Nyolc év hosszú idő – ezzel nem vitatkozhat egy ötven éves sem, pláne nem egy húsz! Nagyjából ennyi idő telt el azóta, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen angol zenekar megjelentette első nagylemezét Parachutes címmel. Pontosan ennyit időt kellett várnia Magyarhonban azoknak az elbűvölteknek is, akik már akkor, 2000-ben transzba – és térdre – estek a Coldplay zenéjétől.
Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videómegosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.
Ellentétben velünk… szolid nyolcfős társaságunk bizony csak tátotta a száját a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart. A Coldplay történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. tett eleget a lehető legprofibb módon: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt picit kedvünk is támadt The Strokes-koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant...
...ugyanis némi átszerelés után ijesztően erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro) indított a Coldplay: mi következhet még? A zenekar rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is mint például a Clocks alatti lézerfényeket, mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a számsorrendből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A Coldplay nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, külön dicséretes volt, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. A tagok hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel emberközelibb formában. A lelátós intermezzón túl bemutatott akusztikus blokkból talán csak a a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozása lógott ki, mint ahogy a koncert során néha-néha felcsendülő diszkó-betétek.
Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3-lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem.
Fedor Nóra
Amint a hír elterjedt a médiában, hogy végre hazánkba látogat a zenekar, szinte egyetlen, zenének picit is elkötelezett ember sem tudott ellenállni az érdeklődésnek. A fanatikusok természetesen zsebnaptárukban számolták vissza a napokat/órákat/éjszakákat a nagy eseményig, egyesek viszont azért dörzsölték a tenyerüket, hogy hátha bukik majd egy hatalmasat a buli – hiszen az új lemezt nem egy alkalommal érték erősen negatív kritikák -, és akkor végre nekik, örök kételkedőknek lesz igazuk. Persze a szemfülesebbek már jó előre bebiztosították maguknak az élményt, és különböző videómegosztó szájtokon informálódtak a Viva La Vida World Tour várható eseményeiről. Nekik a szeptember 23-ai este nem szolgált annyi meglepetéssel.
Ellentétben velünk… szolid nyolcfős társaságunk bizony csak tátotta a száját a 24 szám alatt, pedig ebből legalább két ember látta már valahol a zenekart. A Coldplay történetének eddigi leglátványosabb show-ját hozta mintegy másfél-két órában. Az előadás hűen követte a Viva La Vida Or Death And All His Friends lemez hangulatát és precizitását: az első cipőfűzőtől az utolsó neonlámpában villódzó papírlepkéig minden apró részletnek megvolt a maga szerepe, sugallt valamiféle mondanivalót. A közönség bemelegítésére ez alkalommal Albert Hammond Jr. tett eleget a lehető legprofibb módon: egy nem túlságosan hosszú, de annál színvonalasabb háromnegyed órát kaptunk az amerikaitól és bandájától – sőt picit kedvünk is támadt The Strokes-koncerten lenni, de azért ez az ötlet gyorsan elillant...
...ugyanis némi átszerelés után ijesztően erős négyszámos kezdéssel (Violet Hill, Clocks, In My Place, Speed Of Sound + Life in Technicolor intro) indított a Coldplay: mi következhet még? A zenekar rengeteg jól bevált látványelemet meghagyott a mostani turnéban is mint például a Clocks alatti lézerfényeket, mert ugye ami egyszer már működött, az másodszorra is fog. Amit talán sajnáltunk, hogy sok klasszikus sláger kimaradt a számsorrendből, de hát sajnos ilyen négylemezes zenekarnak lenni, gyakran fel kell tudni áldozni a régit az újért. A Coldplay nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kellőképpen megtisztelje közönségét: Chris Martin sokat kommunikált a nézőkkel - nem egyszer magyarul! -, külön dicséretes volt, hogy a nagyon messze ülőkről sem feledkeztek meg. A tagok hátrarohantak a lelátó folyosóján az egyébként legdrágább jegyet birtoklókhoz, hogy nekik is előadjanak két akusztikus számot (The Scientists, Death Will Never Conquer), valamivel emberközelibb formában. A lelátós intermezzón túl bemutatott akusztikus blokkból talán csak a a God Put A Smile Upon Your Face feldolgozása lógott ki, mint ahogy a koncert során néha-néha felcsendülő diszkó-betétek.
Elégedetten sétálva kifelé az Arénából, azon gondolkoztam, vajon miért látok annyi csalódott arcot. Egyetlen magyarázatot sikerült kiötlenem erre: a Coldplay negyedik albumával megalkotta első igazi stadion-himnusz lemezét, melynek dalait koncerten hallgatva az ember nem kap a fülébe annyival több és lehengerlőbb élményt, mint mondjuk az X&Y turnén egy Fix You alatt. Ezen a dalok hasonló hatást értek el már egy mp3-lejátszóban is, ellentétben a régi albumok nagy-nagy slágereivel, amelyek koncerten szinte életre keltek – a jelenlegiek pedig inkább csak bemutatkoztak. Azért engem vígasztal, hogy a csalódottság mellett sok örömtől könnyező arcot is elcsíptem.
Fedor Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése