Az elveszett lelkek dalnoka, a biztonsági őrök rémálma - James Blunt, Papp László Budapest Sportaréna, 2008. október 25.

Néhány hete nagy port kavart a hazai médiában a Megasztár-zsűritag Friderikusz Sándor kijelentése. A televíziós személyiség olyan megjegyzéssel illette az egyik versenyzőt, miszerint „nem csoda, hogy huszonkilenc évesen még csak itt tart”. Amennyiben a popbiznisz Friderikusz logikája szerint működne, úgy egy harminc éves angol fiatalember nem rukkolhatott volna elő Back to Bedlam című debütáló albumával, nem adhatott volna el több, mint 20 millió nagylemezt az elmúlt négy év alatt, és nem tehette volna most szebbé cirka 7000 ember szombat estéjét Budapesten.

Felmerül a kérdés, hogy ez a 7000-es nézőszám sok vagy kevés az évtized egyik legsikeresebb világsztárja, James Blunt esetében. Tény, hogy a NATO-békefenntartó katonából énekes-dalszerző-gitáros-zongorista-trubadúrrá vált Blunt másfél héttel a budapesti fellépés előtt simán megtöltötte a 20 ezres londoni O2 Arenát. Ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy nálunk az elmúlt években sorra buktak (50 Cent, Muse) vagy koncertet mondtak le (Smashing Pumpkins, The Hives) nagyobbnál nagyobb sztárok. Ez a kettős mérce öltött itt is testet. Fültanúja voltam, ahogy egy (nyilván rutinos) koncertlátogató „még falusi szinten is bukásnak” titulálta a függönnyel elfelezett Sportaréna teltházközeli nézőszámát, ugyanakkor az előzenekarként fellépő Bishops énekese hangjában őszinte meghatódottsággal közölte, hogy számára mekkora öröm ilyen sok ember előtt játszani. Minden relatív.

Az előzenekarról szólva, kis meglepetést okozott a publikum tájékozottabb részének, hogy a meghirdetett ausztrál énekesnő, Sandrine helyett három londoni fiú lépett színpadra háromnegyed nyolckor. A dob-basszus-gitár felállású Bishops zenéje olyan benyomást keltett a hallgatóban, mintha a Please Please Me-korabeli Beatles futó, intim viszonyba bonyolódott volna Johnny Cash-sel. Háromnegyed órás műsoruk alapján azt a tanulságot lehet leszűrni, hogy a karakteres, egymástól jobban megkülönböztethető dalok írásában a triónak még bőven van mit tanulnia az említett klasszikusoktól, de tagadhatatlan, hogy rövid idő alatt fergeteges bulihangulatot teremtettek, ami – pláne hogy a közönség egyáltalán nem őket várta – nem kis teljesítmény.

Kilencet ütött az óra, amikor hatásos belépőjével (a színpad felé épített emelvényen felbukkanva, majd onnan lelépcsőzve), négy kísérőzenésszel James Blunt megkezdte egy és háromnegyed órás koncertjét. Mivel eddig két albumot jelentetett meg, igazából nem az volt a kérdés, hogy mit játszik, hanem hogy milyen sorrendben. Blunt bölcsen nem egy blokkba tömbösítette a legismertebb számait (például a Live Earth koncerten is népszerűsített Wisemen, a temetéseken előszeretettel játszott Goodbye My Lover, az über-giga-megasláger You’re Beautiful vagy az All The Lost Souls című második stúdióalbum húzódala, a 1973), hogy aztán a műsor további részében unatkozzon a közönség kevésbé fanatikus fele, hanem ezeket egymástól elválasztva, szellősen szerepeltette az ízlésesen szerkesztett, nem kislemezdalokat, néhány kiadatlan szerzeményt és egy több, mint korrekt Slade-feldolgozást (’Coz I Luv You) is felvonultató programban.

Bluntnak egyébként a zenéjében is és a színpadi show-jában is temérdek dolog utal a hetvenes évekre: az elmaradhatatlan ezüstös diszkógömb, lézersugarak, amelyek hol a közönséget pásztázzák, hol az énekest veszik körül egyfajta energiamezőként, a billentyűs, aki Hammond-orgonán játszik, és, ha már itt tartunk, a billentyűs hajviselete, amivel Elton John vagy David Bowie bő három évtizeddel ezelőtti kísérőzenekarából sem lógott volna ki. Van, aki ezt retrónak nevezné, számomra inkább oldschool, hiszen jelentős különbség, hogy a retro divatból majmolja a múlt egy bizonyos szeletét, az oldschool pedig azért, mert tényleg szereti és tudja, hogy jó.

