggel

2008-05-28T09:29:00.001+02:00

Gyima Bilan orosz énekes nyerte a 2008-as belgrádi Eurovíziós Dalfesztivált Believe című dalával, amelyben honfitársunk, Edvin Marton játszotta a hegedűkíséretet.

Bár a magyar versenyző, Csézy Candlelight című száma már az elődöntőn elvérzett, mégsem lehet okuk a panaszra a hazai Eurovízió-rajongóknak. A szerb fővárosban május 24-én, szombaton megrendezett ötvenharmadik Eurovízós Dalfesztivál első helyezettje az orosz popsztár, Gyima Bilan lett, aki Jevgenyij Pljuscsenko orosz műkorcsolyázóval és Edvin Marton magyar hegedűssel lépett színpadra. A hármuk által összeénekelt-összekorcsolyázott-összehegedült 272 ponttal a győzelem nem szerény, hanem meglehetősen fölényes volt. Éppen annyira, mint Edvin Marton verseny utáni nyilatkozata, miszerint „történelmet írtunk, én vagyok az első magyar, aki nyert az Eurovíziós Dalfesztiválon”.

Forrás: MTI / Origo

A Genesis is leszerződött a Wal-Marttal

2008-05-26T09:39:00.001+02:00

A Wal-Mart Stores áruházláncé az új Genesis-DVD kizárólagos terjesztési joga az Egyesült Államokban – nyilatkozta Tony Banks, a zenekar billentyűse.

Dustin Hoffman és Tom Cruise egyaránt kijelentette az Esőemberben, hogy „K-Mart sucks”. Úgy tűnik, a konkurens Wal-Martról jóval pozitívabbak a vélemények a show-bizniszben: az Eagles, Bryan Adams és Bo Bice után most a Genesis együttes is exkluzív szerződést kötött az áruházlánccal. Így az amerikai rajongók kizárólag a Wal-Mart polcairól vásárolhatják meg júniustól a When In Rome 2007 című, koncert- és dokumentumfilmet egyaránt tartalmazó, vadonatúj tripla DVD-t. „Úgy érezzük, Amerikában a lemezeink tűrhetően teljesítettek, de talán mégsem olyan jól, mint reméltük. Rendkívül büszkék vagyunk erre a DVD-re, és nem akarjuk, hogy elfelejtődjön” - magyarázta az üzleti döntést Banks.

Forrás: www.billboard.com

Death Cab for Cutie: Narrow Stairs (Barsuk Records / Warner, 2008)

2008-05-21T12:57:00.002+02:00

Wow - ez az ember első reakciója, ha meghallgatja a Death Cab for Cutie hetedik albumát. Az amerikai indie kvartett idestova tíz éve csiszolgatja, finomítja hangzását, és bár eddig is jegyzett egy csokor fülbemászó popslágert, valami hiányzott, ami addig megmentette őket a szupersztárságtól. Most, úgy tűnik, nem menekülhetnek.

A Narrow Stairs az első komolyabb kritikai elismerést kivívó 2005-ös album méltó utódja, bár nem a Plans vonalát viszi tovább: annál merészebb és kísérletezősebb. Az albumnyitó Bixby Canyon Bridge lassan csordogáló balladának indul, majd hirtelen a basszusok közé csapnak a fiúk és torzítós pszichedelikus popba megyünk át. A többségében melankolikus dalok párkapcsolati problémákat boncolgatnak, mégpedig oly módon, hogy elkerülik a közhelyességet és nem lesz tőlük rossz kedvünk sem. Tökéletes példa erre az első kislemez I Will Posess Your Heart és a címével ellentétben derűsebb hangvételű No Sunlight. De vannak itt még csemegék: a You Can Do Better Than Me a Beach Boys Pet Sounds albumát idézi, a Long Divisionben pedig benne van „az indie rock dal” kvintesszenciája. A zárás pedig nem is lehetne stílusosabb, mint a The Ice Is Getting Thinner bluesos merengése. A Narrow Stairs hatékonyan enyhíti a szívfájdalmakat - különösen 30 év felett.

Értékelés: 8/10

Mohai Adrienn

Egy lemezről ketten - Madonna: Hard Candy (Warner, 2008)

2008-05-21T12:49:00.007+02:00

1. Madonna bőrszerkóban, kihívó pózban feszít a lemezborítón és plakátokon. Madonna fűzőben riszál és terpeszt. Madonna Justin Timberlake-kel hetyeg új klipjében. 1988-ban járunk. Vagy mégsem? Justin akkor még a homokozóban ült! 2008-at írunk, amikor is a popdíva betölti 50. életévét. Tik-tak - ketyeg az óra a 4 Minutes című számban, és az életben is, de a popkirálynő fittyet hány az idő múlására.

A Hard Candy a díva 11. sorlemeze, és egyúttal az utolsó a Warnernél. Pörög a lemez, de hiába halljuk a popkirálynő hamisíthatatlan hangját, a dalok hangszerelése és szövegek nem nagyon utalnak arra, hogy ez egy Madonna-album. Mert lehetne akármelyik tizenkettő egy tucat popénekesnőé: a valahol hallottam már érzés többek között Timbaland és Pharrel Willams produceri munkájának köszönhető - ők gondoskodnak a trendi R&B-, hiphop- és dance-hangzásról, illetve mind a 12 dal hibátlan slágerességéről. Marketingből jelesre vizsgázik tehát az énekesnő és csapata, innovációból viszont megbukik. Kemény és émelyítően édes cukorka a Hard Candy, ami az újdonságot, a progresszívet keresőknek csak lassan kezd el a szájban olvadni. Az átlagember, és a rajongók viszont bizonyára két marokra fogják habzsolni - csak nehogy gyomorrontást kapjanak!

Értékelés: 6/10

Mohai Adrienn

2. Végre egy lemez, amit nem kell elcsúfítani a Parental Advisory felirattal, mert a borítón szétdobott lábbal ücsörgő, félelmetes néni, ahogy épp be akar kapni egy darab bőrt, minden kiskorút elriaszt a vásárlástól. Bár még a jól edzett felnőttek is csak óvatosan fogják levenni a polcról.

Madonna nem csak ijesztgetett, tényleg elkészítette hiphop albumát, mely egyben az utolsó lemeze a Warner Brothersnél. Az április 29-én kiadott Hard Candyt már csak az előző, Confessions On A Dance Floor sikere után is nagy várakozás előzte meg, és persze arról az idén ötven éves nőről van szó, akinek mindig sikerült meglepetéssel szolgálnia a rajongóknak. Igen, most is izmosabb, szőkébb és hajlékonyabb, mint valaha. A nem kifejezetten európai ízlésnek készült R&B/dance-lemez valóban ragadós és édes; olyan nevek, mint Justin Timberlake, Timbaland vagy Kanye West próbálják a lejátszókba ragasztani a keménycukorkát. A nyitó számban 50 Cent után a popkirálynő is a Candy Shopba csalogat. Ha a Narniában ilyen törökmézzel csalogatja a királynő a gyerekeket, akkor még a szekrényig se jutnak el. A lemezt tovább hallgatva előkerül a 4 Minutes és a második kislemezes Give it 2 Me. Én idáig bírtam, tovább is van, de már fáj a hasam a sok édességtől.

Értékelés: 7/10

Molnár Csilla

Budapest Bár a Katonában; 2008. május 21. szerda

2008-05-21T12:45:00.002+02:00

A '40-50-es évek slágereire bólogathat majd a közönség a Katona Színházban szerda este. Mégse nosztalgiaestről van szó, és a nézőtér sem nagymamákkal lesz tele, annyi biztos!

Kellemes szórakozást ígér a program azoknak, akik rajonganak a régi slágerekért és azoknak is, akiket nem ezek a dalok hoznak lázba, hanem a produkcióban szereplő kedvenc előadóik. Lesznek olyanok, akik örülnek, hogy újra élőben felcsendülnek a Gyűlölöm a vadvirágos rétet és a Köszönöm, hogy imádott című klasszikusok és olyanok is, akik kíváncsiak, hogyan dalolászik Frenk, Szűcs Krisztián és Németh Juci, amikor nem a saját dalaikkal lépnek színpadra. A produkció sikeresnek bizonyult az eddigi néhány előadás során, rendszeresen műsorra tűzni viszont nem lehet, többek között azért nem, mert az énekesekkel nehéz időpontot egyeztetni, hiszen mindegyikük elfoglalt a saját produkciójával. Innen nézve már az is rendkívüli, hogy Farkas Róbert, a projekt szülőatyja, össze tudta vadászni a 10 közismert előadót és sikerült velük létrehozni a Budapest Bár zenekart.

Az előadás egymás után kétszer tekinthető meg annak, akinek megvannak már a jegyei, akinek viszont nincs, az már csak a 21.30-as előadásra tud váltani a http://www.interticket.hu oldalon.

Tolvajok az éhezés ellen

2008-05-21T12:36:00.001+02:00

A washingtoni Thievery Corporation, akiket a downtempo királyainak is szokás nevezni, júniusban kisebb turnéra indul, ám annál nagyobb nevű vendégekkel.

Eric Hilton és Rob Graza egy igen nemes cél érdekében trombitálta össze többek közt a Gnarls Barkleyt, a TV On The Radiót, a Ladytront, a Los Amigos Invisiblest és régi jó barátaikat, Bebel Gilbertót és a Balaton Soundon is fellépő Federico Aubelét. A hat állomásos „The Outernational Music Tour” bevételével az ENSZ élelmezési programját támogatják majd, mely elsősorban a harmadik világban élőkön próbál segíteni az éhezés elleni harcban. Az érdekesnek ígérkező kollaborációk egyelőre csak az USA-ban lesznek láthatók, a TC pedig hozzánk „legközelebb” sajnos csak Spanyolországban lép fel a nyáron.

Forrás: www.pitchforkmedia.com

Rúgjunk még egyet Madonnába!

2008-05-19T15:20:00.001+02:00

Még ki sem heverte a múlt heti megrázkódtatást, máris itt az újabb támadás Madonna angol slágerlistás helyezései ellen. Ezúttal a kislemezlista éléről taszították le.

Az előző héten a Scooter új albuma vette át a vezetést, legyőzve ezzel a negyedik hete uralkodó Hard Candyt. Most pedig a kislemezek sorrendjét kavarta meg a The Ting Tings. A manchesteri popduó szintén 4 hét után vette el a Number One pozíciót That’s Not My Name című számával Madonna és Justin Timberlake közös dalától a 4 Minutestől. És csak hogy még forduljon is egyet az a bizonyos tőr Madonnában, a hanyatlás nem a második helyen állt meg, mivel ott épp Rihanna pihenteti csinos hátsóját. Ezek után az örökifjú énekesnőnek talán érdemes lenne elgondolkodni a „hogyan tovább”-on.

Forrás: www.nme.com

David Bowie-musical készül

2008-05-19T15:18:00.000+02:00

Az angol énekes ismét rászolgált „a pop kaméleonja” címre, ugyanis pályafutásáról és elért sikereiről musical készül. A rajongóknak adott a feladat: a méltó tisztelgés érdekében ideje előszedni a régi, flitteres göncöket.

„Bowie már többször is gondolt arra, hogy színpadra vigye slágereit, de eddig minden alkalommal visszakozott.” – nyilatkozta egy bennfentes az angol bulvársajtónak. A dolog érthető, hiszen senki sem adná a nevét bármilyen ízléstelen bemutatóhoz, melyben saját életművének drága gyümölcsei köszönnek vissza. Hogy a jelenlegi felkérésre rábólintott a sztár, az egyértelműen Peter Schaufuss személyének köszönhető, aki többek között a Rolling Stonesnak is készített már színpadi művet – balettet! – Satisfaction címmel. A szóban forgó produkció egy 1976-os kult sci-fi, a The Man Who Fell To Earth átdolgozása lesz majd, s valószínűleg a londoni West Enden is bemutatják, amint Bowie végleges beleegyezését adja a projekthez. Természetesen a premiert azért a rendező szülőhazájában, Dániában tartják - a The Sun szerint valamikor az ősz folyamán lesz látható. Schaufuss bízik abban, hogy a Bowie-musical legalább akkora sikert ér majd el a West Enden, mint az ABBA, a Madness, vagy a Queen korábbi színpadi művei, és nem csak egy újabb popikon életművének közhelyes megörökítéséről lesz szó.
Utóbbinak valószínűleg az énekes, a rendező és az utókor sem örülne.

Forrás: gigwise, NME, Rolling Stone

A hét híre - javítatlan verziók

2008-05-19T09:07:00.004+02:00

Csókolom, néni, mennyibe kerül a hal?

Mi a cikibb: egy lejárt német technocsapat, vagy egy gigasztár, akit egy lejárt német technocsapat előz meg a slágerlistán? Ön nyert. Az utóbbi.

Back in the UK – üvöltötte a Scooter szőke ciklonja annak idején, amikor tüctücmámorban úszott egész Európa. Ím, HP szavai beteljesültek. Az együttes kiütéses győzelmet aratott Madonna aktuális lemeze (Hard Candy) fölött: maga mögé utasította a brit albumlistán azt. Márpedig ha valaki (jó, tudjuk, titkon mindenki) emlékszik a germán triumvirátus ámokfutására, nagy összegeket tenne rá, hogy a Scooter május hetedikén megjelent, Jumping All Over The World című albumán nagyjából annyi az újítás, mint a húslevesben a menzán. (Mindig kevesebb a hozzávaló.)

Az, hogy Madonna egy selejtes rágógumipop-lemezzel akarja kinyomni a rajongók szemét, amit egy alapjaiban vicces zenekar taszít le a lista éléről, két dologra enged következtetni. Egy: Madonna nem hülye. Nem fogja élete albumát megcsinálni az épp lejáró szerződése előtt, hogy páran még meggazdagodjanak belőle a Warnernél. Kettő: annyira azért a közönség se hülye, hogy ezzel megelégedjen a pop First Ladyjétől.
Hogy ki az, aki 2002 óta arra vár, hogy a Scooter végre új stúdiólemezt adjon ki, talány. Egy biztos. Ezt a „vereséget” Madonna nem rakja ki az ablakba.

Forrás: http://www.billboard.com/

Csepelyi Adrienn

Trónfosztás, avagy az udvari bolond és a királynő

Akár tíz évvel ezelőtt is előfordulhatott volna az, ami a múlt heti angol slágerlistán történt. És talán akkoriban még komolyan is vette volna valaki.

Történt ugyanis, hogy Madonna új lemeze, a Hard Candy már negyedik hete vezette az angol listát, amikor felbukkant a már rég halottnak hitt Scooter, és egy nagy „Hyper, Hyper!” kiáltással letaszította az élről a popkirálynőt. Az eset több szempontból is érdekes. Az egyik, hogy Madonna albuma annak ellenére lett number one, hogy nem kapott túl jó kritikákat, és bár a pop mindig az aktuális trendeket lovagolja meg, a Hard Candy valóban emészthetetlenül édesre sikerült. De az már több, mint furcsa (vagy inkább bizarr), hogy jön a kilencvenes évek német „ordibálós-techno” együttese, a Scooter, akik már akkoriban is cikinek számítottak, és lesöpri Madonnát a csúcsról Timbalandostul, Justin Timberlakestül. Mindez pedig történik 2008 májusában. Csak érdekesség gyanánt: 1998-ban Madonna szintén vezette a brit album listát a nagyszerűen sikerült Ray Of Light című lemezével, míg a Scooter abban az évben egy önmagához képest is gyenge albummal (No Time To Chill) és egy kislemez-válogatással rukkolt elő, amik a közelében sem jártak az angol listáknak.

Forrás: http://www.nme.com/

Püspök Tamás

Scooter vs. Madonna: 1-0

Érdekes eredményt produkált az angol album-toplistákon a 90-es évek mondhatni legsikeresebb dance formációja, a Scooter. Nagy visszatérésükkel a német fiúk nem akárkit szorítottak a dobogó második fokára.

Madonna legújabb próbálkozása, a Hard Candy sajnos nem dobbantott akkorát, mint Confessions on a Dance Floor címet viselő elődje, pedig az akarat bizonyára megvolt, és mindenki úgy gondolta: ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Nem így történt, s a vereséghez éppen elég volt egy olyan csapat visszatérése, akiknek fénykora már bőven leáldozóban volt a 90-es évek végére. Sajnos nincs mit tenni, ha dance-ről van szó, akkor jelen állás szerint még mindig a nagy öregeknél van a stafétabot, s a pop koronázatlan – sőt, mit több: elpusztíthatatlan – királynője bármennyire is mestere a megújulásnak, ebben a csatában bukásra ítéltetett. A dolog pikantériája az, hogy a már 17 lemezt maga mögött tudó Scooter csak most ünnepli pályafutásának első angol number 1-ját a Jumping All Over The World című új albummal, ami Madonna helyzetére nézve még inkább kínos. Az pedig már csak hab a tortán, hogy mögötte a harmadik helyen egy új befutó leselkedik: Duffy bemutatkozó albuma, a Rockferry meglepően nagy sikerrel nyitott a listákon, úgyhogy örökifjú pop-dívánknak most igencsak fel kell kötnie a felkötnivalót.

