2008. március 31., hétfő
Gigantikus szellemjárást tervez a Nine Inch Nails
Mivel 2005-ben a Nine Inch Nails amerikai turnéra szóló jegyei kevesebb mint 10 percen belül keltek el, igyekeznie kell annak, aki az idein ott szeretne lenni!
Bár részletek még nem olvashatók az újjászerveződésről a zenekar honlapján - www.nin.com -, annyi azonban bizonyos, hogy az első turnéra Amerikában kerül sor. Az egyetlen állandó tag, Trent Reznor eddig sem titkolta túlságosan, hogy hamarosan új társakkal szeretne a közönség elé állni. A tavaly megjelent Year Zero című album után idén márciusban egy kizárólag instrumentális, 36 számot tartalmazó lemezzel rukkolt elő Ghosts I-IV címmel. A frontember először július 25-én a Pemberton Fesztiválon fogja bemutatni friss szerzeményeit, majd szeptember 6-án zárja hosszú körútját. Érdekesség, hogy az új számok egy része ingyen letölthető az internetről.
Forrás: www.topix.com www.nin.com
Bár részletek még nem olvashatók az újjászerveződésről a zenekar honlapján - www.nin.com -, annyi azonban bizonyos, hogy az első turnéra Amerikában kerül sor. Az egyetlen állandó tag, Trent Reznor eddig sem titkolta túlságosan, hogy hamarosan új társakkal szeretne a közönség elé állni. A tavaly megjelent Year Zero című album után idén márciusban egy kizárólag instrumentális, 36 számot tartalmazó lemezzel rukkolt elő Ghosts I-IV címmel. A frontember először július 25-én a Pemberton Fesztiválon fogja bemutatni friss szerzeményeit, majd szeptember 6-án zárja hosszú körútját. Érdekesség, hogy az új számok egy része ingyen letölthető az internetről.
Forrás: www.topix.com www.nin.com
2008. március 30., vasárnap
Emón innen, goth-on túl
A napokban a csapból is a Mexikóban történt emo-ellenes tüntetések, illetve támadások folytak. Azonban ezt is sikerült überelni. A következő sztorin azonban nem mosolyodik el az ember.
Egy 20 éves nő belehalt harapásoktól keletkezett sérüléseibe, párja pedig életveszélyesen megsérült miután öt tinédzser megtámadta őket, pusztán goth kinézetük miatt. Az öt támadó közül csak egy 15 éves fiút találtak bűnösnek, a 20 éves lány meggyilkolása miatt. A társaság másik részét pedig testi sértéssel vádolják.
Az áldozat édesanyja nyilvánosságra hozott egy közleményt, melyben elmondta : „Meg vagyok győződve róla, hogy lányomat a kinézete miatt támadták meg. Csupán azért mert nem úgy öltözködött, illetve nézett ki, mint azok akik elvették az életét…”
Forrás: www.antimusic.com
Egy 20 éves nő belehalt harapásoktól keletkezett sérüléseibe, párja pedig életveszélyesen megsérült miután öt tinédzser megtámadta őket, pusztán goth kinézetük miatt. Az öt támadó közül csak egy 15 éves fiút találtak bűnösnek, a 20 éves lány meggyilkolása miatt. A társaság másik részét pedig testi sértéssel vádolják.
Az áldozat édesanyja nyilvánosságra hozott egy közleményt, melyben elmondta : „Meg vagyok győződve róla, hogy lányomat a kinézete miatt támadták meg. Csupán azért mert nem úgy öltözködött, illetve nézett ki, mint azok akik elvették az életét…”
Forrás: www.antimusic.com
Slam Poetry Budapest, 2008. március 30. 18:00, Kőleves
Fellép: Ludditák, Háborgató Maszkúra, Újonc, IndianA, Baowah, Arsen, Baranyovics Borisz, Id, Audrey Rapburn
Akinek még mindig az a kényszerképzete a hip-hoppal kapcsolatban, hogy az nem egyéb, mint bőgatyás, egyik kezében fegyvert, másikban szegénységi bizonyítványt lóbáló fiatalok hőbörgése – nos, annak ideje telepítenie a frissítéseket.
Ahelyett, hogy vinnél egy szál virágot a kortárs költészet sírjára, vegyél egy kólát magadnak, és figyelj jól. Lehet, hogy hallasz pár érdekes dolgot.