Mégsem az oldschool-külsőségekben rejlik a produkció igazi varázsa, hanem Blunt személyében. Egyrészt megvan benne az a Bryan Adams-féle, szerény, közvetlen, hóbortos, „én csak a szomszéd srác vagyok” imázs. Másrészt, ha a túlontúl lelkes közönség olyankor is tapsol, amikor nem kéne (mint a zenész Koszovóban megélt tapasztalatait megéneklő, megrendítő No Bravery elején), akkor katonásan, egyetlen tekintélyt parancsoló kézmozdulattal képes mindenkit elhallgattatni. Harmadrészt, Bluntot kiváló showmanné teszi a benne rejlő, kiszámíthatatlanságnak álcázott tudatosság. Leugrik a színpadról, de nem ám csak a biztonsági sávig, hanem befut egészen a küzdőtérre (szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem törődve azzal, hogy a biztonsági őrök képesek-e őt védeni, követni, lépést tartani vele), aztán fel és körbe a lelátókon, hogy aztán a keverőpult mellé rejtett zongorán játsszon el néhány dalt, majd hasonló útvonalon vissza a színpadra, miközben pacsizik és ölelkezik rajongóival. Mindez nyilván precízen megtervezett show-elem, de Bluntnak sikerül elérnie, hogy spontánnak tűnjön. Éppen úgy, mint amikor később felugrik a zongora tetejére és egyensúlyozni kezd, vagy amikor visszarohan az emelvényre és végigcsúszik rajta. Emellett a hangja sem fárad, még a koncert végén is jól megy neki az éneklés, no meg az énekeltetés. Semmi kétség, ez a fickó színpadra született.

Végezetül, a siker vagy bukás témához visszakanyarodva: egy koncert sikerét abban is le lehet mérni, hogy az embernek utána mennyire támad kedve beszerezni az előadó lemezeit. Blunt szülőhazájában, a sajtóban sok pozitív kritika olvasható a turnéról; több újságíró megjegyzi, hogy a következő útja egy CD-boltba fog vezetni, hogy Blunt-albumokat vegyen. De van, aki cinikus (ez a hozzáállás szinte elkerülhetetlen a szakma részéről, ha valaki túl gyorsan lesz túl népszerű), és hozzáteszi, hogy a bolti eladónál szabadkozni fog, miszerint másnak veszi a lemezeket, ajándékba. Jelen sorok szerzője eddig rádióból, TV-ből, YouTube-ról ismerte Blunt zenéjét, ám a koncert után folyamatban van a diszkográfia megvásárlása. És én nem szabadkozom: természetesen a barátnőm is hallgathatja, de magamnak veszem!

Lengyel Gábor

Mr. Flaszter Maszter - Buppa-interjú

- Mutatok valami nagyon durvát! - Jól emlékszem, ezzel kezdte a haverom vagy hét évvel ezelőtt, aztán valaki rám ordított a hangfalból, hogy „Hé, mi az a piszok ott?”, én meg majdnem lefordultam a székről. Azóta az IMMC fedőnevű agymenés agytrösztje, Buppa ikonikus figurája lett a magyar undergroundnak és futáréletnek.

Áruld el, kérlek, ez a bizonyos IMMC rövidítés (In Memoriam Michael Christmas – azaz Karácsony Mihály Emlékére, utalás Fenyő Miklósra, aki köztudottan sokat tett a rap meghonosításáért) poén vagy nem poén?

Buppa: Inkább azt mondanám: cinikus, de tiszteletet fejez ki. Ezer éve, amikor még Frelimvóal kocsmáztunk valahol, kiderült, hogy annak idején mindketten rommá hallgattuk Fenyő reppes hülyeségeit. Érted, ültünk a helyen, és pár sör után elkezdtük nyomni: és arra emlékszel, hogy „Harsog a kasztni, a rapszám bömböl/Ha van ennél jobb, a hajamat tőből./Budapest, Budapest, ne légy rest/Dobd be a breakbe magad rögvest!” A sok hülye meg rácuppant, hogy fú, de jó ez. Eleinte csak Fenyő-szövegeket nyomtunk.