Fedor Nóra

A New Kids on the Block is újrakezdi

2008-05-18T11:43:00.002+02:00

A 2000-es évtized a nagy visszatérések időszaka, amit már számtalan letűnt, majd hamvaiból újjáéledt formáció is megerősített – több-kevesebb sikerrel. A legújabb induló a nosztalgiaversenyben a 80-as, 90-es évek fordulóján fénykorát élő New Kids on the Block.

A múlt hónapban, Todayra keresztelt nagy New York-i returnjük alkalmával komoly rendbontások is történtek, s nem volt ez másképp a tegnapi koncerten sem. A nagy esemény előtt mintegy négyezren zsúfolódtak össze, hogy 15 év után újra megcsodálhassák kedvenceiket. A látvány egyenesen megdöbbentő volt: a hisztérikus tömeg még most is kamasz megszállottságának emlékeit szorongatta, mindenütt öreg farmerdzsekik, baseball-sapkák és régi fényképek emelkedtek a magasba. Maga a koncert sem tért el a papírformától, a nosztalgikus dalcsokrot 90 százalékban a régi klasszikusok képezték (Step by Step, You’ve Got It stb.), és csak két új számmal készültek a fiúk (Summertime, Tonight). Ennek ellenére ez az előadás nagyobb nézőszámot produkált, mint Bruce Springsteen múlt szeptemberi show-ja, sőt a Today turné egyik szóvivője - állítása szerint - életében nem látott ennyi embert koncert előtt napokig rostokolni a helyszínen, hőn szeretett idoljaiért. A műsort ugyan elmosta az eső, a srácok pedig tánc helyett csak botladoztak a színpadon, a rajongók így is a teljes elégedettség mámorában térek haza.

Szájbarúgtam Alex Turnert

2008-05-16T12:32:00.002+02:00

Ezzel a nemesen egyszerű vallomással kezdte mondandóját Luke Pritchard, a Kooks frontembere, aztán sietett hozzátenni: de ő kezdte!

Történt ugyanis, hogy fent említett Pritchard úr (Kooks) egy koncert kellős közepén arra riadt, hogy nevezett Alex Turner (az Arctic Monkeys színeiben) épp az ő gitárerősítőjét próbálja áramtalanítani. Nosza, több se kellett Luke barátunknak, lekaratézta az ellenséget! Végre, újabb Blur-Oasis-hidegháború - sikkanthatnak fel a rosszmájúak. Pedig Pritchard próbált békülni: amikor egy stúdióban meglátta a kábelkihúzogatós Turnert, odasietett, és felvetette a kapituláció eshetőségét. Mire Alex egy árva szó nélkül elballagott.

Nem tudni, ki lophatta el először a másik homokozólapátját, de ha kiderül, ígérjük, címlapon hozzuk majd!

Tokyo Police Club: Elephant Shell (Saddle Creek, 2008)

2008-05-13T15:00:00.004+02:00

Nagy várakozás előzte meg a kanadai indie színtér 2005-ben alakult, azóta pedig folyamatosan koncertező, és EP-ket (A Lesson in Crime, The Smith EP) kiadó zenekarának bemutatkozó albumát. A Cheer it On című poszt-punk dallal kritikai elismerést is kivívó együttes az előző kiadványokhoz képest most kicsit visszavett a lendületből.

Az album erőssége ugyanaz, ami a gyengéje: mindössze 28 perces hosszúságával olyan gyorsan elrobog mellettünk, hogy bottal üthetjük a nyomát. Elkeseredésre nincs ok, mert azért van mit ütni, a 11 dal között találunk néhány maradandó, jól sikerült szerzeményt. A még tavaly kislemezként kiadott Your English Is Good már bizonyított: nincs indie-rajongó, aki ne kántálná kórusban a refrént és perdülne táncra a dal hallatán. Az album másik erőssége a Tessellate, egy feszes ritmusú, tapsikolós poszt-punk himnusz fülbemászó gitár-riffekkel és visszatérő szinti-motívumokkal. A Sixties Remake síró gitárjai és „hey”-kiállásai a Bloc Partyt, az In a Cave és a Listen to the Math felelgetős gitártémái pedig a Strokes-t idézik. Dave Monkes énekhangja hol Ben Gibbardra (Death Cab for Cutie) hol Colin Meloyra (The Decemberists) emlékeztet. A TPC tehát nem kockáztat, precízen alkalmazza a jól bevált indie-pop sémákat - nincs is ezzel semmi baj, sőt, ezután ettől csak jobb jöhet.

Értékelés: 7/10

Mohai Adrienn

Estelle: Shine (Atlantic / Warner, 2008)

2008-05-13T14:57:00.002+02:00

- Én vagyok a lámpa szelleme és kívánhatsz három előadót Estelle, akivel együtt készítenél lemezt! - Akkor legyen Kanye West, John Legend, Mark Ronson, Will.i.am, Wyclef Jean… - Ez már több mint három! - Nem igaz, hogy Angliában a feketék már a dzsinntől sem kívánhatnak többet, a fehér énekesnők biztosan!

A 28 éves londoni Estelle négy év szünet után jelentette meg új, Shine című albumát. A barátságos, elragadó teremtés (azért talán kicsit tovább hordhatta volna a fogszabályzóját), aki egyben európai stílusú divatdiktátor is, üdítően hat az emberekre. Persze tisztelet a kivételnek. De azért mégis megbecsülendő egy olyan hiphop díva, aki még énekelni is tud. Zenéjében dance alapokra helyezte a soult és a hiphopot, becsempészve ezzel egy kis diszkót is a számokba. Az albumot bevezető első kislemez a Wait A Minute a nagy nevek közreműködése ellenére sem durrant akkorát, mint a Kanye Westtel közösen készített American Boy. Bár bizonygatja, mennyire tutik a pasik az óceán túloldalán, mégis az énekesnő szíve az angol srácokért dobog. A Come Overben olyan, mintha a fekete Lily Allent hallanánk. A Magnificientben Kardinal Offishall, a You Are-ban pedig John Legend egészíti ki a hangzást… Már nem is tudta volna több híres ágyékhoz dörgölni a fenekét, de a siker áldozattal jár.

Értékelés: 8/10

Molnár Csilla

Madonna: Hard Candy (Warner, 2008)

2008-05-13T14:54:00.001+02:00

Madonna hívja a hallgatót: „Gyere be a boltomba, mert a cukrom édes!” Hallgató hívja Madonnát: „Köszönöm, néni, de nem kérek belőle.” Madonna hívja a hallgatót: „Ha megcsinálod a házi feladatod, bébi, kaphatsz még tőlem!” Hallgató hívja Madonnát: „Köszönöm, néni, de ezt most inkább kihagynám.” Föld hívja Madonnát: „Tessék mondani, néni, tetszett mostanában tükörbe nézni?”

A popdíva 11. albumának címe a Cukorfalat, azaz Hard Candy című filmmel cseng össze, ám inkább az Elemi ösztön 2.-vel rokon. Ott az ötven körüli Sharon Stone próbálta meg magát a világ legjobb nőjeként eladni, mit sem törődve az idő múlásával. A szintén ötvenes Madonna itt a hipertrendi huszonéves diszkótündér és szexistennő szerepét erőlteti magára irónia nélkül. Ezért halljuk az Incredible erotikusnak szánt háttérvokálját gályázó ókori rabszolgák kórusának, és ezért múlik el hatás nélkül Justin Timberlake, Timbaland és Kanye West közreműködése. Egy gyöngyszem azért akad: a szeretett férfi új csaját, s egyúttal a trónkövetelőket melegebb éghajlatra elküldő She's Not Me, aminek kapcsán ugyanakkor egyértelművé válik a fő probléma. „Ő nem én, neki nincs olyan neve, mint nekem” - ha valakinek olyan eladható neve van, mint Madonnának, attól elvárható lenne, hogy ne ilyen lélektelen futószalag-albummal butítsa a közönséget.

Értékelés: 4/10

Lengyel Gábor

Pál Utcai Fiúk: Legelő (1G Records, 2008)

2008-05-13T14:46:00.002+02:00

Legelő-ször is arra hívom fel az olvasók figyelmét, hogy a Pál Utcai Fiúk idén 25 éves. A zenekar Legelő című albumával ebből az alkalomból gyarapította tovább népes zehenészetét.

Az új lemezen egyedi, izgalmas és karakteres dalok, illetve más hazai zenekarok dalaival zavaróan egybehangzóak egyaránt találhatók. A lemez egészét jól jellemzi az első két szám.
A Jó reggelt! című kezdődal meglehetősen emlékeztet a Republic dalaira, ettől fogva az az érzése támad a hallgatónak, hogy akár ők is írhatták volna az album egyes részeit. Hasonlóan erős zenei összecsengés észlelhető a Kispál és a Borz javára, ami szintén nem tesz jót a lemez egyediségének. A Legelő című szám viszont abszolút sláger-gyanús, modern hangzása miatt tuti befutó a fiatalabb generációk körében. A szöveg itt is a költői szabadság jegyében született, ezért némi kérődzésre készteti a hallgatót. A frontember Lecsó mellett vannak a Potondi Anikó által énekelt számok: többek között a Gólya című dalban hallhatjuk őt, aki a magyar népzenébe illő éneklési stílust követi - ami persze nem baj, de hangja szerintem inkább vokálban, mintsem szólóban állná meg a helyét.

Ezen az albumon a Legelő, a Mi kell hozzá?, és az Azt hittem című dalok adnak igazán újat, színeset és izgalmasat - a többi feledhető.

Értékelés: 5/10

Monori Máté

6 lemez 2 hét alatt, 140 percben

2008-05-13T12:09:00.002+02:00

A furcsa nevű brit Autechre duó a kísérleti elektronika megújítójaként vált ismertté a kilencvenes években. Most ismét a modern technika vívmányait használják ki.

A nemrég a Merlinben fellépő Autechre május 19-től kezdve két héten keresztül zúdítja majd folyamatosan a rajongókra a legutóbbi Quaristice című albumuk szerzeményeinek eddig kiadatlan verzióit. Teszik mindezt digitális megjelenések formájában. Először a bleep.com-on lesz elérhető a 13 számot tartalmazó kiadvány, majd rá egy héttel az iTunes-on és a többi nagy online zeneárhuázban is, kiegészülve újabb trackekkel, melyek további 5 darab EP-t töltenek meg. Ez így együtt több, mint 140 percnyi új anyag az Autecher-től, ami 3 hónappal az utolsó sorlemez után mindenképp dicséretes teljesítmény.

Forrás: www.pitchforkmedia.com

Hazug rapper, sánta kutya

2008-05-12T21:05:00.001+02:00

Talán nem is lenne már hírértéke, ha nem másodszor történik a héten: letartóztatták DMX-et. Így viszont valószínűleg rekord.

A vehemens állatvédők még emlékeznek a rapper tavalyi ámokfutására, amikor több pitbulltetemet - köztük egy megégettet -, továbbá 12, viadalra használt kutyát találtak a nem épp példás magatartásáról híres előadó kertjében. Mondjuk DMX barátunk a fenti (és egy 1999-es) állítkínzáson túl ült már tiltott fegyvertartásért, kábítószer-birtoklásért is, úgyhogy nem okozhatott neki különösebb lelki törést, hogy a hét elején gyorshajtás okán kellett az őrszobába fáradnia. Azt azonban, hogy egy szemfüles közeg 168 órán belül még a frissiben beszerzett öt pitbullkölyköt is leleplezi, amit DMX a tiltások ellenére arizonai otthonában rejtegetett, maga sem gondolta volna. Rapperünk újra bepakolta hát pizsamáját és fogkeféjét, hogy a scottsdale-i rendőrség vendégszeretetét élvezhesse.
Feltételezik ugyanis, hogy a kutyákra nem a legújabb album borítófotójához volt szüksége.

Forrás: www.nme.com

Thom Yorke öccse elkészült első szólóalbumával

2008-05-10T13:07:00.001+02:00

Az idősebbik után most a fiatalabb Yorke testvér is kísérletet tesz a zeneipar meghódítására: elkészült debütáló szólóalbuma, mely júliusban kerül majd a boltokba.

Korábbi szárnypróbálgatásai alkalmával - az Unbelievable Truth frontembereként – Andy Yorke két lemezzel is büszkélkedhetett: az Almost Here-rel 1998-ban, valamint a Sorrythankyou-val 2000-ben. Ám a trió annak idején sajnos nem úszhatta meg, hogy a Radioheadhez hasonlítsák, így nem sokkal a második album után feloszlottak. Aztán eltelt nyolc év, Yorke a saját lábára állva szólókarrierbe kezdett, és elkészítette első lemezét, a Simple-t. A július 14-ére várható anyag 11 saját dalt tartalmaz, köztük a Rise and Fall-lal, mely már elérhető az iTunes-on. Érdekes ámde korrekt módon, a sajtóban most egyetlen szó sem esett Thom Yorke-ról vagy a Radioheadről Andy szólólemeze kapcsán.

Forrás: gigwise.com

Mézesmadzag

2008-05-09T12:45:00.002+02:00

Csak hogy tudjuk, mivel vagyunk szegényebbek, Tim Burgess kifecsegte: létezik egy Joaquin Phoenix-album, amit sosem fogunk hallani.

A Charlatans-frontember szerint az ominózus lemez 2005-ben kezdett készülni, amikor Phoenix Johnny Cash-t alakította a Walk The Line című filmben. A szerep hozadéka Oscar-jelölés és sok-sok zeneóra volt, így a színész rájött, mennyi mondanivalója van, amit csak zenében tud kifejezni. Burgess és Phoenix összeültek hát, és Tim szerény véleménye szerint összehoztak néhány, egytől-egyig zseniális számot.

Ám mielőtt a hölgyrajongók rohannának a lemezboltba: az album, amelyen a legendás Alan McGee is dolgozott, Phoenix maximalizmusának „hála” nem fog megjelenni. Lányok, imádkozni azért lehet.

Forrás: www.billboard.com

The Roots - Rising Down (Def Jam / Universal, 2008)

2008-05-08T12:39:00.000+02:00

Nyolcadik albumával jelentkezik ?uestlove és Black Thought vezetésével a Roots, ami erőlködés nélkül az egyik legeredetibb hiphop produkció és egyben a világ egyik legjobb koncertzenekara (aki látta őket a Volton, nem lehet más véleményen)!

Zenekar, ami egyenes ági leszármazottja szinte mindennek az afro-amerikai zene történetében, a dzsessztől Jimi Hendrixen át az A Tribe Called Questig. Mindegy, hogy milyen műfaj, nemcsak hogy otthon vannak benne, de mesterfokon űzik és építik is be zenéjükbe, az egyszerű utánzást messziről elkerülve. Így fordulhat elő, hogy a hiphop és a funk mellett a rock is meghatározó alapköve az utóbbi két lemezen egyre dühösebbé, elkeseredettebbé váló társadalomkritikának. Ebből a szempontból a Rising Down a Game Theory párja, annyi eltéréssel, hogy a szövegek baljóslatú szintetizátorok kíséretében még fenyegetőbb világot állítanak szembe a hallgatóval, jóval kevesebb könnyed, kis pihenésre lehetőséget adó dallal. Sötét tónusú lemez elsőrangú vendégekkel - akár Mos Defre, Talib Kwelire, vagy a soros felfedezett női vendéghangra, Chrisette Michelere gondolunk (a lemez legtáncosabb dalában) - a Roots univerzumában, agresszív szövegekkel, ?uestlove jellegzetesen szöges dobolásával. Hangosan érdemes hallgatni!

Értékelés: 9/10

Nagy Gergely

http://www.theroots.com
http://www.myspace.com/theroots

She & Him - Volume One (Merge Records, 2008)

2008-05-08T12:37:00.000+02:00

Jól csengő családnévvel támogatott modellkarrier, színészkedés, majd tapasztalt zenészekkel elkészített lemez. Ezek alapján Zooey Deschanelről azt is gondolhatnánk, hogy napjaink reneszánsz emberének, Paris Hiltonnak a nyomdokaiban halad.

Aki viszont látta már akárcsak egy filmben is tudja, hogy méltán számíthat egy kissé bogaras, álmos hangú lányra, méghozzá az elbűvölően bolondos fajtából. Több szerepben is dalra fakadt már, egy filmhez készítendő dal alkalmából találkozott M. Warddal - az odaát jelentős kult státuszú country-zenésszel -, akit később elsőként ismertetett meg fiatal kora óta titokban készülő dalaival. Ennek megfelelően a közösen készített album nem egy hollywoodi színésznő producerek által összeírt, vagy netán egy bizonyos előadó által - jóval - korábban felvett dalok feldolgozásainak összessége, hanem egy őszinte, sugárzó gyűjtemény. A számok az ötvenes évek hangulatát idézik, lassú countryk váltakoznak girl groupokat idéző Zooey-vokálkórusokkal, az énekesnő hangja pedig néhol úgy ugrál a gazdag hangszerelés fölött, mint gyerekek az ágyon. A két feldolgozás- a Beatles és Smokey Robinson egy -egy száma -több szempontból is jellemző a lemezre: egyrészt szépen jelöli annak zenei univerzumát, ugyanakkor félresikerültségével rámutat annak hiányosságaira is.