Az irodalom, köszöni, jól van, urbanizálódott, és időközben – amúgy reppesen – lespannolt pár ríl arccal Amerikában, akik elindították a Slam Poetry-mozgalmat. Kortárs költők, lírikus emszík, társadalomkritikusok, hobbi rímfaragók állnak minden hónap utolsó vasárnapján a mikrofon elé végre Budapesten is, és vallanak szerelmet a magyar nyelvnek. Határon innen és túlról, hiszen az erdélyi és felvidéki különítmény alulról-felülről megtámogatja a felhozatalt. A résztvevők az első részben meghatározott témában versengnek a közönség elismeréséért (márciusban a betegség a kulcsszó), aztán mindenki megiszik egy bambit, és jöhet a kötetlen blokk, amibe a dalszövegektől az egypercesekig minden belefér – akár tőled is.
Hozd a versed, ez tényleg az a hely, ahol végre elszavalhatod. A szövegek és a videók pedig utólag fellelhetők a slam-blogon.
Forrás: www.slampoetry.blog.hu
Akinek még mindig az a kényszerképzete a hip-hoppal kapcsolatban, hogy az nem egyéb, mint bőgatyás, egyik kezében fegyvert, másikban szegénységi bizonyítványt lóbáló fiatalok hőbörgése – nos, annak ideje telepítenie a frissítéseket.
Ahelyett, hogy vinnél egy szál virágot a kortárs költészet sírjára, vegyél egy kólát magadnak, és figyelj jól. Lehet, hogy hallasz pár érdekes dolgot.
Az irodalom, köszöni, jól van, urbanizálódott, és időközben – amúgy reppesen – lespannolt pár ríl arccal Amerikában, akik elindították a Slam Poetry-mozgalmat. Kortárs költők, lírikus emszík, társadalomkritikusok, hobbi rímfaragók állnak minden hónap utolsó vasárnapján a mikrofon elé végre Budapesten is, és vallanak szerelmet a magyar nyelvnek. Határon innen és túlról, hiszen az erdélyi és felvidéki különítmény alulról-felülről megtámogatja a felhozatalt. A résztvevők az első részben meghatározott témában versengnek a közönség elismeréséért (márciusban a betegség a kulcsszó), aztán mindenki megiszik egy bambit, és jöhet a kötetlen blokk, amibe a dalszövegektől az egypercesekig minden belefér – akár tőled is.
Hozd a versed, ez tényleg az a hely, ahol végre elszavalhatod. A szövegek és a videók pedig utólag fellelhetők a slam-blogon.
Forrás: www.slampoetry.blog.hu
Koncertajánló helyett - Füstbe ment Hives-buli
Nem lép fel a Hives zenekar Budapesten, a Petőfi Csarnok színpadán, április elsején, kedden este 8 órakor. A punkkal fűszerezett garázsrockot játszó, fekete-fehér öltönyt viselő együttestől nem hallhatunk aznap este olyan közönségkedvenc slágereket, mint például a Hate to Say I Told You So vagy éppen a Walk Idiot Walk, s emellett a The Black and White Album címre keresztelt friss lemezükről sem csendülnek fel dalok. Az elmaradt koncertre jegyeket nem lehet vásárolni 5800-6700 forintért. Vajon a Szigeten már két alkalommal is sikerrel szereplő csapat fog-e valaha önálló koncertet tartani Budapesten? Hát, ki tudja.
A svéd zenekar menedzsmentje nem kertelt és nem hivatkozott betegségre vagy logisztikai nehézségekre, hanem kerek perec bevallotta, hogy nem fogytak a jegyek. Mindenesetre korrekt dolog volt tőlük még idejében, öt nappal a koncert előtt közölni annak elmaradását, hiszen így megmentettek a legóvatosabb becslések szerint is több száz Hives-rajongót attól, hogy rosszízű bolondok napi tréfa gyanánt feleslegesen menjenek a PeCsába. Vajon szándékosan használtam ezt a könnyen félreérthető kifejezést, hogy „menjenek a PeCsába”? Hát, ki tudja.