Amikor elfoglaltátok a színpadot?
Buppa: Szó szerint. Vége lett a koncertnek, mi meg odasomfordáltunk az együtteshez, hogy légyszi, hadd jöjjünk már fel, naa… Mondták, szó se lehet róla. Ó, de hadd menjünk már. Nem, nem lehet, úgyhogy szépen fölmásztunk, elfoglaltuk a dobot meg a mikrofont és nyomtuk. Utána már persze jöttek a saját szövegek is.

Szinte nógatni kellett titeket, hogy végre adjatok már ki egy lemezt. Eszetekbe se jutott, hogy komolyan vegyétek magatokat?
Buppa: Tudod, mi annyira nem foglalkoztunk ezzel, hogy az már botrány. Sose volt menedzserünk. Igazság szerint már ’99-ben csináltunk egy albumot, csak a Mangónak elszállt a winchestere, persze semmi nem volt archiválva, nekünk meg nem volt épp felesleges egymilliónk, hogy laboratóriumban megmentsék az adatainkat.

Így csak 2001-re lett album. 2002-ben pedig befutott a Belga a Majd megszokod albummal. Megszoktad?
Buppa: Felesleges már azon agyalni, mi lett volna, ha. Biztos oka volt, hogy elszállt az az album, nem hiszek a véletlenekben. A Belga igazából most kezd csak beérni, mi meg már túlfutottuk magunkat.

Ellenben évek óta készül saját albumod.
Buppa: Hamarosan elkészül egy négyszámos kis előzetes, de már az album is finisben van. Semmi szokványos. Ráadásul ezt a lemezt nem lehet majd boltokban kapni, csak tőlem.

Azt akarod mondani, hogy személyesen adod majd el mindenkinek?
Buppa: Naná! Mondj nekem még egy albumot, amit így tudsz megkapni az előadótól! Ha valakinek kell egy, fölhív, hogy helló, én pedig megmondom neki, hogy ekkor és ekkor találkozzunk itt és a saját kezemből veheti meg a lemezt. Ezért megéri, nem?

Hogy fog kinézni egy Buppa-koncert?
Buppa: Nem akarok már ilyen feljön a dj-play gomb benyom-ugrik a cédé-údeciki-fellépéseket. Ha szétnézel a világban, azt látod, hogy jönnek vissza az emberi dolgok: filmekben nagytotál a táj, zenében meg ismét arra van igény, hogy valaki pengesse azt a gitárt. Úgy tervezem, hogy havi egy fővárosi és maximum három vidéki fellépés. Budapest nem bír el többet, hacsak nem vagy mondjuk Quimby: a havi negyedik koncerteden már nem lesz ott senki.

Valahogy azért mindig kilógtál a hiphop szcénából.
Buppa: Naná, hát nézz meg! Nekem ilyen kicsi a sildem és milyen a felsőm? Szoros! Hát már az alapokat nem értem! Elképzelheted, mi volt, amikor jöttek régen a ríl arcok a bőnadrágban, deszkáscipőben, én meg bekopogtam melléjük a bringáscuccomban. Nem is vágytam arra, hogy igazi hiphopot készítsek. Az én közönségem vegyes, a bringások között a metálosoktól a repperekig mindenki előfordul, úgyhogy azt hiszem, ehhez mérten eklektikus lett az album. Ami pedig a témákat illeti, természetesen ezt a szubkultúrát célzom meg velük.
Közreműködők?
Buppa: Nincsenek. Fítelésre épp elég a Ludditák-projekt. Azt például imádom. Először csak egy szám volt, később lett öt, most meg vagy hétnél tartunk már. Felmegyek az első két számra, meg az utolsó kettőre, teljes erőbedobással tudom végignyomni az egészet, közben iszogatok a backstage-ben – hát kell ennél jobb?

Hogy kerültél az új Animal Cannibals-lemezre?
Buppa: Hát ez vicces történet. Először nem is tudtam, akarom-e egyáltalán.

Elriasztott a popularitás?
Buppa: Valami olyasmi. Tudod, amikor fölhívott Richie Pi, hogy lenne egy szám, nem értettem, mi közöm nekem ehhez, meg úgy egyáltalán, hogyan jutottam eszükbe, úgyhogy mondtam, hogy kösz, nem. Aztán visszahívtam és kifaggattam őket, hogy mégis mi helyem lenne nekem egy mainstream zenekar albumán, mire ők elmagyarázták, hogy pont az a koncepciójuk, hogy a kevésbé köztudatban lévőket előrángassák kicsit. Törtem a fejem egy darabig és arra kellett rájönnöm, hogy ha nem megyek el, ez a lemez pont velem lesz szegényebb.