Értékelés: 7 / 10

Nagy Gergő

http://zooey-deschanel.us

Idétlen nevek, cuki arcok - One Night Only, Scouting For Girls, Does It Offend You, Yeah?

2008-05-07T15:48:00.000+02:00

Fekete szombat, csattanás, ajtók, föld, szél és tűz, vas szűz, csók, ki. Kik? Magyarra ferdítve nagyon idétlenül hangzanak a nagy együttesek nevei, de ugyan ki kíváncsi arra, hogy mit is jelent a név? Senki nem törődött vele, a zene volt a lényeg és mivel azon a téren a maguk nemében mind kiválóan teljesítettek, halhatatlanná váltak. Ma már az is elképzelhető, hogy egy zenekar számait azért kezdik játszani a rádiók, mert muris a nevük, akkor is, ha zenéjükben valójában nem nyújtanak semmi újat.

Így történt ez a One Night Only esetében is, akik Just For Tonight című slágerükkel ostromolják a játszási listákat és a zenetévéket. Az öt angol Helmsley-i fiú 2003-ban állt össze egy indie pop rock csapattá. Dan, George, Jack, Mark és Sam jobb oldalra fésülte a haját és február 11-én megjelentette Started A Fire című albumát, mely már a megjelenéskor az angol lista tízedik helyén nyitott. Az ehhez tartozó második kislemez, Just For Tonight című dala hozta a legnagyobb sikert. Kicsit unalmas téma, már ezerszer hallott dallamok, melankolikus elkeseredett utolsó esélyért vagy éppen végre egy nagy hancúrért könyörgő mély hangú énekes. Nagyon bejött a Csak egy éjszaka: Csak ma éjjel-re párosítás, de ebben az esetben a nem mindennapi cím talán nem elégít ki mindenkit. Tovább turnézhattak volna a Galamb Detektívekkel, talán többet tanultak volna.

Jobban áll ebben a témában a Scouting For Girls. A háromtagú, londoni székhelyű power pop együttes nevét egy 1908-as Scouting For Boys címmel napvilágot látott, cserkészeknek szóló kézikönyv mintájára választotta. Csak ugyebár náluk szó sincs a klasszikus cserkészésről, sokkal inkább a becserkészésen, felderítésen van a hangsúly. Nyomatékosítva, hogy mindezt a lányokra értik. Az azonos című debütáló album több mint 400 000 példányban kelt el és márciusban az NME színpadán a The Wombats után léphettek fel. Tavaly karácsony óta rendíthetetlenül hajtogatják, hogy Elvis nem halt meg, nagyon is él, hiszen hallották őt a rádióban. A szám bájos, szintis hangzásában és az énekes fiú naiv tekintetében biztosan van valami, amitől a dallamot egyszerűen lehetetlen kiverni a fejből. Sőt! Ma is láttam a villamoson Elvist, igazuk van.

És végül, de nem utolsó sorban, még egy elvetemült angol együttes, akik az utóbbi évek egyik legidétlenebb nevét hagyják majd hátra maguk után. Egy brit electro-pop formáció, akik készítettek már remixet a Múzsának és a Fehér Csíkoknak, gyakran hasonlítják őket a francia Bolond Punkhoz vagy az Igazsághoz, de ez őket egyáltalán nem bántja, ugye? A 2006 óta létező Does It Offend You, Yeah? nevét a The Office egyik epizódjából kölcsönözte. Ez tehát nem egy egyszerű kijelentés, hanem egy idézet. Mikor a fiúk Myspace oldala készült bekapcsolták a tévét és éppen ez a kérdés hangzott el Ricky Gervais szájából. Beírták, mint profil nevet, aztán így is maradt. Mindenképpen jó ötlet volt, vagy csak éppen jól sült el a lustaság. 2008-ban jelent meg Fogalmad sincs róla mibe is ártod bele magad című első lemezük és ők aztán pláne nemcsak a névvel adják el magukat. Sokkal inkább az innen-onnan összelopkodott énekhanggal, de akkor sem elég őket csak egyszer hallani.

Még nagyon sokáig lehetne sorolni a jobbnál jobb, kreatívabb és kínosabb neveket. Kezdve a Mi tudósok vagyunkkal, az Autókürtökön, Fiatal késeken, Csikókon, Könyökön át egészen az Erszényes medvékig. De mellettük szóljon, jól tudják, mennyire könnyen el lehet adni valamit már egy találó névvel. Pláne, ha ehhez még a jó zene, előadásmód, új ötletek és csini ruhák is társulnak.

Molnár Csilla

Hűvös elegancia - Ladytron

2008-05-07T15:41:00.001+02:00

A lányok állítólag nem jók matematikából, ezért a technológián alapuló elektronikus zene sem áll jól nekik. Ezt a közhelyet cáfolta meg a 2000-es évek elején feltűnt liverpooli Ladytron. A két lány - két fiú felállású kvartett az electroclash virágzása idején tűt fel, és bár a divatirányzat rövid időn belül lecsengett, az együttes képes volt folyamatos önmegújítás révén egy sajátos hangzást és stílust (melankolikus elektro himnuszok, robot-szerű vokálok, futurisztikus, gótikus stílusú ruhák) kialakítani, amelyeket ma már a zenekar védjegyeinek is tekinthetünk.

Az együttest két jó barát, Daniel Hunt és Reuben Wu alapította, akik a liverpooli egyetemen találkoztak 1998-ban és úgy döntöttek, hogy a ’70-es és ’80-as évekből származó „antik” szintetizátorok iránti rajongásukat kreatív tevékenységbe fordítják. A hűvös és monoton hangú Mira Aroyo bolgár énekesnővel világ körüli útjuk szófiai állomása során találkoztak, hazatérve pedig a glasgow-i származású, lágy hangon éneklő szintis/vokalista Helen Marnie belépésével lett tökéletes a yin-yang egyensúly a csapaton belül. Első daluk, a He Took Her For A Movie felvétele csupán 50 fontba került, de az NME rögtön felfigyelt rá és a hét kislemezének választotta. Egy évvel később, 2001-ben jelent meg a 604 címre keresztelt stúdióalbum és számos pozitív kritikát kapott. Az albumon erőteljesek a szinti diszkó hatások, így a zenekar meg is kapta az elektropop címkét, amit ők nem szeretnek, mivel mindig is bekategorizálhatatlan zenét szerettek volna csinálni. Hunt szerint a pop és az elektro címkék korlátosak és egy lépésessé szűkítik le a zenei mozgásteret. A 2002-es évben két albumuk is megjelent: az apokaliptikus hangulatú Light And Magic, valamint egy remixalbum a Softcore Jukebox. Utóbbin kedvenc dalaikat formálták át saját ízlésük szerint, a My Bloody Valentine-tól Sinatráig. A remix albumon túl a Ladytron számos neves előadó dalait keverte már újra, áldozatul esett többek között a Placebo, a Simian, Goldfrapp, a Bloc Party, a Nine Inch Nails, és a Soft Cell.

Egy kis pihenő után a csapat 2005-ben a Sugar című dallal tért vissza, amely később a Witching Hour húzódala lett. A harmadik album kissé sötétebb, több zajos gitárfüggönyt tartalmaz mint elődei, de ezen is fellelhető a Korg MS20 összetéveszthetetlen hangzása, és nem hiányoznak a klasszikus, „menetelős” slágerek sem, mint például a Destroy Everything You Touch. Az albummal a zenekar többször körbeutazta a világot, többek között Észak-Amerikában Gwen Stefanival, Európában pedig a Nine Inch Nails-szel léptek fel - de egy önálló koncert erejéig még hozzánk is eljutottak. Az élő fellépések érdekessége, hogy nem használnak samplereket, minden analóg módon, élőben szólal meg. Így a szintihegyek mellett (gyakran nem kevesebb, mint 7 szintetizátor szól egyszerre!) a gitár, a basszusgitár és a dob is megjelenik a színpadon – természetesen session-zenészek segítségével. Dalaik szövegei a mindennapok - gyakran banális - pillanatait idézik fel, az angol mellett bolgár nyelven is.

A rajongók most megnyugodhatnak; nem kell már sokáig Helen és Myra éteri éneke nélkül kihúzniuk: elkészült a zenekar új albuma a Velocifero Alessandro Cortini (a Nine Inch Nails-nél segédkezett korábban) és Vicarious Bliss (ő pedig a Justice-nél producerkedett) közreműködésével. Akik nem bírnak várni a június 3-ai megjelenésig, azok a Black Cat című dalt ingyen letölthetik a zenekar honlapjáról, és - a zenekar kedves gesztusaként - a teljes album is még egy hétig ingyen hallgatható a Myspace-en. Ez alapján bizton állíthatjuk, hogy a zenekar fénye nem kopott meg, a Velocifero érzelmekkel fűtött sokszínű utazásra invitál és ellentmond az elektronikus zene gépies, személytelen mivoltának.

Mohai Adrienn

A szintentartás istenei – dEUS

2008-05-07T14:56:00.002+02:00

Minek nevezzünk egy olyan - alternatív - zenekart, amely nyugodtan eladhatja egyik dalát reklámzenének a Pontiac részére, hagyhat hat év szünetet két album között, lecserélheti a fele tagságot, a rajongótábora mégis hajszálpontosan akkora (se nem nagyobb, se nem kisebb), mint az első lemezük idején? dEUS-nak.

A Belgiumba, egészen pontosan Antwerp városába valósi, Tom Barman énekes/gitáros/dalszerző által vezetett, 1989-ben alakult dEUS együttes karrierjét tulajdonképpen elég unalmas lenne elemezni. Ha a Barmanen kívül jelenleg Klaas Jazoons billentyűs/hegedűsből, Stéphane Misseghers dobosból, Alan Gevaert basszusgitárosból és Mauro Pawlowski gitáros/énekesből álló indie rock csapat pályáját grafikonnal szeretnénk felrajzolni, akkor ezt egyetlen - meglehetősen hosszú -, kilengések, csúcs- és mélypontok nélküli, konstans vonallal megtehetnénk. Ám éppen ez a szintentartási képesség adja sikerük titkát már a kilencvenes évek eleje óta.

Négy korábbi stúdióalbumuk (az 1994-es Worst Case Scenario, az 1996-os In a Bar, Under the Sea, az 1999-es The Ideal Crash és a 2005-ös Pocket Revolution) világszerte eladott példányszámai egyenként a 200 ezer és a 270 ezer közti tartományba esnek. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy sosem futottak be igazán - azzal a kiegészítéssel, hogy hazájukban mind a négy album arany- vagy platinalemez lett, így Roses című daluk egyik sora („she treats me like her local god”) valóban találó, hiszen tényleg egyfajta helyi istenek ők Belgiumban. Ugyanakkor azt a tényt is érdemes figyelembe venni, hogy az ezredforduló után elterjedő illegális letöltések sem tettek keresztbe karrierjüknek: ma is ugyanannyian vásárolják lemezeiket, mint '94-ben. Tehát rögtön a debütálásuk idején sikeresen felépítettek egy kitartó rajongótábort, amely nem gyarapodik, de nem is apad lemezről lemezre – s nagy valószínűséggel a helyzet nem fog sokat változni a néhány hete megjelent, Vantage Point című új nagylemezük kapcsán sem. Igaz, megjegyezhetjük, hogy az albumról kimásolt első kislemez, a nyolcvanas éveket és Robert Palmert idéző The Architect underground zenekarhoz mérten szokatlanul populáris, kimondottan slágercélzatúnak tűnő szerzemény - és valahogy nagyon messze van már a tizenöt évvel ezelőtt szintén slágerré vált Suds And Soda idiotizmusától, mely furcsaságával hívta fel magára a figyelmet.

Nem, a Vantage Point nem azért nem mozdít sokat a zenekar szekerén, mert akár rosszabb, vagy akár jobb lenne, mint elődei. Az sem sokat számít, hogy az albumon egy-egy dal erejéig illusztris vendégek, Karin Dreijer Andersson (The Knife) és Guy Garvey (Elbow) is feltűnnek. Azt is leszögezhetjük, hogy Tom Barmannak jót tett, hogy végre, most először nem kellett mindent elölről kezdeni, és ugyanazzal a tagsággal egy második lemezt is elkészíthetett, mely így jóval érettebb és kiforrottabb, ugyanakkor lazább is, mint elődje. Nem, a szomorú választ az album utolsó, Popular Culture című dalában maga a zenekar mondja el: "Ha nem az államokból indulsz, mindig késve érkezel ahhoz, hogy helyed legyen a popkultúrában."

Lengyel Gábor

Szombat esti Czutorchestra – családi körben

2008-05-07T13:19:00.000+02:00

Kétfajta kocsmazene van: egy, amelyik a baráti beszélgetések aláfestésére pontosan megfelel, és egy másik, amelyik mellett kár volna beszélgetni. Hogy kocsmából hányféle van, azt sokáig lehetne elemezgetni, de annyi biztos, hogy ahol Czutor Zoltán dudorászik a mikrofonba, nincs túl sok.

Pláne, hogy a szóban forgó kocsma nem is kocsma, hanem a Hunnia mozi kávézója. A halandó meg is lepődik, hiszen a Czutor név a Nyers zenekar után azért képes vonzani koncertteremnyi közönséget is. Most azonban semmi tömeg, semmi szombat esti láz, a barátságos kis zugban nem is lett volna túl sok hely nagyobb volumenű mulatozásra. 10 körül kezdődött el a koncert, és ekkor végre összeállt a kép a fejekben: a hely, a félhomály meg a zene tökéletesen egészítette ki egymást, minden kopottságával, régimódiságával és a bakikkal együtt is. A beharangozókban a Beatles dalok mellett Nyers- és Belmondo-számokat is ígértek, és igaz, ami igaz, a sokadik Liverpool után azért már igen-igen hiányzott egy kis Budapest. Nem sokat kaptunk belőle - no de örömzenészeket ilyenért kritizálni nem illik -, beértük azzal, hogy végre a Beatlest is az átlagnál normálisabb, igényesebb feldolgozásban hallhattunk. Pedig Czutor még mindig a saját dalait énekli a legszebben, olyan érzékkel, ízzel, amellyel csak nagyon kevesen bírnak ebben az országban. Pont emiatt volt ez az a fajta kocsmazene, amire bizony akkor is odafigyeltem volna, ha éppen beszélnek hozzám. Hibáival, negatívumaival együtt volt annyira kedves és bájos, hogy mosolyt tudott varázsolni egy borongós szombat este közönségének arcára is.

Czutorchestra
Hunnia mozi
Május 3.

Fedor Nóra

Velencén vízen, földön, levegőben

2008-05-07T13:14:00.002+02:00

Május első és leghosszabb hétvégéjén rendezték meg Velencén az első Vizi- és Extrémsport Fesztivált. A Panoráma Kemping adott otthont három napra a szélsőséges sportok kedvelőinek, akik vízen, földön és levegőben, továbbá a színpadok előtt tehették próbára magukat.

A munka ünnepén a fővárosból menekülve, felelősségem teljes tudatában száguldottam a Velencei-tó felé. Sunshine, road movie érzés, az élet rádiós filmzenéjével aláfestve, egészen addig, amíg be nem hajtok a fejér megyei kisvárosba, mert szinte pontosan abban a pillanatban szakad le az ég, meghatározva ezzel az elkövetkező napok időjárását, és nem mellesleg a hangulatát is.

Az első koncerteket lekéstem. A nagyszínpadnak annyi, nem tervezték vízállónak, így az oda tervezett koncertek hirtelen átkerülnek a nagysátorba vagy éppen másnapra. Fellép a Pandagod, Psycho Mutans, Kipu és a Boogie Mamma, mindenki meglepően jól viseli a körülményeket, és a 20-25 fős közönséget. Legnagyobb meglepetésre este 11 után a színpadon két helyi illetőségű, ruháitól zenére megszabaduló hölgy jelenik meg, testőreik társaságában. A szerencsés kiválasztott még a melleik közé is bekukkanthat.

Másnapra az éppen aktuális indie csillagokat ígéri a program, és érkeznek is szépen sorban. A székesfehérvári Jacked nyitja a sort. Az érettségi előtt álló fiúk láthatóan jól érzik magukat, mosolyogva hangolják be a gitárokat, és kezdik el a műsort a színpad előtt ücsörgő 10-20 embernek. Nem sikerül őket táncolásra bírni, igaz, nem is nagyon próbálkoznak. Az Amerikából frissen és új hajszínnel hazaérkezett The Moog váltja a kis kabátosokat. Nekik már sikerül rávenni néhány szűkgatyást, hogy kéz a kézben szaladjon előre és táncoljon, de ez sem változtat azon a tényen, hogy szinte teljesen kihalt a kemping. A Neo hosszas hangolás és gitármutogatás után végre felrázza a közönséget. Persze már sötét van és ilyenkor könnyebb, az éj eltakarja a nem létező tömeget, és végre a színpad hátterében sem látszik a WC hatalmas, fehér komplexuma.