Sokan a Hives által is képviselt modern irányzat magyarországi ismeretlenségében látják a probléma gyökerét, de érdemes belegondolni, hogy alig pár hónapja a Smashing Pumpkins is törölte itthoni koncertjét, és ők elég bajosan férnek bele az „új zenekar” kategóriába - a nálunk szintén fel nem lépő Foreigner és Genesis pedig egyáltalán nem. A probléma gyökerét tehát ennél mélyebben kell keresnünk. Vajon mennyire mélyen? Hát, ki tudja.
A svéd zenekar menedzsmentje nem kertelt és nem hivatkozott betegségre vagy logisztikai nehézségekre, hanem kerek perec bevallotta, hogy nem fogytak a jegyek. Mindenesetre korrekt dolog volt tőlük még idejében, öt nappal a koncert előtt közölni annak elmaradását, hiszen így megmentettek a legóvatosabb becslések szerint is több száz Hives-rajongót attól, hogy rosszízű bolondok napi tréfa gyanánt feleslegesen menjenek a PeCsába. Vajon szándékosan használtam ezt a könnyen félreérthető kifejezést, hogy „menjenek a PeCsába”? Hát, ki tudja.
Sokan a Hives által is képviselt modern irányzat magyarországi ismeretlenségében látják a probléma gyökerét, de érdemes belegondolni, hogy alig pár hónapja a Smashing Pumpkins is törölte itthoni koncertjét, és ők elég bajosan férnek bele az „új zenekar” kategóriába - a nálunk szintén fel nem lépő Foreigner és Genesis pedig egyáltalán nem. A probléma gyökerét tehát ennél mélyebben kell keresnünk. Vajon mennyire mélyen? Hát, ki tudja.
2008. március 29., szombat
Emo-ellenes megmozdulások Mexikóban
Az elmúlt hónapban több „anti-emo” gyűlést is tartottak Mexikóban, melyek során akár 800-an is összegyűltek néhány érzékenyebb lelkű zenefogyasztó társuk elverésére.
Punkok és skinheadek, metálosok, de családos munkások is részt vettek a gyűlésen, ami még csak nem is példa nélküli az országban. A „kritika” elsősorban az emók megjelenésére vonatkozik és több ízben is a rendőrségnek kellett megakadályoznia a fizikai elégtételt. A gyűléseket direkt e célra indított, "Hey emos. If you are so depressed than kill yourselves," jeligéjű internetes oldalakon szervezik. Ezzel párhuzamosan a másik oldal bátor tagjai békés gyűléseket tartanak a toleranciáért.
Forrás: www.rollingstone.com
Punkok és skinheadek, metálosok, de családos munkások is részt vettek a gyűlésen, ami még csak nem is példa nélküli az országban. A „kritika” elsősorban az emók megjelenésére vonatkozik és több ízben is a rendőrségnek kellett megakadályoznia a fizikai elégtételt. A gyűléseket direkt e célra indított, "Hey emos. If you are so depressed than kill yourselves," jeligéjű internetes oldalakon szervezik. Ezzel párhuzamosan a másik oldal bátor tagjai békés gyűléseket tartanak a toleranciáért.
Forrás: www.rollingstone.com
2008. március 28., péntek
Újra ott a nagy csapat
A Rolling Stones tagjait még 1964-ben tiltották ki Blackpoolból, de most, 44 év száműzetés után újra visszatérhetnek.
1964-ben botrányba fulladó bulijuk után tiltották ki a srácokat a városból. Az együttes koncertje olyan jól sikerült, hogy több rajongó is belelkesült és megpróbálta a földdel egyenlővé tenni az Empress Ballroomot. A terem több kiegészítőjét is megrongálták és a terem csillárjai és egy zongora is megsínylette a történteket. A sebesülésekről nem is beszélve, mivel közel ötven embert korházba kellett vinni (és megjegyezendő nem az elmeállapotuk miatt). Így 44 év gondolkodás után a fejesek mégis úgy gondolták, hogy visszacsábítják a zenekart. Peter Callow, a városi tanács elnöke így nyilatkozott a dologról: „Levélben szeretnénk értesíteni az együttest, hogy elévült a kitiltásuk és most már szívesen várjuk őket, hogy újra koncertet adjanak Blackpoolban”.