Milyen volt a munka?
Buppa: Végtelenül korrektek voltak. Megkaptam az alapot, megbeszéltük, mikor stúdiózhatunk. Nem zaklattak, hogy küldjem át a szöveget előtte, szóval le a kalappal. Megbíztak bennem és ez nagyon jól esett. Szerintem elég durva szám lett.

Mit gondolsz kívülállóként a magyar hiphop-szcénáról?
Buppa: A nagy öregeket jól ismerem. A fiatalokat annyira nem vágom, de egy dolog azért feltűn: volt vagy két-három év, amíg mindenki Akkezdet Phiainak képzelte magát. Ugyanaz a rímképlet, ugyanaz a flow: megőrültem tőle! Komolyan nincs senkiben kreativitás? Előtte a Bankosék voltak divatban. Beraktál akármilyen magyar reppet, és nem tudtad eldönteni, hogy akkor ez most az eredeti emszí vagy valami huszadik klón. Remélem, észbe kapnak végre a srácok. Idegesít, mikor valaki egy tök jó szöveget ír, majd a közepén benne hagy egy olyan infantilis rímet, mint mondjuk a nem-re a mert. Legszívesebben ilyenkor felhívnám, hogy hallod, Józsi, cseréld már ki ezt a két szar sort, nem hiszem el, hogy neked ez így tetszik!

Ki a legjobb magyar emszí?
Buppa: Ha végignézzük az utóbbi tíz-tizenöt évet, egyértelműen az NKS pályája a legszebb ív. A legutóbbi album kőkemény, Nospa pedig egyedülálló itthon. Nyilván vannak még, akiket nagyra tartok, Busa, Akkezdeték… Leginkább azok, akik nem keménykednek.

Nocsak, nem tetszik a melldöngetős mentalitás?
Buppa: Röhejes! Érted, a színpadon üvölt egy órán át, hogy lerúgom a fejed, verdák a klipben, aztán hazamegy, és „anya, vehetek egy szálat a cigidből?” A feka ezt nem kitalálja, ő 16 évesen tényleg embert ölt. De itthon mi a ríl? Siska, mert ő megmondja magáról, hogy egy lakótelepi tróger, és punktum! Ezt tisztelem. Ne akarjunk már másnak látszani, mint amik vagyunk. Én se adom ki magam ríl hiphoppernek.


Csepelyi Adrienn

Buppa Myspace

Najmányi László: THEREMINIAD

A nagysikerű Theremin című dokumentumregény (Enciklopédia Kiadó, 2006) szerzője, Najmányi László 2008. október 21-én, este 8 órakor kezdődő multimédia theremin koncerten, az A38 állóhajón rendezett Tiltott gyümölcsök Fesztivál keretében mutatja be Budapesten először a THEREMINIAD videokönyv trilógia Lives & Times of Professor Theremin című első kötetét.

A szerző kiadásában megjelent, 67 perc hosszúságú mű az első Magyarországon megjelent videokönyv. Az Amerikában már népszerű új műfaj azt a közönségréteget célozza meg, akiknek nincs ideje, energiája, képessége nyomtatott könyveket olvasni, akik már nem szavakban, fogalmakban, hanem képekben és érzetekben, hangulatokban, feelingekben gondolkodnak, ugyanakkor igénylik a komplex tartalmakat. A tévéfilmekhez sokban hasonlító videokönyvek zene, mozgó- és állóképek, valamint narráció segítségével teszik a 21. század gondolkodó embere számára könnyen befogadhatóvá a kortárs irodalmat, Najmányi László esetében a történetmesélést. A THEREMINIAD trilógia első kötete a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós történetének fő állomásait ismerteti video- és fényképes dokumentumok, valamint a szerző thereminre és elektronikára írt zenei kompozícióinak felhasználásával. Akit érdekel a történelem, a zsenialitás titkai, a kémkedés és az elektronikus zene művészete bizonyára izgalmasnak, tanulságosnak fogja találni ezt a különleges bemutatót, ami remélhetőleg kedvet ad majd a nyomtatásban megjelent, a videokönyvnél természetszerűleg nagyságrendekkel több verbális információt adó Theremin könyv elolvasásához is.