A koncertekkel egy időben egész nap zajlanak a sportrendezvények, talán a beígérttel ellentétben kevesebb az extrém lehetőség, de a sárkányhajós versenyek, motoros bemutatók, paintball és a kajak-póló bajnokság izgalmas időtöltési lehetőségeket tartogatnak. A nagysátorban egymást érik a különböző stílusú és életkorú együttesek koncertjei. A The Devil Came On Horseback dobosa úgy töri egymás után a dobverőket, mintha cukorból lennének. Nagyon fiatalok, és úgy zúzzák a hardcore-t, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Játszik még a Nikson, Nehéz Áram és a Fekete Teve is. Éjfélkor pedig a csütörtökön elmaradt Noise-koncertet is bepótolják a szervezők. A velencei Oasis gyönyörű Orange ládái előtt rázza a haját. Nagyon rock, pontos dobbal, és kicsit túl sokat mondó szöveggel, talán a keresztény rockzene irányában nagyobb sikereket érnének el. Az elektro sátorban elmarad a Kollektíva Tesco Discóba oltott keverése, de a megjelent három embernek ez teljesen mindegy. Másnapra már meg is szűnik ez a helyszín. A környéken lakók rosszul vizsgáztak rave-ből.

Szombat az utolsó nap, ragyogó napsütés, szemerkélő eső, folyamatos szél. A nagyszínpadon Fábián Julianna fellépése kellemes jazzel alapozza meg a hangulatot, majd előkerül a Jazzszerű is, akiket szokatlanul rövid program után a szervezők leparancsolnak, mondván, hogy csúszás van. Pedig nincs is, sőt az Irie Maffia meg sem jelenik, de ők tudják. Talán csak nehezen viselték az MC és a zene diszharmóniáját. A Beat Dis, Balkan Fanatik zárja a fesztivált. Divatbemutatók, capoera bemutató, versenyek, eredményhirdetések, még több koncert és DJ a sátrakban. Ez volt a fesztivál utolsó napja. Talán majd jövőre jobb lesz a marketing és eljön a várt 30-40 ezer ember. Minden kezdet nehéz, de a bátor, vagy talán inkább merész szervezők úgysem adják fel. Jövőre újra ugyanitt, de már egy másik időpontban. Aki pedig most náthás és lázas, az mind Velencén töltötte a hétvégét.

Velence
Vizi- és Extrémsport Fesztivál
Május 2-3-4.
Panoráma kemping

Molnár Csilla

Kösz Trent!

2008-05-06T15:22:00.002+02:00

Alig két hónapja történt, hogy jelképes összegért letöltöttük a 36 számos totál-indusztriális Ghosts I-IV albumot, máris egy újabbal jelentkezett a NiN, amit ingyen osztogat.

Hogy mire fel ez a nagylelkű gesztus? Ezzel a tíz számos stúdióalbummal köszöni meg Mr. Reznor a rajongók hűségét és több éves kitartását a zenekar mellett, amit most bárki letölthet a www.nin.com–ról, csak egy e-mail cím megadása szükséges hozzá. Ha sikerült eldöntenünk, hogy melyik digitális formátumban szeretnénk hozzáférni, akkor nem marad más hátra, mint örülni az új The Slip albumnak. Örülhetünk is, hiszen zeneszerkesztettségében sokkal dalközpontúbb, mint az előző, nagyon hosszú Ghosts I-IV, és erről már Trent énekhangja sem hiányzik. Trent hálás a rajongóknak, a közönség pedig neki, hogy nem egy olcsó kis alamizsnát vetett oda számukra, hanem egy olyan albumot, ami az indusztriális zene minden mesteri jegyét hordozza.

Forrás: http://blog.wired.com/music/2008/05/nine-inch-nails.html

EatMe! feat. Kozma Orsi, vendég: Varga Zsuzsa, 2008.05.06. 22:00, Corvintető

2008-05-06T13:11:00.000+02:00

Miközben az Eatme! gőzerővel dolgozik első nagylemezén, és előzenekarosdit játszik a Morcheeba előtt, még olyan ínyencségeket is marad ideje tálalni, mint ez a koncert.

Külön-külön egyik énekesnőt sem kell bemutatni a tisztelt publikumnak: Orsi mindent vitt a honi popszakmában, amit vinni érdemes, Zsuzsa szintúgy a slágerlistákat bombázta, ahol csak érte. Együtt azonban vajmi ritkán hallhatóak.

A Kömenczi Bálint-vezette EatMe! izgalmas színfolt az underground palettáján: kemény, feszes elektró alapokon nyugvó zenei világ, ezernyi hatással fűszerezve, ügyes szövegekkel és míves dallamokkal megbolondítva. Egyétek, vegyétek, mondhatnám stílszerűen.

„Eltűnése” óta Zsuzsa slágeres mézes-mázoskodás helyett végre megtalálta önmagát, és második nekifutásra piacra dobta az utóbbi évek egyik legígéretesebb magyar lemezét (Barkácsklub Lányoknak). Orsi pedig nemrég szintén második albumával bizonyított. Az Igazi Szerep című album, megmutatja, hogy igenis létezik igényes popzene. Még nálunk is.

Ami miatt tehát ez az este igazán pikánssá válik, nem a két hölgy múltja, hanem a jelen. Talán legrövidebben úgy lehet összefoglalni: amikor már megmutattad, hogy mindent tudsz, amit elvárnak tőled - akkor mutasd meg, mit is akarsz valójában.

www.myspace.com/kozmaorsi
www.myspace.com/vargazsuzsa
www.myspace.com/eatspace

Csepelyi Adrienn

Rocknagyi újra száguld

2008-05-05T16:45:00.004+02:00

A Billboard információi szerint a május 12-én műsorba kerülő Oprah Winfrey Show-ban Tina Turner nyilvánosságra hozza, hogy újabb koncertkörútra indul.

A május 8-án fölveendő műsorban a lassan rockdédivé érő énekesnő jelenti be, hogy nyolc év után újra koncertezni kezd. A turné mintegy negyven állomásból áll majd, aminek nagy része Észak-Amerikában kerül sorra, de Európában és további földrészeken is várhatók fellépések. Az első koncert október elsején lesz Kansas Cityben.
Turner utolsó koncertkörútját 2000-ben adta, amely akkor a női előadók közül az addigi legnagyobb bevételű koncertkörút volt. A nyeresége 110 millió dollár, mindezt 89 fellépésért, körülbelül 2 millió néző előtt. Azóta lekörözte Cher három éven át tartó búcsúkörútja és Madonna is Confession’s Tourja 2006-ban.

Forrás: billboard.com

A Cure tizenhármasai

2008-05-03T14:08:00.002+02:00

A Cure minden hónap 13-án, összesen négy kislemezzel fog jelentkezni, új, 13-ik stúdióalbumuk szeptemberi megjelenéséig.

Robert Smith zenekara nem a Radiohead keltette ingyenes letöltési hullámot lovagolja meg, hanem más, különleges stratégiával dobja piacra az egyelőre cím nélküli, soron következő lemezét. A Cure minden hónap 13. napján kislemezzel lepi meg rajongóit. Az A oldalon a The Only One, a B oldalon az NY Trip című dalokkal május 13-án érkezik az első kiadvány, a péntek 13-ára eső júniusi kislemezen a Freakshow és az All Kinds of Stuff hallhatóak majd. A júliusi és augusztusi adag dalcímeit egyelőre nem hozták nyilvánosságra, az viszont már biztos, hogy a B-oldalas számok nem kerülnek fel a zenekarnak remélhetőleg szerencsét hozó 13-ik albumra.

Forrás: www.pitchforkmedia.com

Duran Duran és Mark Ronson verziói

2008-05-03T08:07:00.002+02:00

Mark Ronson és a Duran Duran furcsa lépésre szánta el magát: egy koncert erejéig egyesítik erőiket, július 2-án Párizsban.

Előreláthatólag a Duran Duran Red Carpet Massacre és Mark Ronson Versions című albumának a remixeit fogják játszani a Smirnoff Experience Paris nevű eseményen, olyan résztvevőkkel, mint Lily Allen, Amy Winehouse vagy Christina Aguilera. Nick Rhodes, a Duran Duran billentyűse azt nyilatkozta, hogy először stúdióba vonulnak és majd ott meglátják, milyen dalok fognak születni, ezeket majd szétszedik, és utána különböző variációkban előadják. Tárgyalások még csak telefonon keresztül folytak, ahol már megbeszélték, hogy melyik számokról lenne szó. Rhodes még azt is hozzátette, hogy Mark Ronsont nagyon tehetségesnek tartják, és már alig várják a közös fellépést.

Forrás: www.billboard.com

Jótékonysági szervezkedések

2008-05-03T07:45:00.004+02:00

Neves előadók és együttesek álltak össze egy nemes cél érdekében, hogy Consequences című számuk letöltésével segítsék a hajléktalanokat.

A szupergroup tagjai maguk között tudják például a The Enemyt, Beth Dittót, a Supergrasst (képünkön), Andy Rourke-ot, a New Young Pony Clubot, Graham Coxont és Paul Wellert. Az akció lényege az, hogy május 2-án, egy nap alatt minél többen töltsék le a dalt. A Guinness Recordok könyvébe is bekerülhetnek akár, ha 5000-en töltik le a számot. A Crisis nevű segélyszervezet nagykövete, Pearl Lowe célja az, hogy a hajléktalanok az élhető életre kapjanak lehetőséget és mellette zenét és egyéb művészeteket is tanulhassanak. A dal letölthető a iTunes, 7Digital, Napster és Play.com oldalakról.

Forrás: www.nme.com és www.intro.de

A lehetetlen nem létezik - James

2008-04-30T14:41:00.000+02:00

Milyen üres és unalmas lenne a zeneipar az állandó visszatérő zenészek és együttesek nélkül. Elképzelhetetlen, még a gondolat felmerülése is vétek. Minden művésznek szüksége van egy kis pihenésre, hogy alkothasson és elkölthesse a kemény munkával megkeresett pénzét. Ez egyeseknek fél, másoknak hét évig is eltarthat. Ez utóbbi kategóriába tartozik a manchesteri rockzenekar, a James is.

Paul Gilbertson nagyon régen, még 1981-ben győzte meg legjobb barátját, hogy vásároljon egy basszusgitárt és csapjanak együtt a húrok közé. Egy dobossal kiegészülve kezdték el a próbákat és választották maguknak a James nevet. Gavan Whelan, Jim Glennie és Tim Roth a névválasztásnál ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyik tag neve kerüljön koncerteken a lábdob elejére. A Gavan túl heavy metálosan, a Paul túl szerényen, Tim pedig túl egoistán hangzott, így kizárásos alapon maradt a James. Egymást érték a koncertek, megszülettek a kislemezek, majd 1986-ban Stutter címmel az első nagylemez is. Majd kicsi pénzből, de nagy lelkesedéssel elkészült a második is (Strip-mine), ami szintén nem hozta meg a várva-várt sikert. De nem adták fel. Mivel nem volt más választásuk új gyógyszerek tesztelésével próbáltak bevételhez jutni. Ezzel bekerültek egy a bukott rock sztárokat bemutató angol dokumentumfilmbe.

De még ez sem állhatott az elszánt vagy talán elkeseredett zenészek útjába. Kitartottak, és összehozták a következő albumot is. Egy verekedés utáni tagcserét követően Whelan ki-, Saul Davis, Mark Hunter és Andy Diagram pedig bekerült a „bizalom körébe”. 1990 nyarán került a lemezboltok polcaira, mintegy bevezetve az „Aranykor”-t, a Gold Mother, és a Madchester-őrületnek köszönhetően a várva várt figyelem a James-t is elérte. A kilencvenes években csak úgy ontották magukból a lemezeket és a jobbnál jobb slágereket. A Seven, a Laid, a Wah Wah vagy a Whiplash számai előkelő helyeken végeztek az angol és az amerikai listákon is. Felléptek a Nirvana és a Coldplay társaságában, olyan követőkre találtak, mint a Stereophonics vagy a Supergrass.

Egy a legnagyobb slágereket tartalmazó válogatás után 1999-re készült el a Millionaires. A lassan készülő album kedvező kritikát kapott a sajtó, de mérsékelt érdeklődést a rajongók felől. Talán ez a kettősség és persze a csalódottság bátorította a zenészeket, hogy valami újat próbáljanak ki. De az eklektikus, a régit az újjal ötvöző 2001-es Pleased To Meet You sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tim Booth távozása és a rossz marketing volt az utolsó csepp a pohárban. A James évekre eltűnt a köztudatból, kevesen gondolták volna, hogy a talán kicsit elátkozott sorsú együttes még valaha visszatér.

De íme, áprilisban megjelent az új Hey Ma című új stúdióalbum. Borítóján egy a Nirvana Nevermind borítóhoz hasonló kisgyerek ücsörög és rakosgatja kockáit. Az egyetlen feltűnő különbség talán az, hogy az ő fütyije be van pelenkázva, viszont pénz helyett van pisztolya. Megerősítve ezzel egyesek a négy alapvető eleméről alkotott elképzelését. Annyit emlegették őket, hogy jónak látták visszatérni, valahonnan a rockzene rejtett, sötét nyaralóhelyéről, ahol a sok visszatérése előtt álló művész várja a megfelelő pillanatot. Nagy meglepetésre nem követik az új trendeket, nem akarnak beállni a sorba, ott folytatják, ahol hét évvel ezelőtt abbahagyták. Az új számokat hallgatva visszarepülhetünk a kilencvenes évekbe egy kis igazi, hamisítatlan brit gitárpop segítségével. A zene mindenre képes. Pláne a James zenészei, akik még biztosan tartogatnak meglepetéseket, talán még béranyaságot is vállalnak, ha a jövőben úgy hozza a szükség.

Molnár Csilla

Amerikai álom: Death Cab For Cutie

2008-04-30T14:31:00.000+02:00

Kik ezek a kockafejű, fizikatanár frizurájú figurák? Nem, nem a 2008-as ballagók osztályfőnökei, hanem a Death Cab for Cutie nevű indie zenekar – egy klasszikus, amerikai sikertörténet szereplői. Ezek a srácok hazájukban évek óta szupersztárok, nálunk – egyelőre – méltatlanul elhanyagolt és alulbecsült státuszban vannak a Washington állambeli Bellinghamből származó tehetséges zenészek. Az új album megjelenésével ez most változhat.

A történet 1997-ben kezdődött, amikor Benn Gibbard, a Washington Egyetem átlagos külsejű, befelé forduló mérnökhallgatója (aki akkoriban még a Pin Wheel nevű powerpop zenekarban játszott) You Can Play These Songs With Chords címmel felvett egy 8 dalos kazettát csak úgy, saját maga szórakoztatására. Legnagyobb meglepetésére a demó nagyon kedvező fogadtatásban részesült, ezért Gibbard gyorsan társakat toborzott maga mellé, hogy a dalokat élőben is eljátszhassa. Christopher Walla gitárost (ő lett később a zenekar producere is) már korábban kiszúrta egy koncerten Teenage Fanclub pólójában, hozzá csatlakozott még Nick Harmer basszusgitáros és Nathan Good dobos. Nevüket a Bonzo Dog Doo Dah Band egyik dala alapján választották, ami a Beatles Magical Mistery Tour című filmjében is hallható volt.

A kvartett első albuma, a Something About Airplanes 1998-ban jelent meg a seattle-i Barsuk kiadónál. Gibbard még ekkor sem gondolta komolyan, hogy a zenélésből fog megélni, a rock n’ roll életforma számára csak álmodozás volt, amit a munkaközi cigiszünetekben engedett meg magának. Mégis a Death Cab’ érzelmes indie pop dalainak, és Gibbard fájdalmasan szép vokáljainak híre gyorsan terjedt, ami a lassan, de biztosan növekvő eladási számokban és a koncerttermek egyre nagyobbodó méretében is megmutatkozott. Időközben sor került két dobos-cserére is - 2003 óta Jason McGerr tölti be ezt a posztot - de mindez nem vetette vissza a zenekar kreativitását, sőt éves rendszerességgel jelentek meg lemezeik: 2000-ben a We Have The Facts And We're Voting Yes, 2001-ben pedig a The Photo Album. Ebben az időben indította Gibbard electro-pop projektjét a The Postal Service-t. A DCFC-nél jóval szintetikusabb dalokat tartalmazó Give Up című album sikeres lett, ám folytatás megjelenése évek óta húzódik.

