Méltó zárás - The Killers a Szigeten

Olyan felelősség nehezedett a las vegasi The Killers vállára, amiről talán sejtelmük sem volt. Tavalyi botrányosan rossz Sziget-záró fellépésük után most lehetőséget kaptak a korrigálásra és arra, hogy ezúttal méltón zárják a fesztivált.

A Lukács Laci által csak gyilkosokként felvezetett zenekar sztárstátusza megkérdőjelezhetetlen: az interjúadástól elzárkóztak, fotózni nem lehetett őket, és még azt is megengedték maguknak, hogy egy picit késsenek. Rosszmájú megmondók, akik az indiai büfénél nem merészkedtek közelebb már a kezdet előtt csóválták a fejüket, a vegyes nemzetiségű, fekete nadrágos-mellényes közönség azonban fegyelmezetten várta, hogy felgyulladjanak végre a nagyszínpad fényei, ahol a koncert kezdete előtt csupán egy kicsit gagyi kinézetű “Welcome” felirat adott világosságot.

Türelem rózsát terem - és ezúttal egyéb színes, illatos virágokat is, melyekkel a hangszereket ékesítették: egyszer csak a színpadra ugrott Brandon Flowers pincérruhában, társai pedig a megszokott cowboyszerkóban. Rögtön az első dalra (For Reasons Unkown) beindult a nép, és a centrifuga, félig akaratlagosan, félig a véletlennek köszönhetően én is kijjebb sodródtam, ahonnan már nyugodtan élvezhetem a koncertet. A zenekar energikusan, lendületesen játszott, a nagy dalok mellett nem maradt el a Shadowplay (Joy Division-feldolgozás) és a Tranquilize sem, a Mr. Brightside-ra pedig egy emberként mozdult a tömeg.

Egy óra zenélés után letették a lantot a fiúk, de szerencsére csak bő egy percre, mert aztán visszajöttek még a Jenny Was A Friend of Mine-nal, és az immáron tv-reklámként elhíresült All These Things That I’ve Done-nal. Kétségbe nem vonható: a Killers most pótolta minden restanciáját - soha rosszabb Sziget-zárást!

Mohai Adrienn

„Hát... fasza!” - Amber Smith a Szigeten

Az Amber Smith még mindig jó. De hogy szóljon is valamiről a cikk; kötelező gonoszkodás, elnézést kérő dicséret és a tavalyi lánykérés felemlegetése következik.

A felettébb bulváros jellegűre sikerült bevezetés után ugorjunk neki in medias res! Sziget, MR2 Színpad, augusztus 17., tehát a fesztivál utolsó napja, este nyolc óra, Amber Smith koncert. Nem okozott meglepést a zenekar, megint önfeledt egy órás bulival szórakoztatta az érdeklődőket. Ez szinte kivétel nélkül minden egyes AS buliról elmondható. Akkor meg miért akarok én szurkálódni? Először is, mert azt is kell egy kicsit, másodszor pedig az a dolgom, hogy valamibe belekössek.

Ha már a zenében és az Amber Smith teljesítményében nem látok kivetnivalót, megszólom a külsőségeket, mivel az úgyis rendkívül fontos az indie fiúknak, lyányoknak. Nem bántom én a csőnacit, nem kell aggódni, mindössze csak szúrta a szemem Kőváry Zoltán angol rendőrsapkája, az alá felvett napszemüveg, a betűrt fekete ing és az oldalán lógó bilincs. Tudom, számít a design meg a trendiség vagy mifene, csak ezzel valahogy a Village People-féle YMCA-re asszociált az ember. A mosolygásom oka később pedig Poniklo Imre néhol esetlenre sikerült konferálása lett. „Egy dal következik.” Mi más következhetne, kérdem én…? Nem súlyos bűnök ezek a zenekartól, annál súlyosabb az én gonoszságom, na de kiengesztelésül jöjjön a beígért dicséret özön!

A Hello Sunnal évek óta nincs, akit ne mozgatna meg a 2000-ben alakult zenekar, de még az Ács Oszkár által szerzett, tavaszra ígért albumra felkerülő új dal, a Simon Says refrénjét is kitörő lelkesedéssel énekelte a nagyérdemű. Arról nem is beszélve, hogy joggal dicsekedtek két szám között, hogy már Németországban is megjelent albumuk. És igen, én is azok között voltam tavaly, akik csitriként olyan visongásba törtek ki, mintha legalább a Beatles vagy Elvis állna az akkor még Pesti Est színpadon, mikor egy srác a záró, I Was the First című dal előtt megkérte barátnőjének a kezét. Poniklo Imre akkor is egy oda nem illő gratuláció-félét mekegett: „Hát, ez fasza!”. Mit mást mondhatnék én is az Amber Smithre? „Hát… fasza!”

Deák Ági

Hangmás a Szigeten

Erős kezdéssel nyitott szombaton az MR2 színpad: a Hangmás jól feladta leckét az utánuk következőknek; koncertjükre több száz rajongó és érdeklődő volt kíváncsi.

A zenekar a hazai indie szcéna talán legérdekesebb színfoltja: egyedi hangzású, gitár-alapú garázs-rockot játszik, new wave-es szintikkel megspékelve, saját bevallásuk szerint pedig ők a magyar art-punk csoda.

Az elmúlt két évben számos koncertet maga mögött tudó zenekar sikerének esszenciája a frontember, aki szuggesztív és kirobbanón energikus előadásmódjával mindenkit lefegyverzett: mozdult a fej, dobbant a láb, és ha későbbi időpontban van a koncert, bizonyára pár embernél többen is megkísérelték volna Endre agyament ugrálását utánozni.

Bár a közönséggel való interakció talán kicsit hiányzott, összességében tisztességes, jól összeállított programot hallhattunk, főként a tavaly megjelent Funeral Party Budapest című nagylemez anyagából, Copy /Paste-től a We Are Modernig, magyar és angol nyelvű dalokkal egyaránt.

Mohai Adrienn

Harminc év után is hitelesen - Sex Pistols a Szigeten

Sokak szerint kérdés volt, hogy harminc év után hiteles lehet-e a punk történelem legnagyobbika, a Sex Pistols. Első magyarországi koncertjüket látva mindenesetre biztos, hogy még van értelme megnézni őket, és másfél órára anarchistának érezni magunkat.