Najmányi László magyar nyelvű honlapja
A Theremin könyv honlapja

A Gonzo utazik Liverpoolba

Kiderült, melyik az a magyar együttes, aki novemberben képviselheti hazánkat az MTV Europe Music Awards díjátadó gálán Liverpoolban. A szakmai vélemények, és az MTV weboldalán regisztráltak szavazatai alapján a Zagar, a Beat Dis, az Irie Maffia, a The Unbending Trees és a Gonzo voltak az MTV EMA idei hazai jelöltjei. Ettől kezdve már csak a nézőkön múlt, kit szavaznak meg győztesnek, vagyis, hogy melyik csapat kapja a Hungarian Act elismerést. A szavazás október 13-án lezárult, a győztes pedig a Gonzo.

A nyertes zenekar nemcsak egy díjjal lesz gazdagabb: felléphet a gála helyszínén, és ezt a fellépést az élő közvetítés részeként láthatják a nézők november 6-án este. Ezen kívül a Hungarian Act kategória győztese a Best in Europe díjért verseng majd, többek között olyan világsztárokkal, mint Morandi, Leona Lewis és a Nightwish, egészen november 2-ig. A nyertes csapatot egész Európa és a világ megismerheti az European Music Awards gálán.

„Az, hogy az egyes országok zenészei közül milyen különböző stílusokból kerültek ki a nyertesek, a hallgató és nézőközönség sokszínűségét is bizonyítja. – hangoztatta Richard Godfrey, a 2008-as MTV Europe Music Awards senior alelnöke, zenei, produkciós és executive producere. – A közönségszavazások lezárásával immár véglegessé vált az idei jelöltek listája.”

A Gonzo örömmámorban úszik, boldogan készülnek a fellépésre és a megmérettetésre.

„Mióta megkaptuk a hírt, hogy mi mehetünk Liverpoolba, eufórikus állapotban vagyunk. Először is nagyon köszönjük az MTV Hungarynak azt a lehetőséget, hogy játszák a klipünket és hogy jelöltek azon illusztris zenekarok körébe, akik közül most mi kerültünk ki győztesként. Köszönjük a voksokat rajongóinknak és azoknak a szimpatizánsoknak, akik szavazataikkal segítettek hozzá minket ehhez a nagyszerű sikerhez."

Az élet szép – Albert Hammond Jr., Coldplay, Budapest Aréna, 2008. szeptember 23.

Nyolc év hosszú idő – ezzel nem vitatkozhat egy ötven éves sem, pláne nem egy húsz! Nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen angol zenekar megjelentette első nagylemezét Parachutes címmel. Pontosan ennyit időt kellett várnia Magyarhonban azoknak az elbűvölteknek is, akik már akkor, 2000-ben transzba – és térdre – estek a Coldplay zenéjétől.

Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videómegosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.

Ellentétben velünk… szolid nyolcfős társaságunk bizony csak tátotta a száját a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart. A Coldplay történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. tett eleget a lehető legprofibb módon: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt picit kedvünk is támadt The Strokes-koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant...

...ugyanis némi átszerelés után ijesztően erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro) indított a Coldplay: mi következhet még? A zenekar rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is mint például a Clocks alatti lézerfényeket, mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a számsorrendből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A Coldplay nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, külön dicséretes volt, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. A tagok hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel emberközelibb formában. A lelátós intermezzón túl bemutatott akusztikus blokkból talán csak a a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozása lógott ki, mint ahogy a koncert során néha-néha felcsendülő diszkó-betétek.

Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3-lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem.

Fedor Nóra

Újrahasznosított szemét, piszok és mocsár Melvins – A38, szeptember 22.

Feltérképezésképp néhány említésre méltó információ a zenekarról, akik most először léptek fel nálunk: a Melvins amerikai underground kultzenekar, amelyik olyan előadókra volt hatással az utóbbi negyed évszázad során, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Tool, vagy Mike Patton. A ’80-as évek elején alakultak, eleinte punkot játszottak, de hallottunk tőlük grunge-ot, majd sludge-ot, stonert, és ezek kemény masszáját, meg még ki tudja mit. Nincs bélyeg, az leesne róluk, műfajilag mindig is nehezen voltak behatárolhatóak. Sose maradtak meg egy stílusnál, csak a progresszivitás állandó náluk. Már csak ezért is lehet, hogy a mainstreammel sose volt még csak köszönőviszonyban sem zenéjük.