Az első mérföldkőhöz 2003-ban érkezett a zenekar: a finomra csiszolt és alaposan kidolgozott Transatlanticism 300 000 példányban kelt el, néhány dal a Narancsvidék, a Sírhant művek és a CSI: Helyszínelők című tv-sorozatokban is hallhatóak voltak. Gibbard azonban még ezt nem könyvelte el különösebb sikernek: „nem nagyon nézek TV-t, szóval számomra nincs kulturális jelentősége” – nyilatkozta. Az indie körökben sztárolt zenekarnak azonban megérett az idő a továbblépésre: 2004-ben a rajongók megdöbbenésére átigazoltak a független Barsuk Recordstól az Atlantichoz. Bár ez a lépés távolt állt a zenekar mentalitásától, az új szerződés kétségkívül több promóciós lehetőséget kínált, ugyanakkor zenekar ragaszkodott hozzá, hogy minden, az Atlaticnál megjelenő albumuk tartalmazzon diszkográfiáról szóló információkat, ahol a Barsuk logó is látható.

A 2005-ben megjelenő Plans mind a kritikusok, mind a rajongók részéről nagyon kedvező fogadtatásban részesült: 47 hétig tartó folyamatos Billboard-jelenlét után bearanyozódott és még Grammy-díj jelölést is kapott a legjobb alternatív album kategóriában. A következő monstre turné már Európát is érintette ahol telt házas koncertek várták a melankolikus rockereket. Ezt követően a fiúk egy kis pihenőre vonultak, Walla azonban eközben sem lógázta a lábát: Field Manual című szólólemezén dolgozott az általa alapított Hall of Justice stúdióban. A zenekar új albuma, a Narrow Stairs május 13-án jelent. Erről az első klip az I Will Posses Your Heart (amelyben egy leányzó kószál magányosan a világ különböző nagyvárosaiban, miközben a zenekar egy gigantikus méretű fagyasztóban játszik) pedig máris sok helyütt látható. A dal érdekessége, hogy két változat létezik belőle: az eredeti, a hosszabbik 8 és fél perces, elején 4 perces instrumentális részt hallhatunk, azonban készült egy ezt nélkülöző rövidebb változat is kifejezetten a rádióadók számára.

A híresztelések szerint az új albumon a DCFC tagjai merész újításokat alkalmaztak a mindent vagy semmit elve alapján: a Narrow Stairs elődeihez képest hangos, disszonáns és nyers, amit különböző metálzenekarok inspiráltak. Vajon lerombolja-e ezzel a zenekar a szorgos munkával egy évtized alatt felépített rajongói bázisát? Vagy a korábbinál is nagyobb, újabb tábort nyer meg magának? Hamarosan kiderül, hogy továbbra is birtokolni fogják-e a szívünket.

Mohai Adrienn

Szabotőr szónokok - The Raconteurs

2008-04-30T14:23:00.000+02:00

The Raconteurs, azaz „szónokok”. A világ nagy része így ismeri ezt a 2005-ben alakult nashville-i rockegyüttest. A kenguruk földjén azonban jogi okokból kifolyólag a hasonló hangzású, de teljesen más jelentésű The Saboteurs nevet használják. Hands című klipjükben süketeknek zenélő börtönszökevények. Eddigi legnagyobb slágerük, a Steady, As She Goes második videójában pedig botcsinálta autóversenyzők. De kik is ők valójában?

Ha ezt a kérdést nem is, ennek ellenkezőjét, vagyis kik nem, már megválaszolta a csapat - legalábbis megkísérelte. Jack White (ének, gitár, billentyűs hangszerek), Brendan Benson (szintén), Jack Lawrence (basszusgitár) és Patrick Keeler (dob) kijelentette, hogy az általuk alapított The Raconteurs nem supergroup, annak ellenére, hogy mindannyian ismert zenészek (White a White Stripes-ban, Benson szólóban, Lawrence és Keeler a Greenhornes-ban tett le már egy s mást az asztalra). Márpedig ha ismert zenészek új együttest alapítanak, azt supergroupnak szokás nevezni, de szerintük ez az ő esetükben egy kicsit sántítana, mert számukra a supergroup fogalma sztárok előre eltervezett erőegyesítését jelenti, ők pedig csupán egy „régi barátokból álló új zenekar”.

Érdekes elmélet, de könnyedén megdönthető. Gondoljunk csak minden idők egyik legsikeresebb supergroupjára, a Traveling Wilburys-re. A nyolcvanas évek végén George Harrison, Jeff Lynne, Tom Petty, Roy Orbison és Bob Dylan sem tervezte el konkrétan, hogy összeállnak egy nagy kaszálásra, mindössze annyi történt, hogy az öt régi barát kötetlen együttzenéléséből született egy kiváló dal, a Handle With Care - a többi jött magától. Csakúgy, mint a Raconteurs és a Steady, As She Goes című szám esetében. Talán nem véletlen, hogy ennek a dalnak az első videoklipjében Brendan Benson egy kicsit emlékeztet a Wilburys-éra-beli Bob Dylanre - és az sem, hogy a Raconteurs 2006-ban nyolc koncert erejéig éppen Dylan előzenekara volt. Tehát nyugodtan megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy nem vesszük figyelembe nyilatkozatukat, és lesupergroupozzuk a csapatot. Ám ezzel még mindig nem jutottunk sokkal előrébb a fentebb feltett kérdésünk tekintetében.

Megpróbálhatjuk bekategorizálni az általuk játszott műfajt. A legismertebb netes lexikon az alternatív rock, a blues rock, illetve a hard rock zsánerében helyezi el munkásságukat, ez pedig meglehetősen tág keret. Dalaikat hallva egyes kritikusok a Led Zeppelint és a The Who-t emlegetik, míg mások inkább a Free-hez és az Aerosmith-hez hasonlítják őket. Ha pedig utánanézünk, hogy milyen feldolgozásokat játszott eddig a zenekar, még nehezebb dolgunk lesz velük, mert repertoárjuk hihetetlenül bő: az Óz, a csodák csodája egyik betétdalától kezdve Bo Diddley-n, Cheren és David Bowie-n át egészen a Gnarls Barkley-ig szinte bármi belefér a műsorukba.

Az sem egyértelmű, hogy a Raconteurs egy mellékvágány, vagy a tagok fő zenekara. White továbbra is teljes gőzzel viszi tovább a White Stripes-t, viszont a Greenhornes a Raconteurs áttörése óta tetszhalott állapotban van. Nyilván sok múlik majd azon is, hogy frissen megjelent, Consolers of the Lonely címre keresztelt második nagylemezük hosszú távon hogyan teljesít 2006-os debütalbumukhoz (Broken Boy Soldiers) képest.

Ezt tehát az utókor eldönti, addig is a Raconteurs megmarad nekünk egy széles palettán mozgó, alternatív rock/blues rock/hard rock zenekarnak; szónokokból, szabotőrökből, börtönszökevényekből és autóversenyzőkből álló nem-supergroupnak, ami mégis az.

Lengyel Gábor

5 éves az A38 hajó – és megajándékoz minket

2008-04-30T11:30:00.001+02:00

Méghozzá egy ingyenes, éjszakába nyúló klubdélutánnal! Április 30-án este egy több szempontból is különleges szülinapi mulatozással kedveskedik nekünk hőn szeretett állóhajónk, olyan nevek közreműködésével, mint Madita (A), Dzihan & Kamien (A), DJ Infragandhi és a Singas Project. Ha gyertyafújásra nem is, azért néhány koccintásra, jókívánságra és mámoros pillanatra biztosan sor kerül.

A 2002-ben induló – jobban mondva lehorgonyzó – Artemovszk 38 legénységén a jeles nap közeledtével romantikus-nosztalgikus hangulat lett úrrá, s bár az 5. születésnap még nem matuzsálemi kor, már most is van mit megmutatni. A szerda esti vigadalom tulajdonképpen egy nyár elejéig tartó rendezvénysorozat része, melyet majd egy, a Műcsarnokban megtekinthető kiállítás zár, s itt végre vizuálisan is kiművelődhetünk a hajó történetéből.A 30-i este vendégei igazi downtempo-jazz kavalkádra készülhetnek: az osztrák díva, Madita zenéjében a latinos-jazzes íz ugyanúgy fellelhető, mint a new wave, vagy az elektronikus vonal. Dzihan & Kamien a bécsi downtempo és nu-jazz másodhullámának éllovasai, DJ Infragandhi pedig már sokaknak ismerős lehet, hiszen ő a Radió Café zenei szerkesztője, a kortárs elektronikus zenék egyik legnagyobb hazai népszerűsítője. A Singas Project jazzes, folkos, trip-hopos produkciójára a tetőteraszon, míg a többiekére a hajó koncerttermében kerül sor.

Helyszín: A38
Időpont: 2008. április 30.

Rolling Stones - Shine a Light (Universal, 2008)

2008-04-30T11:22:00.002+02:00

Ha azt hiszed, hogy ez egy egyszerű koncertfelvétel, és ez a végső mentőöv a Rolling Stones számára Martin Scorsese asszisztálásával, akkor óriásit fogsz csalódni. Ez a lemez odacsap és egy ideig magadhoz sem fogsz térni!

Az Oscar-díjas filmkészítő Martin Scorsese és a világ egyik legmeghatározóbb rock and roll együttese a Rolling Stones közös alkotása a Shine a Light című mozi. Az áprilisban megjelenő film zenei anyagának duplacédés verziója visszarepít az időben a New York-i Beacon Theatre-be, ahol két koncertet adtak 2006. október 29-én és november 1-én. A koncert egyik érdekességét az adja, hogy a hatvanas-hetvenes években meghatározó számaikat játsszák. Ez nem egy búcsúkoncert. Az együttes beint mindazoknak, akik azt hiszik, hogy már nincs helyük a popiparban. Bár a Rolling Stones tagjainak lassan több ránc van az arcukon, mint amennyit meg lehet számolni, az energiájuk még mindig kirobbanó. A vendég fellépők közül hallhatjuk a The White Stripes-os Jack White-ot a Loving Cupban, az amerikai popénekes Christina Aguilerát a Live With Me-ben és a hihetetlen blues legenda Buddy Guy-t a Champagne & Reeferben. A Stones végig kommunikál a közönséggel, miközben sorra csendülnek fel a nagy slágerek. 2008 egyik legizgalmasabb koncertlemezének ígérkezik ez az album.

Értékelés: 9/10

Csaba Emese

Portishead - Third (Island / Universal, 2008)

2008-04-30T11:15:00.002+02:00

A Bristol melletti álmos angliai falu, Portishead nem akart naggyá lenni, mégis világhírű lett. Nevét egyik szülöttjének zenekara tette ismertté. A kis falu nyugodt életmódjával is hathatott a zenekarra: a Portishead harmadik nagylemezére kerek 10 évet kellett várni.

A Geoff Barrow és Beth Gibbons által alapított brit triphopzenekarnak először a Go! Beat kiadó ajánlott lemezszerződést, miután felfigyelt To Kill A Dead Man című rövidfilmjükre. A triphop eredetileg dzsessz, reggae és rap keveréke, bár a zenekar nem igazán szereti ezt a skatulyát. Az új album - vigasztalhatatlan hangok gyönyörű áramoltatása az elektronika segítségével - április 28-án látott napvilágot, és abszolút Portishead-védjegyes. Úgy érzem, többet megérthet ebből a borzongástól sem mentes zenei világból, aki valaha járt Portishead gyönyörű régi temetőjében. (Pár évvel ezelőtt én magam jártam a névadó faluban, éjszakai fotókat is készítettem a nevezetes helyen.) A Third névre keresztelt harmadik lemez szó szerint legütősebb száma a Machine Gun. A modern élet és a zene időtlenségének őszinte találkozása ez: az énekesnő Beth éteri hangján elektronikus dobhangok dübörögnek végig monoton ritmusban, női vokál és szintetizátor kíséretében. Üljünk hát le, és engedjük hatni magunkra Albion ködös, sejtelmes világának eredeti hangulatú ikonjait!

Értékelés: 9/10

Monori Máté

Fiókpoéták, szőnyegszónokok - Slam Poetry Budapest, Kőleves, 2008. április 27.

2008-04-30T11:10:00.003+02:00

Élénken emlékszem osztálytársaim arcán a rettegésre, amikor elhangzott a magyartanár szájából a borzalom: verselemzést kell írni. Nyolcágyas kollégiumi szobában laktam, ami azt jelentette, hogy minden ágyra jutott egy írásom, cserébe a többiek egy hétig takarítottak helyettem. Nem lep meg, hogy egyikükkel sem találkoztam a vasárnapi Slam Poetryn, pedig a rendezvénysorozat történelmi stádiumba lépett: annyian összegyűltünk a Kőlevesben, hogy megnyitották az alsó sörcsapot.

A Luddita-amazon Tita vehemens közbenjárásának köszönhetően január óta követhetjük nyomon, mit is alakítanak hazánk fiatal slammerei, ha a közönség teszem azt, megszavazza aktuális témának azt, hogy szívószál. (Jelzem, vasárnap ez történt, majdnem szélütést is kaptam...) Akinek a szótárából még esetleg hiányozna a slam poetry/spoken word szócikk, annak a teljesség igénye nélkül csak annyit: nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy tavaszi nagytakarítást a Parnasszuson. Jön pár fiatal (hol máshol, a nagy Ámerikában), akiknek kevés a rap, de az irodalom se túl testhezálló, megunták a disputaversenyeket, de szédülnek a hordón szónoklás közben, úgyhogy kitalálják, hogy legyen valami, ami egy kicsit mindegyik, de egyik sem teljesen. A téma kötött (jelen esetben belecsapunk a lecsóba), a közönség tapssal és ovációval dönt. Határok nincsenek.

Így történhet meg, hogy hirtelen a színpadon találod a Felvidékről érkező BaoWah nevű ifjút, aki az erdélyi Háborgató Maszkúra (ma este viccesen csak Seress Rezső) harmonika-improvizációjára elmond egy olyan verset, hogy elhamvad az összes cigarettavég. Mielőtt eszmélsz a sokkból, félénken feláll az utolsó sorban Phoenix, kisétál, kér egy széket, kézbe veszi a mikrofont, és innentől csak Id barátom (aki kalapácsütés-szerű slamjeivel nem számít épp kispályásnak a témában) elképedt arcára emlékszem, amint levegő után kapkodva annyit kérdez: ez a gyerek meg ki a fene? És hol volt eddig?

Ott van egyébiránt a fellépők közt elsőkötetes költő, Baranyovics Borisz, a Jazzszerű-frontember Cornelius, az est házigazdájaként pedig IndianA brillírozik. (Csajok, Tita nélkül csak kéttagú a lista, hol vannak a honi költőnők?) Persze nehéz résztvevőként objektívnek maradni, de hát van abban valami diszkrét báj, hogy a húszperces reppversíró-verseny fődíja egy Petőfi-kötet. Amiért tíznél is több nevező vállalja be azt a tizenegy (szándékosan) bugyuta szót (jelesül: jaj, medvenedv, anyátok, holdárnyék, hogy csak párat említsek...), amelynek felhasználásával egy irodalmi értékkel bíró művet kell létrehozni. (Kedvencem a botrányosan fiatal Mikey frázisa: "Impróverseny? Nem én nyerek? Anyátokat!") A pálmát (kicsivel megelőzve a Nagz-ot) CJ viszi el, csak azt tudnám, ha valaki ilyen fergeteges slammer, mit keresett annak idején a Reality Cream Team negédes lávsztori-dalaiban. A közönség nagyvonalúan tapsolja meg a remegve papírlapot szorongatókat és a rutinos rímgyárosokat egyaránt, és ha előveszem a kritikusabb énemet, egy-két illumináltabb résztvevő próbálkozásaitól eltekintve, amit hallunk, az jó. Tényleg. Persze mindenkinek a saját gyereke a legszebb, meg hát nem is nagyon van viszonyítási alapunk, pláne, amióta a Műcsarnok financiális megfontolásból beláthatatlan időre elhalasztotta a "nagy" Slameket. Mire ők csilliárdosok lesznek, mi jól felnövünk majd a föld alatt, mert nekünk is van ám most már kivetítőnk, zenészünk, versenyünk. Sőt, a játékosok burkolt frusztrálása céljából a kezdés előtt bejátszásokat láthatunk a nagy amerikai slam-álomból, olyanok tolmácsolásában, mint Lauryn Hill, Saul Williams, David Chapelle. Csak ha úgy éreznéd, van elég merszed azt mondani, hogy jó vagy.

Következő felvonás június elsején, addig is marad a slam-blog, rajta a videókkal, és az Ady összes. Ja, nem vicceltem, a téma tényleg a szívószál. Gyertek. Ha már szívunk, szívjunk együtt.

www.slampoetry.blog.hu
www.myspace.com/slampoetrybudapest

Csepelyi Adrienn

Jazz mindhalálig

2008-04-30T07:50:00.003+02:00

Meghalt április 25-én Humphrey Lyttelton, aki nélkül a Radiohead Life In a Glasshouse című felvétele biztosan nem született volna meg.

