„Hát... fasza!” - Amber Smith a Szigeten

Az Amber Smith még mindig jó. De hogy szóljon is valamiről a cikk; kötelező gonoszkodás, elnézést kérő dicséret és a tavalyi lánykérés felemlegetése következik.

A felettébb bulváros jellegűre sikerült bevezetés után ugorjunk neki in medias res! Sziget, MR2 Színpad, augusztus 17., tehát a fesztivál utolsó napja, este nyolc óra, Amber Smith koncert. Nem okozott meglepést a zenekar, megint önfeledt egy órás bulival szórakoztatta az érdeklődőket. Ez szinte kivétel nélkül minden egyes AS buliról elmondható. Akkor meg miért akarok én szurkálódni? Először is, mert azt is kell egy kicsit, másodszor pedig az a dolgom, hogy valamibe belekössek.

Ha már a zenében és az Amber Smith teljesítményében nem látok kivetnivalót, megszólom a külsőségeket, mivel az úgyis rendkívül fontos az indie fiúknak, lyányoknak. Nem bántom én a csőnacit, nem kell aggódni, mindössze csak szúrta a szemem Kőváry Zoltán angol rendőrsapkája, az alá felvett napszemüveg, a betűrt fekete ing és az oldalán lógó bilincs. Tudom, számít a design meg a trendiség vagy mifene, csak ezzel valahogy a Village People-féle YMCA-re asszociált az ember. A mosolygásom oka később pedig Poniklo Imre néhol esetlenre sikerült konferálása lett. „Egy dal következik.” Mi más következhetne, kérdem én…? Nem súlyos bűnök ezek a zenekartól, annál súlyosabb az én gonoszságom, na de kiengesztelésül jöjjön a beígért dicséret özön!

A Hello Sunnal évek óta nincs, akit ne mozgatna meg a 2000-ben alakult zenekar, de még az Ács Oszkár által szerzett, tavaszra ígért albumra felkerülő új dal, a Simon Says refrénjét is kitörő lelkesedéssel énekelte a nagyérdemű. Arról nem is beszélve, hogy joggal dicsekedtek két szám között, hogy már Németországban is megjelent albumuk. És igen, én is azok között voltam tavaly, akik csitriként olyan visongásba törtek ki, mintha legalább a Beatles vagy Elvis állna az akkor még Pesti Est színpadon, mikor egy srác a záró, I Was the First című dal előtt megkérte barátnőjének a kezét. Poniklo Imre akkor is egy oda nem illő gratuláció-félét mekegett: „Hát, ez fasza!”. Mit mást mondhatnék én is az Amber Smithre? „Hát… fasza!”

Deák Ági

Hangmás a Szigeten

Erős kezdéssel nyitott szombaton az MR2 színpad: a Hangmás jól feladta leckét az utánuk következőknek; koncertjükre több száz rajongó és érdeklődő volt kíváncsi.

A zenekar a hazai indie szcéna talán legérdekesebb színfoltja: egyedi hangzású, gitár-alapú garázs-rockot játszik, new wave-es szintikkel megspékelve, saját bevallásuk szerint pedig ők a magyar art-punk csoda.

Az elmúlt két évben számos koncertet maga mögött tudó zenekar sikerének esszenciája a frontember, aki szuggesztív és kirobbanón energikus előadásmódjával mindenkit lefegyverzett: mozdult a fej, dobbant a láb, és ha későbbi időpontban van a koncert, bizonyára pár embernél többen is megkísérelték volna Endre agyament ugrálását utánozni.

Bár a közönséggel való interakció talán kicsit hiányzott, összességében tisztességes, jól összeállított programot hallhattunk, főként a tavaly megjelent Funeral Party Budapest című nagylemez anyagából, Copy /Paste-től a We Are Modernig, magyar és angol nyelvű dalokkal egyaránt.

Mohai Adrienn

Harminc év után is hitelesen - Sex Pistols a Szigeten

Sokak szerint kérdés volt, hogy harminc év után hiteles lehet-e a punk történelem legnagyobbika, a Sex Pistols. Első magyarországi koncertjüket látva mindenesetre biztos, hogy még van értelme megnézni őket, és másfél órára anarchistának érezni magunkat.