Mindez sehol nem jelent stadionnyi közönséget, de azért naivan elszomorodtam, hogy egy A38-at se tudunk megtölteni - nem ők, mi -, de aztán megmosolyogtam magam, hogy ezen én most miért is csodálkozok itt, Magyarországon. Kényelmi szempontból viszont nagyon előnyös volt ez a kellemesen szellős közeg, egész családias hangulatban telt az este. S mivel kimondottan nem a legújabb, trendi fiúzenekarról van szó egy cukipofa énekessel az élén, talán életemben először nem is kellett sorban állnom a női wc-nél, lányok híján ugye. Ellenben sok volt a szőrös, kemény tekintetű survivor.

A Pornról sajnos lemaradtam, annyi infó azért eljutott hozzám, hogy valami instrumentális noise produkció volt, és ők is ugyanazzal a két dobos felállással léptek fel, akárcsak a Melvins, élükön egy bizonyos Billy Andersonnal.

A Big Business egy egész jó hard rock zenekar lenne, ha az énekes/basszeros Jared Warren - a Melvins jelenlegi basszerosa - nem Lemmyre emlékeztetne a Motörheadből kinézetre és énekstílusra egyaránt, csak nem annyira lehengerlő. Másrészt számomra érthetetlen okokból kifolyólag ezt a koncertet csak a zenekar ritmusszekciója adta, a dob meg a basszus. Kongott is az ürességtől a színpad.

Minket persze elsősorban a Melvins érdekelt, bár itt nem három különálló zenekarról lépett fel Melvins tagok játszottak mindegyikben, öt zenész három zenekara adott koncertet. Csak főhősünk, vagyis inkább antihősünk, Buzz Osborne debütált jelenlétével a főprodukción. Az est a Big Business dobosának, az ebben a produkcióban kivételesen szólózó Coady Willis-nek volt egyébként a legembertpróbálóbb, ő ugyanis mind a három produkciót végigdobolta.

Panaszra egyébként kevés oka lehetett annak, aki ellátogatott a hajóra ezen az estén, elég erős koncertet adott a Melvins.

Az Albert Einsteint is megszégyenítő hajkoronával rendelkező Buzz Osborne-t nem lehetett azonnal nem kiszúrni, ráadásul a színpadképet fokozandó egy ventilátor fújta hátulról ezt a szénakazalt végig. A műsort az új lemez címadó dalával, az egészen slágeres és emészthető Nude With Boots-szal nyitották. A koncert programját egyébként az utolsó két lemez anyaga adta, ami jó választás volt. Az A Senile Animal kegyetlenül kemény számai és a Nude With Boots játékos darabjai kiegészítették egymást. Az új album remek darabjai, a The Kicking Machine, a Billy Fish, a Suicide In Progress élőben talán még jobban is szólnak, mint lemezen. A Dies Iraea viszont élőben kicsit csupasz volt, nem volt annyira középkori, gótikus hatású, ahogy az albumon. Persze bebiggyesztettek pár súlyosabb sludge témázást, egy-két ősrégi számot is. Ez utóbbi olykor valóban koncentrációt és türelmet igényelt, begyorsult ütemek és csúcspontok után jött néha egy-egy melvins-es belassulás.

Ezeknek a részeknek egyébként mintha lenne valami mögöttes mondanivalójuk, hogy "ok, játszunk mi kemény rockot, szórakozzatok rajta, ha akartok, de ne higgyétek, hogy miattatok van ez az egész". Egyrészt ennek a mindenbe totálisan beleszaró művészi attitűdnek tudható be, hogy soha nem futottak be igazán, másrészt a zene, amit csinálnak, amúgy sem könnyen emészthető, és többnyire kiszámíthatónak se mondható.

Igazából az utóbbi 15-20 év alatt bármikor dönthettek volna úgy, hogy befutnak, nem lett volna túl nagy erőfeszítés nekik. Biztos örültek volna neki, ha mondjuk kompromisszumok nélkül ez megtörténik, de olyan meg nem nagyon van ugye. Így viszont learatták helyettük sokan mások a babérokat, akik - jó értelemben véve -újrahasznosították a Melvins zenéjét, lásd példának a cikk elején felsoroltakat.