A 86 évesen elhunyt jazz-zenész több mint 40 éven át rádiózott, házigazdája volt a BBC Radio 4 I’m Sorry I Haven’t a Clue című műsorának. Leghíresebb száma, a Bad Penny Blues 6 hétig volt a UK Singles Charton. 2001-ben a Radiohead oxfordi koncertjén is fellépett és az Amnesiac felvételénél is jelen volt. Johhny Greenwood Dead Air Space nevű blogján így emlékezett meg róla:”Mindannyian nagyon sajnáljuk, hogy meghalt - nagyon inspiráló ember volt, nélküle soha nem adtuk volna ki a Life In a Glasshouse-t. Úgyhogy most mindenkinek azt ajánljuk menjen és rója le tiszteletét előtte azzal, hogy meghallgatja a Bad Penny Bluest…”
Tegyünk hát így.

Forrás: www.nme.com

Kill The DJ vol. 5. - Merlin, május 3., szombat

2008-04-29T07:37:00.005+02:00

A Kill The DJ partysorozat célja, hogy előremutató, friss, zeneileg kategorizálhatatlan stílusú DJ-ket vonultasson fel.

Jelenleg a brit Sinden a fent leírt irányvonal non plus ultrája. A legtöbben talán a Beeper című house zenéjéről ismerik, amit Count Of Monte Cristal nevű, szintén hiperaktív haverjával követett el. Graeme Sinden azonban egy-egy szettje alkalmával ennél sokkal változatosabb zenei palettából dolgozik. Ő az a fajta DJ, akinél békésen megfér egymás mellett egy teljesen idióta Soulja Boy- és egy igen komoly Burial-szám, miközben már keresgél a táskájában a mostanság legtrendibb bassline- és fidget house-lemezek között. Ezek mellett pedig azon sem kell meglepődni, ha épp az angolai kuduro vagy brazil baile funk ritmusokra akaratlanul is beindul a lábunk. Nem csoda hát, hogy a tavalyi év szenzációja, M.I.A. őt választotta turné DJ-jének. Az ipari méretű táncoltatás mellett Sinden producerkedik is és remixeket készít például Björknek vagy az Alphabeatnek.

Ilyenkor szokás leírni, hogy mire számíthat, aki ellátogat majd a bulira, de Sindennél ezt tényleg nem lehet kiszámítani. Aki szeretné tudni, hogy milyen trendek menők jelenleg a tánczenében, annak ott a helye.

Program: Kill The DJ vol. 5. – Sinden (Domino Rec./Kiss FM - UK), Haze (Tilos – Special Kuduro szett), Fonetik, Waxman, Blend! Live
Időpont: 2008. május 5.
Helyszín: Merlin
Belépő: 1800 Ft

Szombat esti bombafrász

2008-04-29T07:34:00.001+02:00

Április 26-án, szombaton Bon Jovi háromórás késéssel kezdhette el floridai koncertjét egy bombatámadással fenyegető telefonhívás miatt.

A sunrise-i Bank Atlantic Centerben helyet kapó buli kezdete előtt nem sokkal, pontosan este hatkor a helyi rendőrséget ismeretlen hívó két bomba robbanására figyelmeztette. A fenyegetés szerint a bombák a koncert alatt, 19 óra 57 perckor robbantak volna. Az épületet a hatóságok azonnal kiürítették és kutyákkal vizsgáltatták át. Miután biztosították az aréna területét, a tömeget vissszaengedték és három órás késéssel, valamivel este kilenc óra előtt kezdődhetett el a koncert. A vaklárma okozója mobiltelefonról tárcsázta a 911-et, egyelőre kétséges, hogy a hatóságok bárkit is gyanúsítanának.

Forrás: www.antimusic.com

Újabb együttes megy a trend után

2008-04-26T15:24:00.002+02:00

A Coldplay a május 7-én megjelenő NME-hez két számot is ingyen ad ajándékba, méghozzá 7 inches bakeliten.

A két számot tartalmazó bakelit a június 6-án megjelenő Viva La Vida Or Death And All His Friends című új album előfutára lesz, és amelyet igen nagy várakozás előz meg, hiszen az angol very heavy soft rock együttes, ahogy ők magukat nevezik, 2005-ös X&Y óta nem adott ki új lemezt. A két dal közül az egyik, a Violet Hill az albumon is rajta lesz, míg a másik szám, az A Spell A Rebel Yell csak így lesz beszerezhető.
Aki fél attól, hogy lemarad az ingyen számokról, előre meg is rendelheti a lapot az NME online boltjában, az nme.com-on.

Forrás: nme.com

Pete Doherty vérképe

2008-04-26T15:18:00.005+02:00

Kiállítása nyílt a Babyshambles énekesének a párizsi Chappe Galleryben, aminek az az érdekessége, hogy képei elkészítéséhez saját vérét is felhasználta.

Az április 24-én tartott megnyitóra viszont a véreskezű művészember sajnos nem tudott elmenni, mivel jelenleg drog- és egyéb problémái miatt be van börtönözve. A kiállítás már tavaly látható volt Londonban, és a festmények általában magát Pete Dohertyt ábrázolják. Amúgy nem ez az első alkalom, hogy nem tud megjelenni egy fontosnak tűnő eseményen, de koncertet sem fog adni a Royal Albert Hallban, és egyéb nyári fesztiválokon sem. Szegény Pete-re rájár a rúd mostanában, mert a börtönbeli cellatársai is merényletet próbáltak megkísérelni ellene, de ezt a biztonsági őrök idő előtt sikeresen megakadályozták.

Forrás:www.nme.com

Magyar dal ünnepe a Sziget mínusz egyedik napján

2008-04-25T09:32:00.002+02:00

A Sziget Fesztivál Nagyszínpadán augusztus 11-én hétórás monstrekoncert keretében ünnepelhetjük meg először a magyar könnyűzenei kultúrát.

Presser Gábor kezdeményezésére 2009-től minden szeptember harmadik vasárnapja a Magyar Dal Napjává válik. A hagyományteremtés az idei Sziget mínusz egyedik napján, délután négy órától kezdődik. A nagyérdemű az utóbbi öt évtized daltermésének emblematikus, nagy slágereit hallhatja, amiket akár közreműködőkkel illetve áthangszerelve is játszhatnak majd a felkért zenészek, megismételhetetlen élménnyé téve a magyar dalok hétórás dicséretét. Amennyiben a megakoncert a megszabott 2500 forintos belépőárak mellett nyereséges, akkor az összeg a jövőbeni jeles napokat szervező nonprofit szervezet kasszájába kerül.

Forrás: www.sziget.hu

A hét híre - Játszd vissza, Cee-Lo!

2008-04-24T15:11:00.002+02:00

Ingyenesen, legálisan, teljes egészében letölthető az internetről az atlantai Gnarls Barkley hip-hopduó múlt hónapban megjelent új albuma - visszafelé.

A rapper Cee-Lo Green és a producer Danger Mouse alkotta kettős már korábban is a legális letöltés egyik éllovasaként vált ismertté: Crazy című slágerüket 2006-ban a fizető letöltő felhasználók juttatták a brit kislemezlista élére, még mielőtt CD-n megjelent volna. A kislemezsikert rövidesen nagylemezsiker követte, amikor St. Elsewhere című első albumuk az angol lista csúcsán, illetve az amerikai lista második helyén kötött ki.

Második nagylemezük, a The Odd Couple viszont relatív bukásnak számít, hiszen sem a szigetországban, sem a tengerentúlon nem került be eddig a top 10-be. Így szépreményű marketingfogásként is értékelhető az a humoros gesztus, amit kiötlöttek.

A lemezt regisztráció után bárki díjmentesen letöltheti a www.fronttobackbacktofront.com honlapról. Szépséghiba, hogy a közel negyven perces anyagot egyetlen trackben tartalmazza a elpuoC ddO ehT nevű fájl, és a dalok is visszafelé szólnak benne. A hagyományosabb zenei élményre vágyó Gnarls Barkley-rajongók így két dolgot tehetnek: vagy különféle szoftverekkel kísérleteznek, hogy megfordítsák a játszásirányt, és tizenhárom külön trackre bontsák az anyagot, vagy pénzért megvásárolják (és ezzel feljebb juttatják a listán) az albumot.

Forrás: nme.com

A huszonkettes csapdája - The Last Shadow Puppets

2008-04-23T15:44:00.003+02:00

Van abban valami dögös és pimasz, amikor két szemtelenül fiatal srác fogja a gitárt, és úgy játszanak rajta, mintha erre születtek volna. Magabiztosan és szenvedéllyel. Pedig még alig esett le a tojáshéj a fenekükről, és arcukat könnyen felsérti a borotva másnapos reggeleken. Pattanások és fura frizurák ide vagy oda, Alex Turner és Miles Kane jókedvű önképző szakkörének eredménye önmagáért beszél.

A The Last Shadow Puppets tagjai, bár még alig töltötték be a huszonkettőt, már ismert tagjai a brit indie színtérnek. Alex Turner középiskolai osztálytársaival 2002-ben megalakította az Arctic Monkeys-t, ami azóta az egyik legsikeresebb angol zenekarrá nőtte ki magát, szinte pillanatok alatt. Debütáló albumukat a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not-ot övező felhajtás után a Your Favourite Worst Nightmare című lemezzel bebizonyították, hogy nem véletlenül lettek a britek kedvenc zenekara. Turner, saját bevallása szerint, az Oasis hatására könyörögte ki szüleitől első gitárját, a színpadon pedig ugyanazt akarta átélni, mint Craig Nicholls, a The Vines énekese. Bár az NME szerint ő most a világ legcoolabb embere, ő még mindig ugyanaz a szűkszavú sheffieldi srác, aki szeret visszajárni kedvenc klubjaiba mókázni, és a zenélés mellett akkor érzi legjobban magát, ha dalszövegeket írhat.

Miközben már egész Anglia az Arctic Monkeys-ról beszélt, Miles Kane egy punk bulin találkozott pár jófej emberrel, akikkel kitalálták a The Little Flamest, melynek Alex is nagy rajongója lett, és pólóján a zenekar nevével feszített a koncertjeiken. Egyik dalukat, a Put Your Dukes Up John-t az Arctic Monkeys tiszteletből fel is dolgozta, majd felkérték őket előzenekarnak 2005-ös és 2007-es angliai turnéjukhoz. A két frontember ez utóbbi során kezdett el szabadidejében közösen zenélgetni. Kane a ’Majmok’ második albumán már több dalban is közreműködött, majd miután a The Little Flames 2007 közepén feloszlott, néhány fesztiválkoncerten az Arctic Monkeys sorait erősítette. Az együttműködést a srácok olyan gyümölcsözőnek találták, hogy bár Miles jelenleg új zenekarával, a The Rascals-szal dolgozik első lemezükön, Turneren pedig a rajongók már követelik az újabb Arctic Monkeys sorlemezt, ők minden figyelmüket a The Last Shadow Puppests-nek szentelték.

Olykor a legjobb ötletnek bizonyul hagyni, hogy elszabaduljon a kreativitás és a saját útját járja. Turner és Kane esetében pont erről van szó. Bár az egész csak örömzenélésnek indult, már ott tartanak, hogy annyi vokál- és gitárközpontú dalt sikerült rögzíteniük múlt nyáron Franciaországban, hogy egy egész albumravaló gyűlt össze belőlük. A felvételeknél James Forddal dolgoztak, aki többek között a Simian Mobile Disco útját is egyengeti. Ha már lúd legyen kövér alapon, megnyerték a London Metropolitan Orchestra vonós szekcióját, hogy a drámaibb hatás kedvéért a háttérből ők erősítsék a dalokat. Miután decemberben befejezték a stúdiómunkálatokat, készen állnak arra, hogy az eredményt április 21-én lemez formájában is kiadják. Első kislemezükhöz, az Age of Understatement-hez, mely az album címadó dala is lett, Oroszországban forgattak klippet. Turner és Kane tankokon ülve szelik át a tajgát a havas orosz télben, trendi fekete kabátokban, a legnagyobb természetességgel. Megtehetik, lehetnének akár a Bahamákon is, a lényeg úgyis a hangzáson van. Ez pedig friss és erőteljes, ugyanakkor olyan, mintha összekeverték volna a spagetti westernek zenéit egy kis Kinks-szel és korai Bowie-val.

Minden benne van, amit saját zenekaraikban nem valósíthattak volna meg.

Szabó Kata

Hendikep - Pete Philly & Perquisite

2008-04-23T15:06:00.006+02:00

Ha olyan hip-hopot akarsz csinálni, amit a belterjes reppközösség is elismer, zárd el magad minden egyéb stílustól. Az, ami nem hip-hop ugyanis csak arra szolgál, hogy feldaraboljuk, hangmintázzuk, dobot rakjunk alá egy Akai MPC-vel, és örüljünk, milyen jó zenét írtunk. Ha te Sugarhill Ganget hallgattál az anyukád hasában, Lords Of The Undergroundos cumisüveged volt, apukád EPMD-szövegekkel altatott esténként az NWA-feliratos ágyneműdben (jaj, dehogy, hisz azt együtt nem lehet!), akkor ne olvass tovább.

A fenti szempontrendszer alapján ugyanis a Pete Philly & Perquisite halmozottan hátrányos helyzetű együttesnek számít. Mivelhogy Pete a Karib-tengeri Aruba szigetén született Pieter Monzon néven (az meg ugye se nem keleti, se nem nyugati part, ráadásul nem is gettó), és otromba módon csak tizenévesen került kapcsolatba a Tribe Called Quest zenéje által a hip-hoppal. Perquisite (polgári nevén Pieter Perquin) 14 évesen kezdett el az édesanyja számítógépén a Fastrackerrel alapokat bütykölgetni, de sajnos elkövette azt a hibát, hogy megtanult csellózni, és mivel jelen pillanatban a De La Soul Összes még nem kapható gordonkaátiratban, kénytelen volt komolyzenét játszani.

Ahogy az meg vagyon írva, hőseink találkoztak, méghozzá Hollandiában, ami mégsem egy hip-hop nagyhatalom, és a fríz főváros multikulti pezsgésében elkészítették bemutatkozó EP-jüket. Történt mindez 2003-ban. Az alapvetően hip-hop-elemekből építkező, de főként jazzes jegyeket magán viselő Mindstate 2005-re vált teljes albummá, és zajos kritikai sikert aratott. Persze a gyöngyöt a disznók közé-elv alapján nagyon keveset adtak el belőle. Begyűjtött viszont ezercsilliárd szakmai díjat. Pete és Perquisite később elkészítette a Mindstate remixváltozatát, a roppantmód ötletes című Remindstate-et. Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy remixalbum több legyen a sokadik bőr-effektusnál, itt azonban valamennyi szám friss és izgalmas újracsomagolást kapott.

Persze az első lemez minden elismerése sem volt elegendő ahhoz, hogy a Hollandiában már fél éve megjelent folytatás, a Mystery Repeats azonnal nemzetközileg is elérhető legyen, az európai terjesztésre egészen tavaszig kellett várni. Az új album sokszínű, a latin zenétől a jazzig minden teret kap rajta, mégis markánsan mutat valami újat a kontinentális hip-hop jellemvonásaiból. Van benne egy kis franciás könnyedség, (na ja, turnéztak a Saian Supa Crew-val) ugyanakkor a brit vonalat kedvelők is tudnak bólogatni rá.

Ami a vokális oldalt illeti, nekünk, a nem eléggé reppeseknek nem lehet okunk panaszra, Mr Philly ugyanis ügyesen sakkozik a szavakkal és a rímképletekkel, ráadásul, amikor énekel, erős hasonlóságot mutat Talib Kwelivel (aki az első lemezen hallatta is a hangját, mint vendég), ami ugye több mint biztató. A slágerrá vált Mellowban feltűnik az emszí barátnője, a kellemes hangú Senna Gourdou, aki mellesleg bármikor beugorhatna Corinn Bailey Rae dublőrének. A srácok az Empire című, melankolikus számhoz (amelyben mintha magát Gentlemant hallanánk, elképesztő) elkészítették az utóbbi idők egyik legötletesebb videóklipjét, ám nem csak ezt az egyet érdemes lenyomoznunk, mivel példának okáért a Time Flies képi világa is megragadó atmoszférával rendelkezik.

Azért azt senki ne gondolja rólam, hogy bármi panaszt emelnék a Jurassic 5, vagy a Wu Tang Clan ellen (na, még csak az kéne, hogy jól legyilkoljanak). Csupán amikor itt van egy ilyen értékes produkció, mint ez, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon van-e létjogosultsága a hip-hop bebetonozott kasztrendszerének. Vagy találjunk ki egy új elnevezést arra, amit a független hip-hopperek képviselnek, és akkor ők is megfelelő elismerésben részesülhetnek a liberális hallgatóság körében?

Tudom, a szabadságharcosok már rég kihaltak, nem is szándékozom elindítani egy újabb reppháborút. Mindegy. Ha elfogadjátok a tippet, hallgassátok a Pete Philly & Perquisite-ot. Meg nézzétek meg idén a Szigeten.