A Pretty Vacanttal úgy robbantak be a nagyszínpadra, hogy onnantól fogva már nem sokan tudták volna megállapítani, 1978-at vagy 2008-at írunk. A ,,tökéletes fogsorú” Johnny Rotten annyira elvonta mindenki figyelmét, hogy a többi zenész (Paul Cook, Steve Jones, Glen Matlock) megfigyelésére szinte egyáltalán nem is maradt idő, folyamatosan kommunikált, bolondozott, fotósoknak szólt be, és valami borzalmas, bokor-szerű ruhában futkosott, míg a többiek elég szolidan gitároztak, énekeltek, doboltak. A ,,dalokat” természetesen az egyetlen, Never Mind The Bollocks, Here Is The Sex Pistols című albumukról játszották, 13+4 tökéletes, a végtelenségig egyszerű számot hallhattunk, amik akkor ugye megváltoztatták gyakorlatilag az egész világot. Természetesen a politikai/egyházi rendszernek való beszólás ennyi idő elteltével is tud aktuális lenni, Bush megint megkaphatta a magáét („Allah be praised, George Bush to be erased!”)

Hihetetlenül pontosan játszottak, az emberek pedig minden egyes hozzájuk intézett sorra ordítással válaszoltak, volt, aki még akkor is ugrált, amikor semmi zene nem szólt. Megkaptunk minden számot, amikre már több mint negyed évszázada várunk, Anarchy In The U.K.-t, EMI-t és persze a God Save The Queent.

Szóval ténylegesen válaszolhatunk a kérdésre: igen, a punkság lehet még hiteles, még ha csak egy koncert erejéig is.

Szabó Zita

(Fotó: sziget.hu)

Globálzene, transz nélkül - Transglobal Underground és Natacha Atlas a Szigeten

Úgy látszik, a Világzenei Nagyszínpad idén a ritkán hallható, kuriózumnak számító „featuring”-ek helyszíne a Szigeten. A reggae-őskövület Lee „Scratch” Perry a dub-monolit Adrian Sherwooddal lép fel, péntek este pedig a Transglobal Underground újra közös koncertet adott korábbi énekesnőjével, a gyönyörű Natacha Atlas-szal.

Natacha Atlas három évig volt tagja a TGU-nak, és ezalatt hozzájárult a zenekar sikerének megalapozásához, valamint olyan albumokon hallhatjuk a hangját, mint a Dream Of 100 Nations, vagy az International Times. Ezután azonban szólókarrierjére összpontosított, és már tíz éve annak, hogy útjaik külön váltak az együttessel. A TGU pedig azóta is tartja pozícióját valahol az Asian Dub Foundation és a Thievery Corporation között félúton.

Közös szigetes fellépésük tehát mindenképp unikum, hisz lehet, hogy a következő ilyenre megint tíz évet kell majd várni. Látszólag sokaknak más tervei vannak a következő évtizedre, ugyanis szépen megtelt a Világzenei Színpad előtti tér, akarom mondani rét. A zenekar nyolc taggal állt színpadra, a különböző egzotikus és hétköznapi hangszereket viszont már nem tudtam megszámolni, mert kb. mindenki multiinstrumentalista lehetett.
A TGU-ra annak idején a béna etno-techno jelzőt aggatták rá, amiből mára már inkább csak az etno maradt. A számokban a fülnek kellemes arányban keveredett az elektronika, az akusztikus hangszerek és az elmaradhatatlan szitár, tabla meg a különböző ütősök. Az mc hál’ istennek csak akkor szólalt meg, amikor a forgatókönyv szerint is volt szövege. Kár is lett volna felesleges óbégatással elrontani azt a különleges hangulatot, amit számról számra fokozatosan teremtettek meg a zenekar tagjai. Natacha Atlas nem csak csodás hangját eresztette ki, hanem hastánc tudásából is adott egy kis ízelítőt. A koncert végén egy sajátos feldolgozást is hallhatunk: Natacha az I Put A Smell On You című Nina Simone klasszikust énekelte el, egészen új értelmet adva ezzel a dalnak.

Tulajdonképpen nem kaptunk semmi újat a TGU-tól: egy színvonalas, különleges aurájú, ám kicsit egyhangú előadást, amit néhány momentum erejéig színesített Natacha Atlas. Ezzel együtt - és a feltámadó szél ellenére - sikerült tömegeket vonzaniuk a színpad elé, ami azt mutatja, hogy ez a fajta hibrid világzene mégsem merült teljesen feledésbe.

Püspök Tamás

(Fotó: sziget.hu)

Tökéletesen szelektált módi - Modeselektor a Szigeten

A Sziget csütörtöki napja igazi csemegéket tartogatott az elektronikus zenék kedvelőinek. A Party Arénában a francia Vitalic live actezett, finomabb és durvább elektrót és house-t váltogatva. A Meduzában a bristoli HENCH kiadó legénysége - Wedge, Komonazmuk és MC Jakes - tolta a táncosabb és mélyebb dubstepet. Az A38 Színpadon fellépő német Modeselektor pedig mindezt egy szetten belül tálalta.