A Pretty Vacanttal úgy robbantak be a nagyszínpadra, hogy onnantól fogva már nem sokan tudták volna megállapítani, 1978-at vagy 2008-at írunk. A ,,tökéletes fogsorú” Johnny Rotten annyira elvonta mindenki figyelmét, hogy a többi zenész (Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock) megfigyelésére szinte egyáltalán nem is maradt idő, folyamatosan kommunikált, bolondozott, fotósoknak szólt be, és valami borzalmas, bokor-szerű ruhában futkosott, míg a többiek elég szolidan gitároztak, énekeltek, doboltak. A ,,dalokat” természetesen az egyetlen, Never Mind The Bollocks, Here Is The Sex Pistols című albumukról játszották, 13+4 tökéletes, a végtelenségig egyszerű számot hallhattunk, amik akkor ugye megváltoztatták gyakorlatilag az egész világot. Természetesen a politikai/egyházi rendszernek való beszólás ennyi idő elteltével is tud aktuális lenni, Bush megint megkaphatta a magáét („Allah be praised, George Bush to be erased!”)

Hihetetlenül pontosan játszottak, az emberek pedig minden egyes hozzájuk intézett sorra ordítással válaszoltak, volt, aki még akkor is ugrált, amikor semmi zene nem szólt. Megkaptunk minden számot, amikre már több mint negyed évszázada várunk, Anarchy In The U.K.-t, EMI-t és persze a God Save The Queent.

Szóval ténylegesen válaszolhatunk a kérdésre: igen, a punkság lehet még hiteles, még ha csak egy koncert erejéig is.

Szabó Zita

(Fotó: sziget.hu)

Globálzene, transz nélkül - Transglobal Underground és Natacha Atlas a Szigeten

Úgy látszik, a Világzenei Nagyszínpad idén a ritkán hallható, kuriózumnak számító „featuring”-ek helyszíne a Szigeten. A reggae-őskövület Lee „Scratch” Perry a dub-monolit Adrian Sherwooddal lép fel, péntek este pedig a Transglobal Underground újra közös koncertet adott korábbi énekesnőjével, a gyönyörű Natacha Atlas-szal.

Natacha Atlas három évig volt tagja a TGU-nak, és ezalatt hozzájárult a zenekar sikerének megalapozásához, valamint olyan albumokon hallhatjuk a hangját, mint a Dream Of 100 Nations, vagy az International Times. Ezután azonban szólókarrierjére összpontosított, és már tíz éve annak, hogy útjaik külön váltak az együttessel. A TGU pedig azóta is tartja pozícióját valahol az Asian Dub Foundation és a Thievery Corporation között félúton.

Közös szigetes fellépésük tehát mindenképp unikum, hisz lehet, hogy a következő ilyenre megint tíz évet kell majd várni. Látszólag sokaknak más tervei vannak a következő évtizedre, ugyanis szépen megtelt a Világzenei Színpad előtti tér, akarom mondani rét. A zenekar nyolc taggal állt színpadra, a különböző egzotikus és hétköznapi hangszereket viszont már nem tudtam megszámolni, mert kb. mindenki multiinstrumentalista lehetett.
A TGU-ra annak idején a béna etno-techno jelzőt aggatták rá, amiből mára már inkább csak az etno maradt. A számokban a fülnek kellemes arányban keveredett az elektronika, az akusztikus hangszerek és az elmaradhatatlan szitár, tabla meg a különböző ütősök. Az mc hál’ istennek csak akkor szólalt meg, amikor a forgatókönyv szerint is volt szövege. Kár is lett volna felesleges óbégatással elrontani azt a különleges hangulatot, amit számról számra fokozatosan teremtettek meg a zenekar tagjai. Natacha Atlas nem csak csodás hangját eresztette ki, hanem hastánc tudásából is adott egy kis ízelítőt. A koncert végén egy sajátos feldolgozást is hallhatunk: Natacha az I Put A Smell On You című Nina Simone klasszikust énekelte el, egészen új értelmet adva ezzel a dalnak.

Tulajdonképpen nem kaptunk semmi újat a TGU-tól: egy színvonalas, különleges aurájú, ám kicsit egyhangú előadást, amit néhány momentum erejéig színesített Natacha Atlas. Ezzel együtt - és a feltámadó szél ellenére - sikerült tömegeket vonzaniuk a színpad elé, ami azt mutatja, hogy ez a fajta hibrid világzene mégsem merült teljesen feledésbe.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Tökéletesen szelektált módi - Modeselektor a Szigeten

A Sziget csütörtöki napja igazi csemegéket tartogatott az elektronikus zenék kedvelőinek. A Party Arénában a francia Vitalic live actezett, finomabb és durvább elektrót és house-t váltogatva. A Meduzában a bristoli HENCH kiadó legénysége - Wedge, Komonazmuk és MC Jakes - tolta a táncosabb és mélyebb dubstepet. Az A38 Színpadon fellépő német Modeselektor pedig mindezt egy szetten belül tálalta.

Azért sem fogom leírni, hogy kinek a kedvenc zenekara a Modeselektor, és hogy ezzel a valakivel együtt is dolgoztak, mert most nem ez a lényeg. Egyébként Thom Yorke az. De ettől tényleg próbáljunk meg elvonatkoztatni, mert amit Gernot Bronsert és Sebastian Szary a Szigeten művelt, annak semmi köze a Radioheadhez.

Az A38 Színpad előtti teret sikerült kb. 20 másodperc alatt megtölteniük, pedig nem is csináltak semmit, csak egy soundchecket. Az emberek már nagyon várták, hogy elkezdjék, ennek ritmusos ugrálással adtak hangot, aminek hatására - a sátorban uralkodó hőséggel keveredve - tuti, hogy leszakadt egy kisebb jégtömb a sarkvidéken. De hogy ne okozzunk még több kárt bolygónknak, a Modeselektor gyorsan el is kezdte a show-t.

Az első néhány szám középtempós, ugrálós blokk volt, és már itt hallatszott, hogy nagyon szeretik húzni a nép agyát hosszú kiállásokkal, néhol fülsértő filterezésekkel és végtelenségig elnyújtott felpörgésekkel. Az egyik ilyen kiállás végén például egy olyan hanggal őrjítettek meg mindenkit, mint amilyet egy nagyon régi hűtőszekrény adhat ki magából. De ha valaki figyelmesen fülelt, némi sarokcsiszoló-motívumot is felfedezhetett benne. No de hát erről szól az elektronikus tánczene, vagy mi a fene? És a pattogós ütemekről, meg a széttorzított sújtólég basszusokról. Egyikből sem volt hiány. Nagyjából félóra elteltével egy kis karaoke mutatványt láthattunk a fiúktól, és arra is fény derült, hogy egyikük Björk hangján is kiválóan tud énekelni, merthogy a legfrissebb Björk remixüket is játszották.

Ami pedig ezután következett, azt leginkább a dubstep-house nevű szörnyszülöttként tudnám bemutatni. A house-ra jellemző lüktető basszusokat húzták rá a dubstep szellős, szögletes ritmusaira. Eközben a színpadon felvonták a modeselektoros, vagyis nagy fekete majomfejes zászlót, jelezvén, hogy elfoglalták a hajót (mégiscsak az A38-on voltunk). A sok kis rabszolga pedig úgy táncolt, ahogy a két német fütyült. Győzelmüket pezsgőlocsolással is megünnepelték.

A tempós középső részt egy dallamos, trance-es, már-már Tiësto-i magasságokban (na jó, inkább mélységekben) járó számmal zárták. Ezt ellensúlyozandó, a végére toltak egy nagy adag glitch-et meg grime-ot, amit kábé úgy kell elképzelni, mintha a srácok a dancehall/hip-hop kettősgyilkosság áldozatainak szétszabdalt, savval leöntött holttestét gyalázták volna meg. És ami megmaradt belőlük, azt most bedobták a kutyák közé, akik vígan marakodtak rajta.

A Modeselektor bő egy órás műsora alatt belenyúlt mindenbe, ami manapság az elektronikus tánczenében menő, és az egészet átitatta az a vicces, kicsit ravasz stílus, ami a „MDSLKTR” hangzás sajátja. Azt hiszem, ezt hívják IDM-nek, azaz Idiotic Dance Music-nak.

Püspök Tamás

A Realistic Crew OTT volt a Szigeten

A magyarok valahogy mindenütt ott vannak, igen, a zenében is. Amber Smith, The Moog, Yonderboi, Zagar - az ember könyökén jönnek már ki ezek a nevek. De akkor mondok még egyet, ami sokaknak még mindig nem ismerős eléggé. Jegyezzük meg rendesen: Realistic Crew!

A legújabb büszkeségünk ismét az elektronikus szcénából került elő. A Realistic Crew, a magyarok közül elsőként meghívást kapott a rangos brit fesztiválra, a Glastonburyre. „Ja, igen, azt tudtam, hogy valaki kinn volt a Glastón!” - hallottam másoktól. Akkor tanuljuk meg végre; a Realistic Crew volt az! Mi kellett ehhez a kitűnő, első osztályú zenén kívül? Okos menedzsment! A tavaly megjelent Overcome című lemezt kitartóan nyomatták körbe a külföldi fesztiváloknak, kiadóknak, mígnem valaki bekapta a horgot, a Realistic Crew pedig kihalászta magának a Glastót.

Az experimentális, absztrakt és már-már túlvilági sötétségig alámerülő elektronikus zenekar azt a hullámot lovagolja, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Bristol-soundként emlegettek. Szándékosan nem a triphop elnevezést használom, mivel az a stílus sokadik generációs puha, lounge-osabb zenekaraira enged következtetni, én pedig azt szeretném, ha a jó öreg Tricky vagy a nagy visszatérő Portishead gonosz, lüktető ritmusai jutnának az olvasó eszébe. Persze a Realistic Crew nem halott stílust éleszt újjá, Márkos Albert csellójátékával és Berger Dalma hangjával rápakol a zenekar a szuicid, klausztrofóbiás hangzására.

Dalma és Beth Gibbons maximum annyiban hasonlítanak, hogy mindketten kaméleonszerűen változtatják hangjukat, a néhol nőiesebb hangszínt váratlanul valamilyen démonibb géphang váltja fel, amire a dj-k könnyen rátehetnek még egy lapáttal. Valahogy a Skunk Anansie volt énekesnője, a most már szólóban próbálkozó Skin is eszembe jutott Dalmáról. A kopasz fekete lány úgy tud vicsorítani a közönségre, miközben énekével leszaggatja a fejeket, hogy egyszerűen a sokktól megbénul az ember. Dalma is törékeny, vékony testalkatával és néhol morgásba csúszó hangjával lepi meg Skinhez hasonlóan az embert: hogy a fenébe jön ki ebből az alig 45 kilós nőből ez az ördögi hang? Skinnel ellentétben a Realistic Crew és sok más formáció, a Singas Projekt, az Esclin Syndo és a Pelican West énekesnője viszont nem vicsorít, nem veri szemmel a közönséget, csak lazán fel-alá sétálva, szinte alig láthatóan mozog az ütemre.

Nem kellett ennél nagyobb performansz, hiszen a nagyérdemű a melegtől valahogy kifáradt after partinak induló második Sziget-napon csak lustán, a fűben üldögélve élvezte a koncertet. És igen, mire lassan este nyolcra befejeződött a koncert a nap igaz, hogy már nem tűzött, de még mindig meleg volt. Ennek ellenére szerintem nem csak én fáztam: sokaknak végig futott a hátán a hideg. Miért? Mert a magyarok mindenütt ott vannak, a Realistic Crew pedig augusztus 14-én a Sziget MR2 Színpadán is nagyon OTT volt.

Deák Ági

Össznépi ugrabugra - Kaiser Chiefs a Szigeten

Az elmúlt évek fesztiváljainak első számú közönség kedvence, a futball- és sörrajongásukat nem titkoló brit Kasier Chiefs végre a Sziget Nagyszínpadán is tiszteletét tette.

Hogy ne maradjon légből kapott az előző állítás, íme a bizonyítás: először is nevüket egy dél-afrikai futballklubtól kölcsönözték, ami pedig a sört illeti, elég csak ránézni Ricky Wilson frontemberre; az a típus, akivel angolszász földön bármelyik pubba belépve találkozhatnánk.

Leeds-i barátunk szemmel láthatóan a koncertet megelőzően is buzgón emelgette a korsókat, vagy csak nem volt ideje felvenni az ütemet (saját állítása szerint épphogy csak megérkeztek), de egy átlag Kaiser Chief koncerthez képest most kevésbé volt hiperaktív, nem mászott be a csaknem telt házat hozó közönség közé. A tisztesség kedvéért a toronyra azért felkapaszkodott, és a közönségénekeltetés, illetőleg tapsoltatás sem maradt el. Félreértés ne essék: fantasztikus hangulatú koncert volt, de aki már látta őket korábban, tudja mennyivel volt kedvesebb a szigetes fellépés.

Az igazság az, hogy a Kaiser Chiefs nagyon is jól tudja, mitől döglik a légy: egyszerű pop-punk alapokon nyugvó zene, óvodások által is azonnal megjegyezhető és énekelhető refrének pofonegyszerű szöveggel, egyszóval instant számok, amikre nem lehet nem bólogatni vagy legalább ütemre dobolni a lábunkkal. Meg is kaptunk mindezt 14 dalban, és az első két album best of-ján túl (Everything is Average, Every Day I Love You Less and Less, Ruby, Na Na Na Na Naa, Angry Mob, Oh My God) új szerzeményeket is hallhattunk.