Csepelyi Adrienn

Csak csendben, csak halkan… - Quiet Village

2008-04-23T14:54:00.010+02:00

A Quiet Village nevével ellentétben nem egy csendes falucska valahol az idahói síkságok végén, hanem két zeneőrült régóta dédelgetett projektje. Mostanra sikerült annyi hangmintát összezsúfolniuk, hogy májusban megjelenhet első albumuk, a Silent Movie.

Joel Martin és Matt Edwards a kilencvenes évek elején találkoztak először egy Metalheadz bulin. A közös témát nem kellett sokáig keresni, hiszen mindketten szenvedélyes lemezgyűjtők voltak, s azok is mind a mai napig. Matt Edwards neve az elektronikus zenei színtéren jártasaknak már ismerősen csenghet, Radio Slave alteregója alatt ugyanis már jó néhány éve producerkedik és DJ-zik. Többször járt már Magyarországon is, ízelítőt adva sajátos hangzásvilágából, ami egy savas, fortyogó, lüktető, gyorsan ható szérum, a lábakra nézve pedig különösen veszélyes. Ezen kívül olyan előadók számára készített remixet, mint Kylie Minogue, Moby, az X-Press 2, vagy a Booka Shade. A Quiet Village másik fele, Joel Martin szintén DJ-ként osztotta az áldást több-kevesebb sikerrel, de inkább vérbeli „crate digger”-ként alkot maradandót. Ez az jelenti, hogy ideje nagy részét mindenféle lemezraktárokban és lemezboltok legeldugottabb sarkaiban, pincéiben tölti régi, ősrégi és még annál is régebbi bakelitekre vadászva. Ebből adódóan Joel hatalmas gyűjteménnyel rendelkezik, melynek nagy részét filmzenék, és ún. „library music” válogatások (ezek TV műsorok aláfestő zenéjeként szolgálnak, és általában senkinek nem jut eszébe ezek után kutatni) teszik ki.

Matt és Joel eleinte nem gondoltak arra, hogy közösen zenét készítsenek, munkakapcsolatuk kimerült abban, hogy szimplán együtt hallgatták kedvenc zenéiket. Matt szólókarrierjét egyengette, Joel pedig filmes munkáira koncentrált. Később aztán felmerült a gondolat, hogy valahogyan hasznosítani kellene az évek során felgyülemlett mérhetetlen mennyiségű lemezt – persze a DJ-zésen felül. Az eredeti terv szerint egy válogatáslemezt állítottak volna össze a nehezen kiválasztott kedvenceikből, időközben azonban egyre több ötletük született, és valahogy a zenekészítés felé orientálódtak. Quiet Village Project néven először 2005-ben, a Whatever We Want nevű kiadónál jelentek meg lemezeik, valamint remixeket készítettek, többek között a Gorillaznak vagy épp a The Osmonds-nak. Mindemellett pedig rendszeresen DJ-ztek közösen New York egyik klasszikus klubestjén, a Francois K nevével fémjelzett Deep Space-en.

Három év elteltével épp itt az ideje, hogy a két zenefanatikus végre nyilvánosságra hozza, hogy min dolgoztak eddig a stúdióban. Immár a rövidebb Quiet Village név alatt jelenik meg májusban a Silent Movie című album. Már a MySpace-en meghallgatható számok alapján is izgalmas anyag várható: az erős filmzenés hatás ugyanúgy érződik a számokon, mint a Radio Slave-féle elborult elektronikus hangzás. Egy halomnyi hangmintát is beépítettek tetemes lemezgyűjteményükből, főleg mindenféle beszédfoszlányt, olyan helyekre is, ahol talán nem is hallhatóak tisztán a rájuk épülő ezernyi más hangtól. A Silent Movie-t nem fenyegeti a beskatulyázás veszélye, a nyugodt, chill out zenéktől a fieszta hangulatú táncos darabokig minden megtalálható a lemezen. Talán az ausztrál The Avalanches-hez (akik az „egy albumon felhasznált legtöbb hangminta” rekordjával is büszkélkedhetnek) lehetne hasonlítani az összhatást, de amíg az említett együttes Since I Left You című albuma felvállaltan egy nagy vicc volt, addig a Silent Movie egy halálosan komolyan vett munka. Ahogy Joel és Matt fogalmaz a lemezzel kapcsolatban: „Az album egy szerelmes levél a múltba, átitatva egy csipetnyi parfümmel a jövőből.” Nos, a levelet már feladták, hamarosan megérkezik, és valószínűleg – mint ahogy azt egy valamirevaló szerelmes levéllel szokás – sokadjára is boldogan újraolvassa majd az ember.

Püspök Tamás

The Raconteurs: Consolers of the Lonely (Third Man / Warner, 2008)

2008-04-23T11:30:00.002+02:00

Úgy döntött a The Raconteurs, hogy minden előzetes interjú és promóció nélkül dobják piacra a második albumukat. A lemez (és minden más formátum) ugyanazon a napon vált hozzáférhetővé, mind a szakmabeliek, mind pedig a rajongók számára.

A gesztus roppant szimpatikus, de nem inkább arról van szó, hogy a zenész géniuszoknak nem volt idejük „bejelenteni” az új album érkezését, mert olyan váratlanul és hamar elkészültek vele? Hiszen, ha négy olyan zenész „lógatja együtt a lábát”, mint Jack White, Brendan Benson, Jack Lawrence és Patrick Keeler, akkor nem lehet kiszámítani, mikor (nem) születik a garázsban zenei remekmű. Március elején, amikor akadt egy szabad hetük, összerakták a 14 számból álló 55 perces zeneanyagot. A Consolers of the Lonely nem csak időtartamra sikerült hosszabbra és tartalmasabbra, hanem a hangzásvilága is sokkal színesebb, mint az első albumé. A rock, blues és country stílusjegyekről Jack White gondoskodik összetéveszthetetlen gitárjátékával és énekhangjával, aminek Brendan ad egy egészen sajátos és szelídebb árnyalatot. A paletta tovább színesedik a kísérő hangszerek variálásával, így kölcsönözve a daloknak hol lírai, néhol folkos, melodikus illetve vadnyugati hangzást. A siker már garantált, Salute Your Soulution videóklipes számuk máris a listák élén foglalja el méltó helyét.
Értékelés: 9/10

Barta Olivia

http://www.myspace.com/theraconteurs

MGMT: Oracular Spectacular (Red Ink / Sony-BMG, 2008)

2008-04-23T11:25:00.003+02:00

Ha meghallgatjuk a Time To Pretend című nyitószámot, azt hiszem nem kérdés, hogy az eddig idén megjelent legjobb bemutatkozó albumot tartjuk a lemezjátszónkban.

A brooklyni illetőségű Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser az egyetemen találkoztak, ahol miután meghallgatták egymás lemezeit és befejezték tanulmányaikat, 2006-ban gondolták úgy, hogy együttest alapítanak MGMT (= Management) néven. Tavaly már az interneten megjelentették ezt a cédét, de csak idén vált kézzelfoghatóvá. Zenéjükben hallatszik a Muse, a Klaxons és néhol elég erősen a Beatles hatása, de ugyanúgy találkozik benne a pszichedelikus noise a szimpla poppal, vagy az indie a proggal. Utóbbi a ruháikban nyilvánul meg leginkább. A döbbenetesen jó kezdéshez (amihez 3D-s videoklipet készítettek) méltó folytatást az Electric Feelben hallhatunk, illetve az elektronikus, gyerekorról elmélkedő Kidsben. A Pieces Of What az eddigiekhez képest egy elég meglepő, akusztikus szám, ami tökéletesen felvezeti az ez után következő, ugyanolyan színvonalú dalokat. A szürreális képi világot elénk táró, elszállós, a többi számhoz hasonlóan kevésbé érthető szövegű Of Moons, Birds & Monsters is egy remekmű, szintúgy a magányos jövőképet lefestő Future Reflections. Az album egyetlen hibája talán az, hogy nem elég hosszú, de minden egyes hallgatásnál egyre jobb és jobb lesz.

Értékelés: 9/10

Szabó Zita

The Last Shadow Puppets: The Age Of The Understatement (Domino, 2008)

2008-04-23T11:21:00.002+02:00

Az album címével megegyező első kislemez (The Age Of The Understatement) az őrületbe kergetett egy idő után, amikor csak meghallottam monotonitásával, szürkeségével. Így az albumhoz meglehetősen szkeptikusan fogtam neki.

A The Last Shadow Puppets név mögött az Arctic Monkeys és a Rascals frontemberei állnak, név szerint Alex Turner és Miles Kane. Egy sikeres közös turné után Franciaországban vették fel a lemezt James Forddal (Simian Mobile Disco) mint producer és dobos, illetve Owen Pallett-tel (Final Fantasy), aki pedig a London Metropolitan Orchestra vezetésével volt megbízva. A srácok állítása szerint az album írása közben Scott Walker és a korai Bowie volt rájuk hatással, no meg persze Morricone. Jó néhány számban, mint a címadó dalban is érezhető az olasz zeneszerző hatása, mintha csak egy spagetti-western zenéjét hallgatnánk, viszont néhány szám meg akár egy Roger Moore-os James Bond film zenéje is lehetne.

Akik ehhez a lemezhez úgy kezdenek neki, mint egy új Arctic Monkeyshoz, azok nem fognak nagyot csalódni. Az egész albumra rányomja a pecsétjét Turner stílusa, de két különbség feltétlenül van. Az egyik a 22 tagú szimfonikus zenekar jelenléte, a másik pedig, hogy ezekez a számokat nem fogják agyonjátszani az indie bulikon, lévén, hogy nem olyan gyorsak. Azért otthon megéri vele egy próbát tenni.

Értékelés: 8/10

Schultz Antal

The Gossip - Live in Liverpool (Columbia Records, 2008)

2008-04-23T11:18:00.002+02:00

Mi az abszolút pletyka? Amikor a néma elmondja a süketnek, hogy a vak látta a bénát futni. Mi az abszolút Gossip? Amikor Beth Ditto soul-punk díva élőben egyszerre süketít, vakít és bénít.

Az 1999-ben alakult punk trió a 2006-ban napvilágot látó Standing in the Way of Control című dance-punk album miatt forgott közszájon - sőt azóta is a köztudatban maradt - köszönhetően a zenekar énekesnőjének és egyben Willendorfi Vénuszának, Beth Dittónak. A leszbikusságára és dús idomaira büszke, belevaló hölgyet az angol NME zenemagazin akkor az év legmenőbb személyiségének választotta. Nem csoda, hiszen a nagy nő még nagyobb hanggal hatalmas port kavart szókimondásával, feminizmusával és extravagáns stílusával. A Gossip három stúdióalbum után most a Columbia Records gondozásában jelentetett meg tavaly nyári, liverpooli koncertjük anyagából CD-DVD duplalemezt. A film Lance Bangs rendező munkája, aki olyan nevekkel is dolgozott, mint a Pavement, a Sonic Youth, Kanye West vagy az R.E.M. A Wham! Careless Whisper és a fiatalon elhunyt hip-hop hercegnő, Aaliyah Are You That Somebody? című slágereinek újragondolásait és saját, leglüktetőbb dalaikat, mint a Jealous Girl, a Listen Up! és a Standing in the Way of Control számokat is tartalmazó kiadvány nem akármilyen beszédtémául szolgál 2008-ban.

Értékelés: 8/10

Deák Ági

Nyugodj békében, Danny!

2008-04-23T07:03:00.001+02:00

Ötvennyolc éves korában elhunyt Danny Federici, az E Street Band egyik alapító tagja, aki majd’ négy évtizedig zenélt Bruce Springsteennel. Federici három éve harcolt a bőrrák ellen.

Federici egyedülálló orgona- és harmonikajátékával írta be magát a zenetörténetbe; Springsteen legismertebb dalainak járult hozzá a sikeréhez. Federici és az E Street Band első dobosa, Vini Lopez 1969-ben látták először Bruce Springsteen koncertjét a legendás Upstage Clubban, és meggyőzték, hogy hagyja ott akkori csapatát, az Earth-öt, és csatlakozzon hozzájuk a Child nevű zenekarba – így jött létre később az E Street Band.
„Danny és én negyven évig dolgoztunk együtt – ő volt a legcsodálatosabb billentyűs és egy igazi, született zenész.” –olvasható Springsteen rövid nyilatkozata a honlapján. „Nagyon szerettem őt… együtt nőttünk föl.”
A zenész már a jelenlegi turnén sem tudott részt venni; noha márciusban még váratlanul felbukkant az indianapolisi koncerten egy pár dal erejéig. Ez volt az utolsó fellépése.

Forrás: www.rollingstone.com

Valóság és álom - Realistic Crew és a The Big Royal Kunamaka Orchestra, 2008. április 17., csütörtök, 21:00, A38

2008-04-21T16:46:00.004+02:00

Az A38 kapitányának nem kellett a hajó süllyedésétől tartania, mivel a nézőszám alig érte el a százat. Ennek ellenére mindkét zenekar tökéletes munkát végzett.

Az első fellépő a Realistic Crew volt, akiknek nevével Hajdú Szabolcs Fekete kefe című filmjében is találkozhattunk a Filmzene felirat alatt. Az együttes az absztrakt és a kísérleti hip-hopot ötvözi élő hangszerekkel és vokállal. Ennyi a meghatározás, de azt már a színpadképből látni lehetett, hogy felállás meglehetősen szokatlan, mivel cselló is szerepel az alapvetően elektronikus elemekre épülő zenében. Élőben a hatás szó szerint mesébe illő volt: Berger Dalma, az énekesnő hangja a kivetített képi világ segítségével a hétköznapitól teljesen eltérő dimenziókba kalauzolta a közönséget.

A főzenekar, a francia illetőségű The Big Royal Kunamaka Orchestra számára ez az est az új albumuk bemutatóját jelentette. (Ha valaki még nem hallott volna felőlük, akkor a System of a Down zenéje jó iránymutató lehet.) Ahogy a SOAD is előszeretettel ingázik a stílusok között, a Big Royal Kunamaka Orchestra csapata sem a kikövezett úton jár: zenéjük értő befogadása tényleges odafigyelést igényelt. Az együttes a metal, a hardcore stílusokat és a dzsesszt vegyíti - éles váltásokkal egy-egy számon belül. Lord Gomez, az énekes könnyedén váltogatta hangját: képes volt az operába illő dallamoktól egészen a hörgésig is eljutni. Külön figyelmet érdemelt a dobos, aki vokálozott, miközben elementáris erővel ütötte a nem éppen 4/4-es ütemeket. A zenekar hatásosan elegyítette a zenét a színházba illő elemekkel. Az alaphangulatot az adta meg, ahogyan egy csuklyás, félmeztelen alak lassú dúr akkordokat pötyögtetett szintetizátorán, majd váratlanul átfutott a közönségen, nem éppen bizalomgerjesztő megjelenésével kisebb rémületet keltve. Később pedig egy légynek öltözött táncos változtatta mozgásával performansszá a fellépést. A The Big Royal Kunamaka Orchestra műsora alatt egyértelműen érződött, hogy zenészei hisznek saját művészetükben. A hallgatóság alacsony létszáma ellenére teljes odaadással és beleéléssel voltak jelen a színpadon.

Monori Máté

Nagy sikerrel rendezték meg a független zeneboltok napját

2008-04-21T09:32:00.002+02:00

Amerika-szerte számos koncertre, dj set-re és dedikálásra került sor. Néhány előadó (mint például az REM, a Death Cab for Cutie és a Black Keys) erre a napra időzített exkluzív megjelenéseket, az üzletek pedig ingyen osztogatott promóciós CD-kel, illetve alacsony árakkal próbáltak újabb vevőket megnyerni.

A Metallica is aktív résztvevője volt a kezdeményezésnek, amellett hogy találkozott rajongóival, a gyűjtők 9.99 dollárért vásárolhatták meg a zenekar első két albumát bakeliten.
A kereskedőket az elmúlt években nagyon érzékenyen érintette digitális eladások, de még inkább az internetes kalózkodás növekedése. A kampány célja, hogy megmutassa a mai fiataloknak a hagyományos zenehordozók (CD, hanglemez) értékét, illetve ez által azt az üzentet közvetítse feléjük, hogy az üzleteknek ma is van létjogosultsága.
Bár már az idén is részt vett néhány kanadai és Egyesült Királyság-beli üzlet, a szervezők a jövő évben nemzetközi szintű rendezvényt szeretnének.

Forrás: www.reuters.com

Online énekeskeresés

2008-04-20T09:22:00.000+02:00

A Velvet Revolver online meghallgatást tart annak érdekében, hogy megtalálják Scott Weiland utódját, aki április 1-jén lépett ki a bandából, és egyből vissza is tért előző zenekarához, a Stone Temple Pilotshoz.

A Velvet Revolver gitárosának, Slash-nek elmondása szerint egy olyan weblap létrehozása jött szóba a banda tagjai között, mely a következő hónapok folyamán arra lesz hivatott, hogy online meghallgatások segítségével találják meg az új frontembert. Továbbá elárulta azt is, hogy: "Jelenleg különböző dolgokat hallgatunk... ez egyike az olyan helyzeteknek, amit az ember nem igazán tud megmagyarázni senkinek, mert akkor fogja tudni, mikor meghallja. Szóval várok, hogy elkapjon az 'Igen, ez az' érzés."