Azért sem fogom leírni, hogy kinek a kedvenc zenekara a Modeselektor, és hogy ezzel a valakivel együtt is dolgoztak, mert most nem ez a lényeg. Egyébként Thom Yorke az. De ettől tényleg próbáljunk meg elvonatkoztatni, mert amit Gernot Bronsert és Sebastian Szary a Szigeten művelt, annak semmi köze a Radioheadhez.

Az A38 Színpad előtti teret sikerült kb. 20 másodperc alatt megtölteniük, pedig nem is csináltak semmit, csak egy soundchecket. Az emberek már nagyon várták, hogy elkezdjék, ennek ritmusos ugrálással adtak hangot, aminek hatására - a sátorban uralkodó hőséggel keveredve - tuti, hogy leszakadt egy kisebb jégtömb a sarkvidéken. De hogy ne okozzunk még több kárt bolygónknak, a Modeselektor gyorsan el is kezdte a show-t.

Az első néhány szám középtempós, ugrálós blokk volt, és már itt hallatszott, hogy nagyon szeretik húzni a nép agyát hosszú kiállásokkal, néhol fülsértő filterezésekkel és végtelenségig elnyújtott felpörgésekkel. Az egyik ilyen kiállás végén például egy olyan hanggal őrjítettek meg mindenkit, mint amilyet egy nagyon régi hűtőszekrény adhat ki magából. De ha valaki figyelmesen fülelt, némi sarokcsiszoló-motívumot is felfedezhetett benne. No de hát erről szól az elektronikus tánczene, vagy mi a fene? És a pattogós ütemekről, meg a széttorzított sújtólég basszusokról. Egyikből sem volt hiány. Nagyjából félóra elteltével egy kis karaoke mutatványt láthattunk a fiúktól, és arra is fény derült, hogy egyikük Björk hangján is kiválóan tud énekelni, merthogy a legfrissebb Björk remixüket is játszották.

Ami pedig ezután következett, azt leginkább a dubstep-house nevű szörnyszülöttként tudnám bemutatni. A house-ra jellemző lüktető basszusokat húzták rá a dubstep szellős, szögletes ritmusaira. Eközben a színpadon felvonták a modeselektoros, vagyis nagy fekete majomfejes zászlót, jelezvén, hogy elfoglalták a hajót (mégiscsak az A38-on voltunk). A sok kis rabszolga pedig úgy táncolt, ahogy a két német fütyült. Győzelmüket pezsgőlocsolással is megünnepelték.

A tempós középső részt egy dallamos, trance-es, már-már Tiësto-i magasságokban (na jó, inkább mélységekben) járó számmal zárták. Ezt ellensúlyozandó, a végére toltak egy nagy adag glitch-et meg grime-ot, amit kábé úgy kell elképzelni, mintha a srácok a dancehall/hip-hop kettősgyilkosság áldozatainak szétszabdalt, savval leöntött holttestét gyalázták volna meg. És ami megmaradt belőlük, azt most bedobták a kutyák közé, akik vígan marakodtak rajta.

A Modeselektor bő egy órás műsora alatt belenyúlt mindenbe, ami manapság az elektronikus tánczenében menő, és az egészet átitatta az a vicces, kicsit ravasz stílus, ami a „MDSLKTR” hangzás sajátja. Azt hiszem, ezt hívják IDM-nek, azaz Idiotic Dance Music-nak.

Püspök Tamás

A Realistic Crew OTT volt a Szigeten

A magyarok valahogy mindenütt ott vannak, igen, a zenében is. Amber Smith, The Moog, Yonderboi, Zagar - az ember könyökén jönnek már ki ezek a nevek. De akkor mondok még egyet, ami sokaknak még mindig nem ismerős eléggé. Jegyezzük meg rendesen: Realistic Crew!

A legújabb büszkeségünk ismét az elektronikus szcénából került elő. A Realistic Crew, a magyarok közül elsőként meghívást kapott a rangos brit fesztiválra, a Glastonburyre. „Ja, igen, azt tudtam, hogy valaki kinn volt a Glastón!” - hallottam másoktól. Akkor tanuljuk meg végre; a Realistic Crew volt az! Mi kellett ehhez a kitűnő, első osztályú zenén kívül? Okos menedzsment! A tavaly megjelent Overcome című lemezt kitartóan nyomatták körbe a külföldi fesztiváloknak, kiadóknak, mígnem valaki bekapta a horgot, a Realistic Crew pedig kihalászta magának a Glastót.