Rickyt követve pattogott is a közönség nagy része, mint a gumilabda, lengtek a színes zászlók, repültek a söröspoharak - szórakoz(tat)ás volt felsőfokon!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

Füst, katlan és labamba - Péterfy Bori & The Love Band a Szigeten

Ismét tanulságos eseménynek lehettünk szemtanúi a Sziget második napján: az Arany Ászok Sátor bizony alkalmatlan helyszínnek bizonyult egy Péterfy Bori koncerthez, ugyanis a látottakból ítélve a zenekar kinőtte ezt a színpadot.

A nyár eddigi fesztiváljain már találkozhattunk hasonló problémával (lásd Volt: Belga, Kiscsillag koncertek), amikor is egy zenekart olyan lehetetlen helyszínre szerveztek le, hogy a buli ideje alatt többször is kicserélődött a komplett közönség. Természetesen ilyen van, és nem mindig lehet rá számítani, de azért felettébb kellemetlen élményben lehet része azoknak, akiket ezen produkciók közül bármelyik is különösen érdekel. Jelen esetben Péterfy Bori rajongóinak kellett erősen kitartaniuk, pláne, ha egy az egyben beépültek a tömegbe, mint a beton, hiszen a szellőzés nem hogy megoldatlan volt a sátorban, hanem egész egyszerűen nem volt.

Az ötven fok, és a nulla százalék oxigén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nézők nagy része maximum 4-5 számig bírta, majd átadta a helyét a soron következő próbálkozóknak. Az énekesnő folyamatosan bíztatta közönségét: „Tartsatok ki, itt vagyunk, ti itt vagytok?” Valójában a fanatikusoknak nem is nagyon volt rá szüksége, ők (az aznap kissé hűvös) szabadtéren is képesek lettek volna forró hangulatot teremteni. Bori hozta a formáját: újfent ellenállhatatlan, szexi és magával ragadó volt, minden létező érzékszervével közvetítette a közvetítendőt, egy igazi vérbeli színésznőt láttunk a színpadon.

Nagyon kár, hogy a körülmények beárnyékolták egy picit a hangulatunkat, de hála Istennek a zenekaron ebből semmi sem látszott. Ember legyen a talpán, aki az egész műsor alatt bent volt - de az is, aki végig kibírta tánc nélkül!

Fedor Nóra

Nem csalás, nem ámítás - Hocus Pocus a Szigeten

A francia hip-hopról mindig a Taxi filmek soundtrackjei jutnak eszembe. Esetleg még az öreg róka, MC Solaar. Szerda este azonban a Hocus Pocus megnyomta a Reset gombot a fejemben, és innentől ők lesznek az alapértelmezett francia hip-hop zenekar.

Hasonlóan az előttük fellépő Pete Philly & Perquisite-hez, a gallok is zenekarral érkeztek a Szigetre. Ez várható is volt, hiszen mindenütt azt lehetett olvasni róluk, hogy sajátosan ötvözik az akusztikus és elektronikus elemeket. Nekem eddig valahogy nem voltak meggyőzőek azok a próbálkozások, amikor egy hip-hop előadó zenekarral próbálja visszaadni a lemezen hallható, eredetileg hangmintákra épülő, elektronikus alapokat. A Hocus Pocus viszont addig bűvészkedett, amíg a harmadik számnál azon kezdtem gondolkodni, hogy akkor most vajon DJ Premier (igen, a Gang Starr-ból) áll a lemezjátszók mögött, vagy tényleg a zenekar produkálja ezt a hangzást? Nos, természetesen az utóbbi.

Mire feldolgoztam ezt az információt, addigra már ott tartottunk, hogy a gitáros, a dobos és a basszeros úgy gondolta, hogy neki bizony nem hiába van ott a hangszere, úgyhogy korrekt rockos zúzásba kezdtek. Az mc persze nem jött zavarba, ugyanolyan energiával pattogott és szövegelt tovább, mint eddig. Apropó szövegelés: akinek a francia tudása nem terjed tovább a „croissant”, a „Je t’aime!”, a „Peugeot” és a „Renault” kifejezések ismeretén, az nem sokat értett sem a számok szövegéből, sem a frontember kiszólásaiból, mert nagyrészt anyanyelvén kommunikált a közönséggel is. De mint ahogyan az előző Pete Philly koncerten, itt is a (kül)földiek tették ki az egybegyűltek nagy hányadát, így az esetleg franciául nem beszélő hiphopperek is tudták, mikor kell lendíteni a kezeket, hisz csak figyelni kellett a mellettük álló Jean Pierre-t. A koncert vége felé az együttes még Michael Jacksont és a Grandmaster Flash And The Fourios Five-ot is megidézte egy-egy taktus erejéig, előbbit a Smooth Criminal-lal, utóbbit pedig a klasszikus The Message-dzsel.

A Hocus Pocusnak sikerült elhitetnie velem, hogy a hiphopot igenis elő lehet adni hitelesen és lendületesen hangszerek és zenekar segítségével is, ráadásul franciául. Hm… biztosan varázslat.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Gyerekzsúr az MR2-n - Carbonfools a Szigeten

Érdekes összképbe botlott az ember szerda este a Szigeten az MR2 Petőfi Színpad előtt: a Carbonfools zenekar koncertjére néhány ovis is hivatalos volt - csak épp nem a nézőtéren rakoncátlankodtak!

A gyerkőcök alkalmi háttértáncot vállaltak Tituszék buliján, s valószínűleg több vaku csípte őket szemen, mint a srácokat, de sértődésről szó sem volt. Nagyobb aggódás őrizte a csöppségeket, mint magát a felszerelést, pedig egy önfeledten tomboló óvodásnál (az esetek többségében) nincs kegyelem - pláne, ha valami nagy, drága és elektronikus ketyeréről van szó!

DJ Titusz és Tóth Szabolcs 2000-ben alakult közös projektje jelenleg biztosan benne van a magyar siker-sztorik top 10-ében, s hála az égnek, ezek nem csak szóbeszédek. Az MR2-s koncert éppen a Nagyszínpados Alanis Morissette-el ütközve nem ígért túl sok jót, de a várakozásokkal ellentétben rengetegen összegyűltek a színpad előterében. Egy igazán energikus, felépített műsort láthattunk: az igazi slágerdalok domináltak, izgalmas stílus-összemosásokkal (a csúcspont azt hiszem a reggae-betét volt!)

Ami különösen szimpatikus ebben a zenekarban, hogy 100%-ban őszinte (vagy legalábbis hiteles) arcokból áll, és egyetlen dekányi divat-pózőrség nincs bennük. A hozzáállásról pedig csak ennyit: „Mi senkire sem akarunk hasonlítani, mi mindenkit le akarunk nyomni!” - így fogalmazott Zsazsa (basszusgitár), amikor a zenekart ilyen-olyan formációkkal akarták kapcsolatba hozni (többek közt a Zagarral is).

Ehhez túl sok kommentár nem szükséges, teljes egészében átjön az „ars poetica” a koncerteken, és úgy jó, ahogy van. Azt hiszem, ezt nevezik hálás zene és hálás közönség ideális találkozásának!