A zenekar következő koncertje Las Vegasban lesz, ahol előreláthatólag több énekes is vendégszerepel majd. Slash elmondta Billboardnak: "Nem akarok neveket mondani, de néhány közismert ember jön el és énekel majd pár dalt, és aztán hoznak pár embert, aki szerintünk elég jó, és elég jól énekelnének." Azaz olybá tűnik, hogy a csapat teljes erővel rajta van az új énekes megtalálásán.

Forrás: www.nme.com

Hendrix sessionzenésze orgonál a Kerekes Band új lemezén

2008-04-19T09:16:00.005+02:00

Kevés magyar zenésznek adatik meg a lehetőség, hogy külföldi példaképeivel dolgozhat együtt. A Kerekes Bandnek most sikerült: Pop szegecs című dalukban Neil Finnegan is közreműködik.

Az együttműködés a lehető legtermészetesebb módon jött létre. A Jimi Hendrix-rajongó Fehér Zsombor, a zenekar frontembere/furulyása e-mailt írt Neil Finnegannak, akit számos egyéb lemez mellett Hendrix Electric Ladyland albumán is hallhatunk. Finnegannak nagyon megtetszettek a funkyval és jazzel felturbózott gyimesi és moldvai népdalok, így amellett hogy elismerően szólt a zenekarról, hozzáadta a maga részét a szóban forgó dalhoz és már kész is volt a remekmű.
A Pop szegecs a szeptember 1-jén megjelenő új albumon lesz hallható, addig is itt van belőle egy kis ízelítő. Aki pedig élőben szeretné a Csángó Boogie-ra ropni, látogasson el az A38 hajóra május 16-án!

Forrás: www.quart.hu

Rockveteránok country sikerei

2008-04-18T08:50:00.001+02:00

Idén két rocklegenda countrys „kirándulását” is díjjal jutalmazták a Country Music Television díjátadó ünnepségén, a Tennessee állam-beli Nashville-ben.

Amikor tavaly nyáron a New York Post újságírója, Dan Aquilante arról faggatta Jon Bon Jovit, hogy a klasszikus rock műfajának utolsó mentsvárának tartja-e a kortárs country stílust, a New Jersey-i rocksztár erre úgy reagált, hogy „a válasz inkább igen, mint nem”. Ezt a tendenciát támasztja alá a 2008-as CMT Awards két győztese is.

A Bon Jovi zenekart LeAnn Rimesszal közös, Till We Ain’t Strangers Anymore című daluk videóklipjéért díjazták. A Led Zeppelin énekese, Robert Plant pedig az Alison Krauss-szal (képünkön) előadott Gone, Gone, Gone (Done Moved On) című szerzeményért vehette át az elismerést.

Forrás: www.melodicrock.com

Lemez vagy kemény drogok?

2008-04-17T12:31:00.003+02:00

Amy Winehouse-t megfenyegette kiadója, ha nem szabadul meg sürgősen a drogoktól, akkor ők intenek búcsút neki. Az Universal főnökei aggódnak a harmadik lemez miatt.

A drogproblémáiról hírhedt énekesnő lemondta legutóbbi stúdiómunkálatainak időpontját. A kiadó ezután fenyegette meg a szakítással. Felszólította a kontyos hölgyet, ha nem hagy fel azonnal önpusztító életmódjával, nem jelentetik meg új lemezét. Az állandóan csak ígérgetett megjavulás még várat magára, elhúzva ezzel az új nagylemez megjelenését egészen 2009-ig. Amy már ebben az évben többször hitegette őket az elvonóval, de csak újabb tetoválásokkal gazdagodott egyelőre. A kiadó most nagyon határozott és elszánt. Vajon még egy a rehabilitációnak nemet mondó dallal sem lehetne meggyőzni őket?

A hét híre - Kicsi a herceg, de drága

2008-04-17T09:09:00.001+02:00

Exkluzív fellépés keretében még ebben hónapban láthatják amerikai rajongói Prince-t a kaliforniai Indio városában megrendezendő Coachella Fesztiválon. A szervezők megerősítették a hírt, miszerint a herceg a szombat esti (április 26.) fő fellépő lesz, csatlakozva a korábban már bejelentett Jack Johnsonhoz, és Roger Watershez, akik a pénteki, illetve a vasárnapi programot zárják.

A bejelentés hasonlatos a 2006-ban történtekhez, amikor Madonna csupán pár héttel a fesztivál előtt került fel a fellépők listájára. A Purple Rain énekese ezért a fellépésért mintegy 4,8 millió dollár gázsit kér. A magas „beszerzési ár” azonban már most megtérülni látszik: a bejelentést követően kevesebb, mint 24 órán belül az összes jegy elkelt a rendezvényre.
A 2008-as Coachella Fesztivál további jelentősebb fellépői a Kraftwerk, a Portishead, a The Verve, a Spiritualized, Serj Tankian, a The Breeders, a The Raconteurs, Goldfrapp, MIA és a My Morning Jacket.

„Az idei évben számos fesztiválnak feladtuk a leckét. Kilencedszer rendezzük meg a Coachellát, és máris óriási hírnévre tettünk szert. Izgalmas dolog egy olyan művészt szerződtetni, aki nem lép fel más fesztiválokon” – nyilatkozta Paul Tollett szervező.

Prince esetleges Coachella-fellépése éveken át szóbeszéd tárgya volt, azonban csak most kerül sor az eseményre. Az idén 50. életévét betöltő művész legutóbbi albuma, a Planet Earth 2007 júliusában jelent meg; a kaliforniai rendezvényen túl egyelőre csupán egy fellépés van tarsolyában: június 16-án a dublini Croke Parkban ad majd koncertet.

Forrás: www.billboard.com

Dead Dad: Please Allow Me to Introduce Myself (2008)

2008-04-16T12:48:00.001+02:00

Három album ugyanazokkal a számcímekkel. Ez valami vicc? Első ránézésre annak tűnik, de talán engedjük meg nekik, hogy bemutatkozzanak.

Úgy kezdik az ismerkedést, hogy egyből három albumot szabadítanak a zeneszerető közönségre. A hanganyag abban különbözik a három lemezen, hogy mindegyiken más felállásban zenélnek a tagok. Ebből már gyaníthatjuk, hogy ez az újonnan alakult zenekar három tagot számlál, akik hangszereiken (gitár, basszus gitár, dob) felváltva játszanak. Így fordulhat elő, hogy egy szám egyszer egy női énekhangon szólal meg férfi vokállal, majd férfi énekhangon női vokállal, szerepcserével. Az album alig 45 perces, ami megháromszorozva, már egyáltalán nem mondható rövidnek. Gitárriffjeik egyszerűek és nagyon eredetiek, a dob pergős és dinamikus - ahogy az egy lendületes feltörekvő együttesnél illik is -, így kölcsönözve a daloknak punkos, rockos, néhol bluesos jelleget. Ha jobban megnézzük a számcímeket, akkor lehet egy olyan sejtésünk, hogy a zenekar sokat lapozgatta az angol-amerikai irodalmi antológiát, amiből bátran merített dalaik témáihoz illetve szövegeihez. Nem is titkolják, hogy ez másként lenne, bár olyan nevekkel, mint Huck, Tess és Quentin, nem is lehetséges. A triász egy olyan hangoskönyvet rögzített, amire felmondták a leckét hangszereik kíséretében, és ami szól, méghozzá jó hangosan!

Értékelés: 9/10

Barta Olivia

The Kills - Midnight Boom (Domino Records/Neon Music Hungary, 2008)

2008-04-16T12:44:00.003+02:00

Kik lesznek 2008 nagy durranásai? Duffy és a Vampire Weekend első pados, stréber kis diákként nyújtózkodik, miközben a The Kills nem vár a tanár néni felszólítására, hanem magától kijelenti: ő bizony pontban éjfélkor robban Midnight Boom című albumával.

Az év újdonságai kategóriában is potenciális befutó lehet az angol-amerikai duó? Kizárt, hiszen új lemezük immáron harmadik soralbumuk, amivel ugyan egyedit nem tettek le a nagyérdemű elé, viszont annál magabiztosabban lovagolják meg az elektronikával színesített garázshangzás egyre divatosabb zenei hullámát. Alison „VV” Mosshart és Jamie „Hotel” Hince dobgépre és gitárra épülő minimalista zenéje mindig is ismerősen csengett, hiszen asszociációk olyan sorát indítja el, mint PJ Harvey, a Velvet Underground, Shirley Manson, Patti Smith, Primal Scream vagy a White Stripes. Mégsem diszkvalifikálhatjuk a párost lopás vádjával, mert olyan slágeres elektro-pop-blues-post-punk ötvözetet sikerült teremteniük, amely végeredményben egzotikus ízrobbanással örvendezteti meg az ínyenceket. A lemezt nyitó U.R.A. Fever és a táncos Cheap and Cheerful kislemezektől indul a visszaszámlálás, hogy aztán a belevaló, piszkos Tape Song-on át a selymes Black Balloon és a csípős M.E.X.I.C.O. című dalokon keresztül fogyjanak a számok az időzített bomba kijelzőjén, míg végül a Goodnight Bad Morning keserédes zárásakor úgy érezzük; eget rengető nagy boomot hallhattunk.

Értékelés: 9/10

Deák Ági

The Black Keys: Attack & Release (V2/Universal, 2008)

2008-04-16T12:33:00.003+02:00

Eredetileg a Gnarls Barkley egyik fele, Danger Mouse akart egy albumot Ike Turnerrel készíteni. Ehhez háttérzenészeknek kérték csak föl a Black Keyst. Turner tavaly decemberi halálával ez a projekt nem jöhetett létre, de a másik két fél azért még nem mondott le a lemezkészítésről - szerencsénkre.

Ha az ember bluesról és duóról hall, valószínűleg egyből a White Stripesra asszociál, nem is véletlenül. Mégis, ha valaki igazi bluest akar hallgatni a maga lecsupaszított mivoltában, akkor hallgasson Black Keyst. Még akkor is, ha ez az új album már kissé modernebb és bonyolultabb, mint az eddigi négy lemezük. Ez több dolognak is köszönhető. Az egyik, hogy ez az első lemezük, amit stúdióban vettek föl. Eddig otthon dolgoztak, hogy megmaradjon a blues koszossága, de ezt sikerült a stúdióban is megvalósítaniuk. A másik maga a producer Danger Mouse, aki ezt a csupasz koszos blueshangzást átgondolta, megújította. Leginkább a dob és a gitár mellett megszólaló további hangszerek megjelenésével lehet érzékelni, így például hallhatunk bendzsót a Psychotic Girlben, pánsípot a Same Old Thingben. Az album kettősége, mint a cím is megvilágítja, ez a kutya-macska harc, körbelengi az egész lemezt: az ősi hagyományos blues és a kísérletezgetés, megújítás nem hagyják egymást. Ki is tudhatná még, hogy melyik kerekedik fölül. Talán majd a következő album során kiderül.

Értékelés: 8/10

Schultz Antal

Egyedül is megy, de ketten még jobban

2008-04-15T10:11:00.003+02:00

Már hetek óta lovagol az orosz tankokon és a zenecsatornák listáin a The Last Shadow Puppets és most a Muse döntött úgy, összeáll a The Streetsszel. Utóbbiak célja nem kisebb, mint létrehozni az English Rage Against The Machine-t.

Habár Mike Skinner még nem fogadta el hivatalosan a felkérést, a Muse szerint nagyon jó móka lenne összeállni. Így tett az Arctic Monkeys énekese Alex Turner és Miles Kane a The Rascalsból. Az angol srácok pecsétgyűrűt cseréltek, összedobták ruhatárukat és már készülőben van az első album. Márciusban álltak először együtt színpadra New Yorkban és most a honlapjukon tették közre négy akusztikus videójukat. A számok az április 21-én boltokba kerülő The Age of The Understatement albumon is megjelennek. De nem ők az egyetlenek, akiknek mostanában másokkal is ugyanolyan jól megy. Morrissey David Bowie-nak segít be egy kicsit All You Need Is Me címmel májusban megjelenő kislemezén.

Forrás: www.nme.com

Létszámcsökkenés a CSS-nél

2008-04-14T15:41:00.003+02:00

A basszusgitáros Ira Trevisan személyes okok miatt válik meg a brazil elektro-punk csapattól. Öröm az ürömben, hogy hamarosan új albummal jelentkezik a zenekar.

„Úgy döntöttem, hogy továbblépek, és több időt szentelek a divatnak, illetve más projekteknek. A zenélést nem fogom abbahagyni, de megváltoztak a prioritások. Továbbá, aggódom a klímaváltozás miatt, ezért a jövőben kevesebbet fogok repülni. A CSS mindig is a szívem csücske marad és velem megnyerték a legnagyobb rajongót.”- magyarázza Ira a zenekar myspace-es blogján. Trevisan kilépésével a dobos Adriano Cintra veszi át basszista szerepet, a dobok mögé pedig a zenekar egyik barátja ül majd a fellépéseken.

A hír bejelentésekor a zenekartagok megragadták a lehetőséget, hogy részleteket áruljanak el új albumukkal kapcsolatban. Pontosabban egy részletet: júliusban fog megjelenni. De előtte még bejárják Európa jelentősebb fesztiváljait.

Forrás: www.pitchforkmedia.com

Drágán add az éneked!

2008-04-13T19:52:00.002+02:00

Prince rekordösszegű 4,8 millió dollárt kért és kapott azért, hogy fellépjen az április 25. és 27. között megrendezésre kerülő Coachella Fesztiválon.

A kaliforniai Indio városában évente megtartott rendezvény szervezői idén hiába szerződtették le többek közt Roger Waterst, Jack Johnsont, Serj Tankiant, a Verve-et, a The Raconteurst, a Portisheadet és a Kraftwerket: a jegyeladások alulmúlták az eddigi éveket, így SOS szerezniük kellett még egy nagy nevet.

A Purple Raint, a Creamet és még több tucatnyi slágert jegyző poplegenda, Prince a szoros határidő ellenére is vállalta a bulit, igaz, megkérte az árát. Ám úgy tűnik, megérte kifizetni neki a közel 5 millió dolláros gázsit: fellépésének hírére huszonnégy órán belül elkapkodták az összes jegyet.

Forrás: www.rollingstone.com

Itt a tavasz, dagad a lemezpiac

2008-04-12T08:58:00.005+02:00

Közhírré tette honlapján a Coldplay negyedik albumának számlistáját. A brit együttessel ébred téli álmából Madonna, Nas, a The Roots, Cyndi Lauper és még sokan mások.

A fiúk Viva La Vida or Death and All His Friends című 10 számos új alkotása az énekes elmondása szerint hangzásában tér majd el az eddigiektől. Nem kell megijedni, nem szabadult meg zongorájától, de előtérbe kerülnek más hangszerek is, így a mexikói (bajszos) festőnő, Frida Khalo egyik képéről elnevezett lemez, nem nélkülözhet egy kis spanyolgitárt sem.

Az idén ötven éves Madonna - aki még mindig fiatalabb és izmosabb, mint valaha - első klipjét Justin Timberlake-kel és Timbalanddal készítette el. Ezzel végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak ijesztgetett a popkirálynő, hanem a Hard Candy tényleg hiphopalbum lett.

Talán a legnagyobb szünetet a nyolcvanas évek szőkesége, Cyndi Lauper tartotta, aki most egy nagy európai utazás után talált rá újra saját hangjára. Az uptempo dance-albumon a Basement Jaxx is közreműködött aktív segítőként.

Hiphopnak áll a világ, hiszen mire elnyílnak a tulipánok, elkészül az új Nas-, Gym Class Heroes-, Missy Elliott- vagy a The Roots-lemez is. De nem szabad elfelejtkezni a finom, friss Weezer-, Elvis Costello-, BB King-, The Cure- és Alanis Morissette-nagylemezekről sem.

De sajnos egyik szemünk sír, a másik is, de az haj, mert lesz új Tokyo Hotel-album is.

Volt nekem egy kecském

2008-04-11T07:13:00.004+02:00

Tizenkét hónap börtönbüntetésre ítélték Scott Peter Romano ausztrál metálzenészt, amiért 2006 őszén egy sátánista szertartáson levágta egy kecske fejét.

A Mortal Sin and Misery zenekar tagja 2006. október 13-án, történetesen egy pénteki napon mészárolta le a Maddie névre hallgató jószágot, egy környékbeli kislány házi kedvencét. A rituáléra Brisbane városában, a Bellbowrie templomban került sor. A beszámolókból kiderül, hogy az elrabolt állat meggyilkolása után a szekta tagjai fajtalankodtak a levágott fejjel, ettek is belőle, s mindezt le is fényképezték.

Kerry O’Brien bíró az ügyészség által kérelmezett hathónapos büntetés dupláját rótta ki Romanóra. Az elítélt négy hónap letöltése után, augusztusban feltételesen szabadlábra helyezhető.