A közönségből vegyes reakciókat váltott ki a produkció. Az elején kicsit fagyos volt a hangulat, de aztán egészen feloldódott, és egyre többen próbáltunk mind előrébb tolakodni. A lassú részeknél ismét leült kissé a hangulat, de ezen a koncerten - és egyáltalán a Melvins zenéjében - nem véletlenek ezek a lassítások. Persze egy ilyen sok stílusban zenélő együttesnél nem valószínű, hogy egy 25 éves zenekar összes korszakát és lemezét ugyanúgy értékeli egy 40-es évei vége felé járó veterán rocker, mint egy fiatal huszonéves. Volt pár arc egyébként, akik úgy gondolták, hogy menő megjelenni egy Melvins koncerten Nirvana-s vagy Pearl James pólóban, de a többség azért képben volt.

A koncertre visszatérve, a zúzósabb darabok nagyon ott voltak. Van az A Senile Animalen 3-4 egymást követő, egy egész folyamatot alkotó őrült, de zseniális szám - Rat Faced, The Hawk, You’ve Never Been Right -, az volt a csúcspont, amikor ezeket végigzúzták. Ha kicsit többen ismernék őket, tuti nagy pogó kerekedett volna, így csak majdnem. A két dobos pedig hatalmas ötlet, nagyon erősen szólt így a kettő együtt élőben is, öröm volt nézni, ahogy bizonyos részeknél egymásra vicsorgott a két dobos, Dale Crover és Coady Willis.

A koncertet a súlyos Boris-szal zárták, majd a két gitáros előadta az amerikai himnuszt átírt és erőteljesen gúnyos szöveggel, majd csendben levonultak a színpadról.
Nem feltétlenül ront egyébként egyik vagy másik produkción, ha tulajdonképpen majdnem ugyanazokból a tagokból álló három különböző zenekar, projekt egymásutánban lenyom egy estét. De hogy ezek a fiúk ezt napról napra meg is ismétlik - aki nem hiszi, nézze meg a Melvins turnénaptárát, minden nap játszanak -, na ahhoz már kell némi elfogultság. Jogosan kétségbe vonható lehetne tehát a produkciók színvonala, mégsem volt az. A minőség pár momentumtól eltekintve első osztályú volt, már ami a zenekaron múlt. Inkább mennyiségileg volt kifogásolható a koncert, kevés volt ez így. Ráadás sem volt, a Melvins nem a visszatapsolható kategória.
De így legalább tömör volt, mint a kő.

Polgári Olívia

Méltó zárás - The Killers a Szigeten

Olyan felelősség nehezedett a las vegasi The Killers vállára, amiről talán sejtelmük sem volt. Tavalyi botrányosan rossz Sziget-záró fellépésük után most lehetőséget kaptak a korrigálásra és arra, hogy ezúttal méltón zárják a fesztivált.

A Lukács Laci által csak gyilkosokként felvezetett zenekar sztárstátusza megkérdőjelezhetetlen: az interjúadástól elzárkóztak, fotózni nem lehetett őket, és még azt is megengedték maguknak, hogy egy picit késsenek. Rosszmájú megmondók, akik az indiai büfénél nem merészkedtek közelebb már a kezdet előtt csóválták a fejüket, a vegyes nemzetiségű, fekete nadrágos-mellényes közönség azonban fegyelmezetten várta, hogy felgyulladjanak végre a nagyszínpad fényei, ahol a koncert kezdete előtt csupán egy kicsit gagyi kinézetű “Welcome” felirat adott világosságot.

Türelem rózsát terem - és ezúttal egyéb színes, illatos virágokat is, melyekkel a hangszereket ékesítették: egyszer csak a színpadra ugrott Brandon Flowers pincérruhában, társai pedig a megszokott cowboyszerkóban. Rögtön az első dalra (For Reasons Unkown) beindult a nép, és a centrifuga, félig akaratlagosan, félig a véletlennek köszönhetően én is kijjebb sodródtam, ahonnan már nyugodtan élvezhetem a koncertet. A zenekar energikusan, lendületesen játszott, a nagy dalok mellett nem maradt el a Shadowplay (Joy Division-feldolgozás) és a Tranquilize sem, a Mr. Brightside-ra pedig egy emberként mozdult a tömeg.

Egy óra zenélés után letették a lantot a fiúk, de szerencsére csak bő egy percre, mert aztán visszajöttek még a Jenny Was A Friend of Mine-nal, és az immáron tv-reklámként elhíresült All These Things That I’ve Done-nal. Kétségbe nem vonható: a Killers most pótolta minden restanciáját - soha rosszabb Sziget-zárást!

Mohai Adrienn