Forrás: http://est.hu
1964-ben botrányba fulladó bulijuk után tiltották ki a srácokat a városból. Az együttes koncertje olyan jól sikerült, hogy több rajongó is belelkesült és megpróbálta a földdel egyenlővé tenni az Empress Ballroomot. A terem több kiegészítőjét is megrongálták és a terem csillárjai és egy zongora is megsínylette a történteket. A sebesülésekről nem is beszélve, mivel közel ötven embert korházba kellett vinni (és megjegyezendő nem az elmeállapotuk miatt). Így 44 év gondolkodás után a fejesek mégis úgy gondolták, hogy visszacsábítják a zenekart. Peter Callow, a városi tanács elnöke így nyilatkozott a dologról: „Levélben szeretnénk értesíteni az együttest, hogy elévült a kitiltásuk és most már szívesen várjuk őket, hogy újra koncertet adjanak Blackpoolban”.
Forrás: http://est.hu
Heaven Street Seven, Gonzo lemezbemutató koncert, 2008. március. 29, A38
Ha létezik zenekedvelő a városban, akinek valamilyen furcsa oknál fogva elkerülték figyelmét a hirdetőoszlopokat az elmúlt hetekben beborító színes plakátok, azt ezúton értesítjük, hogy a gitárpop hazai nagyágyúja, a Heaven Street Seven szombaton ismét koncertet ad az A38 hajón.
Az este érdekessége, hogy nemcsak a duna(beat) fogja ringatni a közönséget, fellép ugyanis a debreceni illetőségű Gonzo zenekar is, akik fővárosi körökben még kevésbé ismertek, viszont már fel tudnak mutatni egy nagylemezt. A formáció 2003-ban alakult, és nem sokkal ezután már ki is fogták az első aranyhalat: ők játszották a Tesó című film néhány betétdalát. Többszöri tagcserét követően 2007 közepére alakult ki a mai felállás, közben a legénység is trióról kvintettre duzzadt. Lost and Found című bemutatkozó albumukat tavaly nyert támogatás segítségével jelentették meg. A fülbemászó gitárriffekben és szintieffektekben gazdag poszt-punk és new-wave hatásokat mutató muzsika bizonyára sok tornacipős, csőnacis vájtfülüt táncra késztet majd. Végül még egy érv a koncert megtekintése mellett: a zenekartagok a külcsínre is sokat adnak; a fekete ing, a fehér nyakkendő, illetve a keménykalap láttán az az érzésünk támad, mintha a Maximo Park vagy a The Hives stylistjével dolgoznának.
Jegyárak: 1400 Ft (elővételben)/1800 Ft (a helyszínen)
Forrás: www.a38.hu
Az este érdekessége, hogy nemcsak a duna(beat) fogja ringatni a közönséget, fellép ugyanis a debreceni illetőségű Gonzo zenekar is, akik fővárosi körökben még kevésbé ismertek, viszont már fel tudnak mutatni egy nagylemezt. A formáció 2003-ban alakult, és nem sokkal ezután már ki is fogták az első aranyhalat: ők játszották a Tesó című film néhány betétdalát. Többszöri tagcserét követően 2007 közepére alakult ki a mai felállás, közben a legénység is trióról kvintettre duzzadt. Lost and Found című bemutatkozó albumukat tavaly nyert támogatás segítségével jelentették meg. A fülbemászó gitárriffekben és szintieffektekben gazdag poszt-punk és new-wave hatásokat mutató muzsika bizonyára sok tornacipős, csőnacis vájtfülüt táncra késztet majd. Végül még egy érv a koncert megtekintése mellett: a zenekartagok a külcsínre is sokat adnak; a fekete ing, a fehér nyakkendő, illetve a keménykalap láttán az az érzésünk támad, mintha a Maximo Park vagy a The Hives stylistjével dolgoznának.
Jegyárak: 1400 Ft (elővételben)/1800 Ft (a helyszínen)
Forrás: www.a38.hu
Philly Sounds/Bomb The Jazz, 2008. március 28. Merlin
Bahamadia / Good Vibe, EMI (Philadelphia, USA)Jaguar Wright / Universal, Geffen (Philadelphia, USA)Hezekiah / Rawkus (Philadelphia, USA) with live band & DJ Statik (Philadelphia, USA)Cadik, Ozon
Clap Café: Johnny Drama, Suhaid, Shuriken, Vázsonyi JaniVetítés: Kiégő Izzók
Belépő: 2000 Ft elővételben (Merlin), 2500 Ft. - a helyszínen. Leányoknak este 10h-ig ingyenes a belépés.