Az experimentális, absztrakt és már-már túlvilági sötétségig alámerülő elektronikus zenekar azt a hullámot lovagolja, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Bristol-soundként emlegettek. Szándékosan nem a triphop elnevezést használom, mivel az a stílus sokadik generációs puha, lounge-osabb zenekaraira enged következtetni, én pedig azt szeretném, ha a jó öreg Tricky vagy a nagy visszatérő Portishead gonosz, lüktető ritmusai jutnának az olvasó eszébe. Persze a Realistic Crew nem halott stílust éleszt újjá, Márkos Albert csellójátékával és Berger Dalma hangjával rápakol a zenekar a szuicid, klausztrofóbiás hangzására.

Dalma és Beth Gibbons maximum annyiban hasonlítanak, hogy mindketten kaméleonszerűen változtatják hangjukat, a néhol nőiesebb hangszínt váratlanul valamilyen démonibb géphang váltja fel, amire a dj-k könnyen rátehetnek még egy lapáttal. Valahogy a Skunk Anansie volt énekesnője, a most már szólóban próbálkozó Skin is eszembe jutott Dalmáról. A kopasz fekete lány úgy tud vicsorítani a közönségre, miközben énekével leszaggatja a fejeket, hogy egyszerűen a sokktól megbénul az ember. Dalma is törékeny, vékony testalkatával és néhol morgásba csúszó hangjával lepi meg Skinhez hasonlóan az embert: hogy a fenébe jön ki ebből az alig 45 kilós nőből ez az ördögi hang? Skinnel ellentétben a Realistic Crew és sok más formáció, a Singas Projekt, az Esclin Syndo és a Pelican West énekesnője viszont nem vicsorít, nem veri szemmel a közönséget, csak lazán fel-alá sétálva, szinte alig láthatóan mozog az ütemre.

Nem kellett ennél nagyobb performansz, hiszen a nagyérdemű a melegtől valahogy kifáradt after partinak induló második Sziget-napon csak lustán, a fűben üldögélve élvezte a koncertet. És igen, mire lassan este nyolcra befejeződött a koncert a nap igaz, hogy már nem tűzött, de még mindig meleg volt. Ennek ellenére szerintem nem csak én fáztam: sokaknak végig futott a hátán a hideg. Miért? Mert a magyarok mindenütt ott vannak, a Realistic Crew pedig augusztus 14-én a Sziget MR2 Színpadán is nagyon OTT volt.

Deák Ági

Össznépi ugrabugra - Kaiser Chiefs a Szigeten

Az elmúlt évek fesztiváljainak első számú közönség kedvence, a futball- és sörrajongásukat nem titkoló brit Kasier Chiefs végre a Sziget Nagyszínpadán is tiszteletét tette.

Hogy ne maradjon légből kapott az előző állítás, íme a bizonyítás: először is nevüket egy dél-afrikai futballklubtól kölcsönözték, ami pedig a sört illeti, elég csak ránézni Ricky Wilson frontemberre; az a típus, akivel angolszász földön bármelyik pubba belépve találkozhatnánk.

Leeds-i barátunk szemmel láthatóan a koncertet megelőzően is buzgón emelgette a korsókat, vagy csak nem volt ideje felvenni az ütemet (saját állítása szerint épphogy csak megérkeztek), de egy átlag Kaiser Chief koncerthez képest most kevésbé volt hiperaktív, nem mászott be a csaknem telt házat hozó közönség közé. A tisztesség kedvéért a toronyra azért felkapaszkodott, és a közönségénekeltetés, illetőleg tapsoltatás sem maradt el. Félreértés ne essék: fantasztikus hangulatú koncert volt, de aki már látta őket korábban, tudja mennyivel volt kedvesebb a szigetes fellépés.

Az igazság az, hogy a Kaiser Chiefs nagyon is jól tudja, mitől döglik a légy: egyszerű pop-punk alapokon nyugvó zene, óvodások által is azonnal megjegyezhető és énekelhető refrének pofonegyszerű szöveggel, egyszóval instant számok, amikre nem lehet nem bólogatni vagy legalább ütemre dobolni a lábunkkal. Meg is kaptunk mindezt 14 dalban, és az első két album best of-ján túl (Everything is Average, Every Day I Love You Less and Less, Ruby, Na Na Na Na Naa, Angry Mob, Oh My God) új szerzeményeket is hallhattunk.

Rickyt követve pattogott is a közönség nagy része, mint a gumilabda, lengtek a színes zászlók, repültek a söröspoharak - szórakoz(tat)ás volt felsőfokon!

Mohai Adrienn

(Fotó: sziget.hu)