Fedor Nóra

Debrecenbe kéne menni - Gonzo a Szigeten

A korai időpont, a szembevágó napsugarak és a nem kis meleg ellenére is jól megszokott fellépő-ruhájukban álltak színpadra a Gonzo-s fiúk, s a tőlük ugyancsak jól megszokott színvonalat hozták az MR2 Petőfi színpadán.

Ami a sikerhez vezető rögös utat illeti, a debreceni fiúk jó néhány mérföldkövön vannak már túl: ott volt az ABC tehetségkutató, most az MTV European Music Awards Local Hero válogatása, ahol is a rajongók beszavazták a zenekart az első öt közé. Peeping Tom című daluk a rádiókban és a zenecsatornákon egyaránt forog, tehát a szekér pontosan úgy halad, ahogyan kell - és ahogyan azt a srácok meg is érdemlik! A stílusok igen eltalált vegyítésével sikerült elérniük azt, amit manapság egyre kevesebbeknek: kiemelkedtek a skatulyákból úgy, hogy közben nem lettek sablonosak, hanem inkább - sőt, egyenesen! - egyediek.

Zenéjük az elszállós indie-től a pattogós funky-riffeken át számos vonalat érint, mégsem idegenkedünk tőle, ugyanis nagyon egyben van. Koncerten mindig kiegyensúlyozott színvonalat hoznak, külön piros pont illeti Varga Andrást, aki a vokál témákért felelős: az ő teljesítményén koncertről koncertre elcsodálkozik az ember, legalább annyira a hátán viszi a komplett színpadi produkciót, mint a frontember Stumpf Árpád. Most sem volt ez másképp - babazsúri időpont és földön ejtőző tömeg ide vagy oda -, a Gonzo lendületes koncertjét több Nagyszínpados megirigyelhetné.

Fedor Nóra

Merre van a kijárat? Ezittaz! - Animal Cannibals a Szigeten

Az Animal Cannibals akkora retro-nosztalgia manapság, mint amilyen mondjuk egy Rapülők lenne, ha koncertezne. Nagy várakozás kísérte a Szigetes megmozdulásukat is, ám most nem egészen úgy sült el a dolog, mint kellett volna.

Hajnali két óra tájban kezdték el magát az átszerelést a Kannibál-show-hoz az Arany Ászok Színpadon, úgyhogy fél háromnál előbb semmi jóra nem számíthattunk. A tömeg nem lankadt, gyűltek tisztességgel, mintha csak délután fél három lenne. Természetesen pont ilyenkor van gikszer a hangosítással, így az első számot a capella verzióban hallhatjuk - ez az Ülünk a vonaton. A nagyzenekari felállással az egykori Annimal Cannibals feeling teljesen másként hat az emberre, arról nem is beszélve, hogy profi az egész, és a két rapper-srác semmit sem felejtett - mi meg pláne!

Tudatalattinkból törnek felszínre a régi szövegek, és az alap is táncolhatóbb lett, úgyhogy minden egyben volt egy tökéletes napzáró daj-dajhoz. Csakhogy… jött az a bizonyos csakhogy, amire ugyan számítottunk a program-kiírásból, de arra nem, hogy erőteljes parti-gyilkolás következik. Színpadra lép az egyébként tehetséges MC Gőz és a Hősök négyese, hogy tiszteletüket tegyék néhány szám erejéig, azonban ez olyannyira leültette a bulit, hogy az emberek 80%-a odébb állt. Nincs nekünk semmi bajunk a magyar hip-hoppal, és az aktuális tehetségekkel sem, csak sajnos ez az érdekházasság most nem sült el jól. Az Animal Cannibals egy réges-régi siker-sztori, ami mostanában már csak ki-kivillantja a foga fehérjét, s azt is csak a helyzetjelentés/életjeladás végett teszi. Ez annyit jelent, hogy Kannibál-koncertre nagy valószínűséggel olyan emberek jönnek, akik nosztalgiázni akarnak, nem pedig tehetségkutatni.

Lehetne rajta vitázni, hogy jó volt-e ez így, vagy sem, de a tények magukért beszélnek, és ez a produkció most nem volt olyan, mint amilyennek megálmodták - mindkét oldalról nézve!

Fedor Nóra

Vodka, tequila és frissítő Evian - Vodku, Deliquent Habits és Zagar a Sziget első napján

Hogyan kell kezdeni egy Szigetet? Hát lendülettel, azaz Vodkuval!

Az eredetileg Vodku v Glotku (Vodka a torokba!) névre hallgató zenekar 2000-es újjáalakulása óta az odesszai hagyományok mellé bolgár, délszláv, zsidó, albán és más népzenei alapokat is beemelt. A balkáni, közép-keleti népzenét a zenekar rockkal, dszesszel és egyéb irányzatokkal ötvözi. A magyar világzenei színtér egyik kiemelkedően energikus formációja az A38 Színpadon, este hattól adott koncertet.

A Bata István vezette formáció mi MÁSsal is kezdhetett volna a szigeti hajó fedélzetén, mint a Kikötő című, 2004-es album dalaival. A 7:40-es vonattal azonnal sebességre kapcsoltak, a lábak valahogy maguktól megmozdultak, egyszerűen kötelező volt a tánc, a jókedvről nem is beszélve. Terápiás jellegű a Vodku örömzenéje; jól esett Bede Sarolta énekesnő kedves, sugárzó arcára ránézni, Szabó Árpád virtuóz hegedűjátékába könnyen bele lehetett szédülni, Bata István „Rakjunk tüzet és dobáljunk mindent, ami nem kell!” felszólítására pedig elfelejtettünk minden bút és bánatot. A címe miatt csalóka Balladára is inkább a vidám sodrás a jellemző, egyedül egy új szerzeményben, Dióhéjban kaptunk néhány szomorúbb, de annál szebb percet. A koncert a 2007-ben megjelent, MÁS című lemez egyik darabjával, a Paploma-val zárult, de az én Szigetem valahol akkortájt kezdődött el.

Igaz, nem uborkával ittuk, mint az oroszok, de így is jót vodkáztunk az A38-on.

Az alkoholmámor a Delinquent Habits vezetésével a Converse wan2 sátorban folytatódott, de most már nem csak képletesen folyt a tequila a színpadról.

Az ugye megvan a mexikói gengekről szóló akciófilmekből, amikor a negyed kigyúrt, agyonvarrt, fejkendős bandatagjait lassított felvételben, lowriderekben, perzselő napsütésben, mutatják. Latinos, kemény hiphop szól és a fehér, naiv főszereplő a pirosban sem szívesen áll meg még felhúzott ablakkal sem. Augusztus 13-án, a Converse wan2 színpad nem volt veszélyes, pedig igazi chicano rap szólt. Pisztolylövések helyett pedig jó néhány üveg tequilát kapott a közönség első néhány sora. És még mi magyarok vagyunk büszkék a vendégszeretetünkre?

A rapperek már első albumukkal saját stílusukat is túlnőtték: a Tres Delinquents című, 1996-os dal mindenkihez eljutott, a harmadik albumról kimásolt Return of the Tres című slágerről nem is beszélve. A Cypress Hill mellett a latino-hiphop egyik legjelentősebb formációjának első két lemezén a Cypress-es Sen Dog társproducerként segített be. Később, az eredetileg két mc-t és egy dj-t tömörítő hármas duóra zsugorodott, a teljes létszámot a DH a Michelle névre hallgató énekesnő belépésével érte el ismét. Michelle sajnos az angyalok városában maradt, a hiányzást Ives és O.G. Style a közönség énekeltetésével pótolta.

Egészen jól működött a „When I say Delinquent, you say Habits! When I say yeah, you say hooo!” utasításra meginduló párbeszéd. A rapperek magyaráztak, mi pedig aktívan helyeseltünk, azaz ütemre bólogattunk. Az apróbb technikai malőr sem okozott fennakadást, de a számokat csípősebbé tevő trombita hiányzott. Ez a bőgatyásokat egyáltalán nem zavarta, a szűkebb farmeresek viszont emiatt nem tolták lejjebb a nadrágot, ahogy a hiphopperek a lazaságtól maximum az övüket csatolták eggyel kijjebb.

Ettől függetlenül, stílus ide vagy oda, akinek nem jutott a töményből, az legalább egy fütyülőst mindenképpen megkívánt a koncert végére.

A piszkos rapet követően üdítőbbnek és frissebbnek hatott a Zagar and the Underground Divas, mint valaha.

A Delinquent Habits után a Zagar a hajnali órákban első osztályú ásványvizet csepegtetett az alkoholtól kiszáradt torkokba. Így könnyű, gondolhatják a zenésztársak, ennyi tehetséges, erős egyéniségű nővel egy színpadon nem is olyan nehéz koncertet rittyenteni a nagyérdeműnek.

Kutzora Edina, Judie Jay, Hodosi Enikő és Németh Juci énekével, a Puzzle-frontember Ligeti György közreműködésével illetve a színpadi vetítések segítségével Zságer Balázs ügyesen teljesíti ki az ún. audiovizuális élményt, amelynek lexikális meghatározását akár ő maga is írhatta volna. Persze tudjuk, hogy már jóval a dívák előtt a Zagar a magyar elektronika egyik kulcszenekarává emelkedett. A Local Broadcast című album után a Zagar minden fesztiválra állandó helyet bérelt magának. Több filmzene után a tavalyi Cannot Walk Fly Instead csak fokozni tudta a sikereket. A korábbi urbánusabb felfogású lemez után ezzel az anyaggal a földtől elrugaszkodó, vallásos témák kerültek előtérbe, amelyet a vetítések vissza-visszatérő bibliai képsorai is kihangsúlyoztak. A Cannot Walk Fly Instead-ről kimásolt Wings of Love című sláger volt természetesen a koncert egyik záródala és kulminációs pontja is egyben.

Deák Ági

Kanadai dalok, európai lelkesedés - Alanis Morissette a Szigeten

A kilencvenes évek gitárzenei színterét egymással egyidőben alaposan felforgatta két hölgy, akik a saját dalaikat írták, s egyfajta éneklő naplóként jórészt személyes élményeiket osztották meg hallgatóságukkal, emellett eladtak egy rakás lemezt és nyertek egy kamionnyi Grammy-t. Illetve ha belegondolunk, nem feltétlenül indokolt a múlt idő, hiszen Alanis Morissette és Sheryl Crow mostanság is kimondottan aktív. Kettejük közül az járt most a Sziget Nagyszínpadán, aki szeret piros kötött sapkában, havas utcákon autókázni, és ezt meg is örökítette Ironic című világslágerének klipjében.

Morissette művésznő műsora tíz perccel nyolc előtt kezdődött, meglehetősen esetlen nyitánnyal. Először kaptunk egy cirka kétperces intrót, amely közben csupán a kísérőzenészek álltak a színpadon, s a kanadai énekesnő hangja lemezről szólt - egy rövid fesztiválfellépésen nem szerencsés ilyesmivel húzni az időt. S az igazi áttörés még akkor sem következett be, amikor Alanis valóban színpadra lépett. Bár örvendetes, hogy hat stúdióalbumának anyaga mellett (amit ugye a nemzetközi debütálástól, ’95-ös Jagged Little Pill-től számolunk) nem feledkezett meg a ’98-as Angyalok városa betétdaláról, a nemrégiben a Freemasons által is remixelt Uninvited-ról sem, ez a zongorára épülő, tűnődő hangulatú, gyönyörű lassú dal nem nyitószámnak való. Tény, hogy a szerzemény instrumentális zárása már keményebb, tény, hogy Alanis erre rázta a fejét és lobogtatta a haját, és tény, hogy utánozta néhány, a nulladik nap emlékét őrző, Iron Maiden-es pólójú ember a közönségből, ez a ballada mégsem teremtette meg a szükséges hangulatot.

A publikum kissé megilletődhetett a szokatlan nyitány láttán-hallatán, mert a következő néhány, ezúttal valóban gyors szám alatt sem oldódott fel eléggé. Aztán a koncertkezdéstől számított húsz-harminc perc múlva a Head Over Feet-nek már kevesen tudtak ellenállni. Ennek kapcsán beigazolódott egy aforizma, és megcáfolódott egy tévhit. Beigazolódott Jon Bon Jovi mondása, miszerint „az amerikai közönség tudja a refréneket, de az európai közönség ismeri a versszakokat is” - a mosolygó és meghatódott Alanis nagy örömére, akinek szemmel láthatóan jól esett egy kis európai lelkesedés. És megcáfolódott az a hiedelem, hogy csak csajok hallgatnak Alanis Morissette-et, legalábbis a dalszövegeket (igen, a verzéket is!) kívülről fújó, teli torokból éneklő férfiak igenis népes csoportjai erre engedtek következtetni.

Nincs mese, itt Alanis valóban megnyerte magának a hallgatóságot, ezután az együtténeklés szinte minden dalban bekövetkezett, innentől kezdve a koncert valóságos diadalmenetnek bizonyult az énekesnő (és a publikum) számára. Olyannyira, hogy az ember túl hamar elérkezettnek tartja az Ironic-ot és a Thank U-t magában foglaló ráadásblokkot, és (még a nehézkés kezdést figyelembe véve is) azzal az érzéssel hagyja el kilenc után tíz perccel a Nagyszínpad küzdőterét, hogy ez a koncert (köszönhetően a fesztiválforma kötöttségeinek) nem csak rövid volt, de (szemben több más aznapi fellépő műsorával) annak is tűnt.

Lengyel Gábor

(Fotó: sziget.hu)

Pszichedelikus időutazás - MGMT a Szigeten

A rekkenő hőség dacára szépen gyarapodott a színes műanyag keretes napszemüveget és hajpántot viselő - többnyire külföldi - fiatalok száma a nagyszínpad előtt, hogy csodát lássanak: az idei Sziget talán legnagyobb szenzációját, a brooklyni MGMT fellépését.

Mi is legalább annyira vártuk már ezt a koncertet, mint gyerekkorunkban a karácsonyt, a húsvétot és a születésnapunkat együttesen, és csak legyintettünk a nagy zenei megmondók (bal)jóslatai hallatán: „az igényes produceri munka nem jön át élőben”. Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser három fős erősítéssel, késlekedés nélkül, pontban fél ötkor csaptak a húrok közé. A két fiatalember eleinte kisfiúsan, szemlesütve tette a dolgát, mintha nem tudták volna igazán belakni a színpadot. A hangsúly a szintiről a gitárra helyeződött, a dalok nyersebben, garázsosabban szóltak mint az albumon, és végtelennek tűnő, elnyújtott dzsemmelésekbe torkollottak.

Nagyjából félidőben Ben végre kitekintett bozontos frizurája alól és mintha megbátorodott volna a közönség biztatását látva: a srácok kivágták a rezet és a Time to Pretend kórusban éneklős örömünneppé kerekedett. Az utolsó dal, a Kids már igazi együttugrálós, nagyszínpados záródallá avanzsált, és srácok még egy hangulati elemmel is kedveskedtek nekünk: Ben egy színes, batikolt lepedőt magára terítve szinte önkívületben ugrálta körbe a színpadot woodstocki hangulatot teremtve.

Hajrá srácok, csak így tovább, jövőre meg lehet pályázni a headliner pozíciót!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)

The Kooks

Négy brightoni suhanc foglalta el a Sziget Nagyszínpadát szerda este. A The Kooks dobosuk nélkül állt a magyar közönség elé, de a hatáson az elegáns session zenész sem változtatott, ezrek kívánták meg a csőnacit.

Rockot ígértek és úgy is lett. A Nagyszínpad szerda esti utolsó fellépői a brightoni The Kooks fél 10-re belepréselte magát a cerka nadrágokba, megfésülte göndör fürtjeit, de szigorúan úgy, hogy még rakoncátlannak tűnjenek és színpadra állt. Nagyon hatásosan, talán a Muse nyomdokain, rögtön a legnagyobb slágerrel az Always Where I Need To Be-vel nyitották a bulit. Bár az első lelkesedés kissé lankadni látszott az Inside In/Inside Out lemez dalainak előkerülésével, de gyorsan visszatért a hamisítatlan angol gitárzene varázsa. Luke (az énekes) félelmetes hasonlóságokat mutatott Jim Morrisonnal, de szigorúan csak külsőleg. A cseredobos szelíden nézelődve ütötte a ritmust, talán titokban még a nyakkendőjét is megigazította, a gitáros srácok pedig rendületlenül cserélgették hangszereiket. A másfél órás koncerten szinte az összes szám előkerült a két lemezről. A fiúk pózoltak és huncutkodtak. Igazi brit éjszakát varázsoltak a Duna közepére, hiányozni fognak.
Molnár Csilla
(fotó: Sziget.hu)

Kiscsillag a Szigeten

Lovasi András három éve alakult hobbizenekarának koncertje a puszta véletlen folytán eddig valahogy kimaradt az életemből, restanciámat a nagysátras, késő éjszakai szigetkoncerttel igyekeztem pótolni.

Az időpont és a helyszín ideálisnak tűnt: az A38 sátor befogadóképessége elégségesnek bizonyult, és fél egyre az általános partikedv-mutató is magasra emelkedett a mulatni vágyó közönség körében.

Már a második, Állnak a férfiak című - az erősebbik nem számos képviselője által ars poeticának tekintett - dal előadása közben hullámzásnak indult a padlózat, és kaptuk a port az arcunkba, a sört meg a nyakunkba. Lovasi végig kajánul vigyorgott, mint egy csínytevésre készülő kisgyerek, vagy mint a hőskorban egy Kispál koncerten. A világhíres zenekar (ez nem vicc és nemcsak a tagok szubjektív megítélése: a sátorhoz vezető utamon izgatott külföldiek tudakolódtak nálam az A38 sátor holléte felől) sorra bombázott minket világhíres dalokkal, mint a szívhez szóló Ha én Lennék, a nagy filozófiai fejtegetéseket tartalmazó Fishing in Orfű, de volt egy Péterfy Boritól kölcsönzött dal is, no meg Lovasi elmaradhatatlan nyers poénjai.

A Kiscsillag erőssége és gyengéje egy és ugyanaz: nem lehet nem elvonatkoztatni a Kispáltól, csukott szemmel egy koncerten állva talán még a legelkötelezettebb hívek is összekeverik a kettőt. Reméljük, sokáig ragyog még a Kiscsillag, kapunk még az arcunkba ilyen koszos, izzadtság- és sörszagú rock ’n roll koncerteket.

Mohai Adrienn

Lakossági hardcore a fák alatt

A Sziget első napján 19 órakor vette át a színpadot az új tehetségektől a Tango Underground és kezdett bele a koraesti zúzásba. Az új lemez számai mellett helyet kaptak a műsorban a korábbi szerzemények is.

A 2000-ben alakult egri Tango Underground idén kapott először lehetőséget, hogy megmutassa magát a Sziget közönségének. Az átalakult Talentum és Zúzda Színpadon adtak szerda kora este koncertet. A 90-es évekbeli magyar hardcore-t játszó egri srácok alakulásukkor csak egyetlen fellépést terveztek, aztán annyira másként alakult, hogy már a harmadik albumnál tartanak. A legutóbbi, Pólusok című lemez meggyőzött minden hardcore rajongót, hogy ott a helyük a négy fiú koncertjein. Tegnap a stílustól nem megszokott módon a szigetlakók a fűben ülve várták a kezdést és még az első hangok is nehezen mozdították meg a sörtől és a melegtől megfáradt érdeklődőket. Aztán persze idővel felpattant a nép, még feljebb húzta az elmaradhatatlan fehér zoknit, leporolta tetkóit és a színpad előtt élvezte a régi punk fordulatokkal cifrázott bulit. A hatást csak fokozta metálnarancs basszusgitár és a kellemes üvöltözés, bejött a fesztiválozóknak a lakossági hardcore.
Molnár Csilla
(fotó: tangounderground.uw.hu)

Egy perc - csak neked! TÁP Színház: Egypercesek

Ha valaki egy percig csak téged néz, zavarba jössz. Képzeld el, milyen lehet, ha több ember kizárólag csak neked és érted játszik egy percben! Ahol kevesebb a néző, mint az előadó, ott valószínűleg mindenki arra gondol: ezek valamit nagyon rosszul csinálnak. Ha viszont mindez a Táp Színház előadásában manifesztálódik, megnyugodhatunk: itt ugyanis a rosszat csinálják kiválóan. Hogy kik is ők? „A TÁP színház társulatát a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára.” – állítják magukról. A többit mindenképpen élőben kell megtapasztalnod! Szóval egy perces előadások, csak neked, szerdától-vasárnapig délután öttől –hatig. Keresd a PORT.hu Színház- és Táncsátort és a Szabadtéri Színpadnál a TÁP sátrat.

Monori Máté

(fotó: Sziget.hu)

Flogging Molly a Szigeten

Az amerikai-ír Flogging Molly magyarországi első, bő egyórás koncertje mindenkit megtáncoltatott, aki a Nagyszínpad előtt volt: punkokat, nagypapákat, rózsaszín hajú lányokat egyaránt. Az tizenegy éves ír folk és kocsmazenét punkkal, rock’n’rollal keverő együttes olyan hangulatot csinált a délután hat órai napsütésben, mint tavaly például a Gogol Bordello, vagyis olyat, amit mások még éjjel kettőkor sem tudnak. Mindezt Dave King énekes és felesége segítségével, aki hegedült, furulyázott és táncolt is egyszerre. A hét öltönyben, ünneplő ruhában játszó zenész beleadott mindent, amit csak tudott, látszott, hogy annyira élvezik, mint a közönség, aki folyamatosan mosolygott és ugrált.

Az idén megjelent, Float nevű új albumukról leadták a legbulisabb számaikat, mint például a Requiem For A Dying Songot, vagy a Lightning Stormot, amit Johnny Cash emlékére ajánlottak (egy másikat az énekes nemrég elhunyt apjának, Richard Kingnek), a régebbiek közül a Selfish Mant és a Tobacco Islandet is. Az egyik legnagyobb lelkesedést a Float című dal váltotta ki, amire mindenki önfeledten lengette a karjait, csak úgy, mint az összes többi, kicsit lassabb szerzeményeikre. Tökéletes bemelegítő koncert volt, akinek ez tetszett, nem fog unatkozni a Sziget többi napján sem.

Szabó Zita
(fotó: Sziget.hu)

Horgonyt fel, irány a Sziget! - A38 Színpad

Ha már úgyis egy szigeten vagyunk, nem hiányozhat egy hajó sem az összképből. Az idei Sziget új helyszínei között érdekes színfolt az A38 Hajó színpada, mely a szokásos magas színvonalú „hajós” felhozatallal készül a fesztiválra. A színpaddal kapcsolatos kérdéseinkre a kapitány, Kozlov Sándor válaszolt.

Az idei Szigeten debütál az A38 Színpad, ami egy teljesen új helyszín a fesztiválon. Mi a fő csapásirány, koncepció a programok összeállításánál? Mennyire lesz „a38-as” a line up?

KS: A magyar zenekarok tekintetében teljesen „a38-as”, mert a többségük állandó fellépője a Hajónak. Ezek között van az Erik Sumo Band, az Irie Maffia, a Zuboly, a Kiscsillag vagy az Anima Sound System. Külföldi zenekaroknál azokra az együttesekre fektettük a hangsúlyt, akik jártak már a Hajón és nagy sikerük volt, mint például a Parov Stelar vagy a Kultur Shock, illetve azok a kelet-, és közép-európai előadók, akik meghatározó egyéniségei a saját zenei szcénájuknak. Ilyen az orosz Markscheider Kunst vagy a horvát Lollobrigida. Ezek mind alapzenekarok a saját hazájukban, és nem nagyon van más esély arra, hogy eljussanak hozzánk, mint a Sziget Fesztivál. De lesznek olyanok is, akik nemhogy az A38-on, de még Magyarországon sem játszottak eddig.

Az A38 mindig is szívén viselte a kelet- és közép-európai előadók népszerűsítését. Ezt a jó szokást a Szigeten is folytatjátok?
KS: Az A38-ról azt kell tudni, hogy eredetileg egy ukrán téglaszállító hajó volt, így ilyen szempontból is igen erős a kelet-európai kötődés. Emellett komolyan szimpatizálunk Kelet- és Közép-Európával és fontosnak tarjuk, hogy ezekből a régiókból is játsszanak zenekarok a fesztiválon, mert sok érdekes produkció van azon a tájékon is. Akár Oroszországból, akár Ukrajnából, akár a Balkánról ezernyi jó produkciót lehetne hozni: ezekből csak egyet-egyet lehet megjelentetni a Szigeten a Hajó színpadán.

Mit gondolsz, mennyire lesz vevő például a minden évben nagy számban jelen lévő francia és német közönség mondjuk egy ukrán punkzenekarra?
KS: Ezt sosem lehet előre tudni. De első nap fellép nálunk az orosz Markscheider Kunst nevű zenekar, amely a Leningrad után fog játszani, de nem a Világzenei Nagyszínpadon, hanem az A38-on, így remélem, hogy az ő közönségük áttódul majd hozzánk. A német közönség szempontjából érdekelt lehet a Modeselektor, amely elég nagy név Németországban és Európában egyaránt. Parov Stelar az osztrákokat vonzhatja erősen, és remélem, az idén több turista lesz Ukrajnából is a Szigeten, hiszen fellép az iDMG nevű ukrán együttes is. Nagyon vegyes a felhozatal és elég kiszámíthatatlan dolog, hogy melyik zenekarra kik lesznek kíváncsiak.

A koncerteken kívül mivel készültök még meghódítani a Szigetet?
KS: Augusztus 14-én lesz egy nagyon érdekes projekt a Hajó Színpad körül, amelyet a Doppel-U nevű német rapperiskola szervez, és közvetlenül a Modeselektor előtt lesz látható-hallható. A színpad közelében található Ship Shopban különböző hajós relikviákat lehet majd kapni, valamint az A38 Színpadon fellépő zenekarok lemezeit, pólóit is meg lehet találni.

Mi lesz a Hajóval augusztus 13-tól 17-ig?
KS: Általában nyáron máskor sem szoktuk túllőni a programokat, de most teljes mértékben az A38 Színpadra összpontosítunk, mert ez egyben a Hajó programja is, nem csak a Szigeté. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy az A38 kiköltözik a Sziget Fesztiválra.

Püspök Tamás/Majdnemhíres

Részletes program itt: klikk!