És nem csalás, nem ámítás, most már tényleg jön Bahamadia, ott lesz a BombTheJazz rendezvényén, élő zenekart hoz, nem mondja le, nem marad el, magára valamit adó hiphopernek és természetesen akárki másnak is, ott a helye. Az 1994 óta zenélő fekete neosoul-hiphop királynő, az önmagát szerényen csak BBQueenként emlegető hölgy, olyanokkal dolgozott együtt, mint a The Roots, Jay-Z, szövegelt a Brand New Heaviesnek és még a Morcheeba is büszkélkedhet a nevével. Tiszteletét teszi még a szövegeinek tartalmára szigorúan ügyelő Jaguar Wright és Hezekiah, aki a Philly Sound család legújabb tagja, de már most ölik egymást a hírességek egy-egy remixéért. A buli után természetesen senki nem mehet haza a magyar DJ-k mókázása nélkül.
Forrás: www.myspace.com/bahamadiawww.merlinbudapest.org
Clap Café: Johnny Drama, Suhaid, Shuriken, Vázsonyi JaniVetítés: Kiégő Izzók
Belépő: 2000 Ft elővételben (Merlin), 2500 Ft. - a helyszínen. Leányoknak este 10h-ig ingyenes a belépés.
És nem csalás, nem ámítás, most már tényleg jön Bahamadia, ott lesz a BombTheJazz rendezvényén, élő zenekart hoz, nem mondja le, nem marad el, magára valamit adó hiphopernek és természetesen akárki másnak is, ott a helye. Az 1994 óta zenélő fekete neosoul-hiphop királynő, az önmagát szerényen csak BBQueenként emlegető hölgy, olyanokkal dolgozott együtt, mint a The Roots, Jay-Z, szövegelt a Brand New Heaviesnek és még a Morcheeba is büszkélkedhet a nevével. Tiszteletét teszi még a szövegeinek tartalmára szigorúan ügyelő Jaguar Wright és Hezekiah, aki a Philly Sound család legújabb tagja, de már most ölik egymást a hírességek egy-egy remixéért. A buli után természetesen senki nem mehet haza a magyar DJ-k mókázása nélkül.
Forrás: www.myspace.com/bahamadiawww.merlinbudapest.org
2008. március 27., csütörtök
Paul McCartney búcsúja az egyik utolsó Ötödik Beatle-től
Neil Aspinall a Beatles mindenesének március 24.-i halála után közleményben emlékezett meg még általános iskolában megismert barátjáról Paul McCartney.
A Beatles mellett először sofőrként tűnt fel, később a világhírű turnékért felelt, mindvégig az együtteshez legközelebb állók egyike volt, majd a banda közös agyszüleményének, az Apple-nek lett vezetője, a feloszlás után is egészen a tavalyi évig. McCartneyval még 11 évesen ismerkedtek meg, érthető tehát hogy a zenész inkább a „régi kalandokra” emlékszik szívesen és a legmélyebb részvétet küldi az elhunyt családjának.
Forrás: www.uncut.co.uk
A Beatles mellett először sofőrként tűnt fel, később a világhírű turnékért felelt, mindvégig az együtteshez legközelebb állók egyike volt, majd a banda közös agyszüleményének, az Apple-nek lett vezetője, a feloszlás után is egészen a tavalyi évig. McCartneyval még 11 évesen ismerkedtek meg, érthető tehát hogy a zenész inkább a „régi kalandokra” emlékszik szívesen és a legmélyebb részvétet küldi az elhunyt családjának.
Forrás: www.uncut.co.uk
Deck Attack pres.: Ralph Myerz & the Jack Herren Band (N) live, Infragandhi, Cyborg Templar – Budapest, A38 Hajó, március 27., csütörtök, 21:00, Belép
Nevükkel ellentétben nem egy meglett negyvenesekből álló tüchtig jazz-zenekart takar a Ralph Myerz & The Jack Herren Band. A Magyarországon első ízben fellépő norvég formáció három tagja feketére festett körmével és szemével leginkább punknak tűnik, zenéjük pedig főleg elektronikából építkezik.
Ha mindez még mindig nem lenne elég nyakatekert, akkor vegyük figyelembe azt is, hogy a srácokat ugyanúgy meghívják jazzfesztiválokra, mint pl. a Glastonburyre, de nem jöttek zavarba akkor sem, amikor David Bowie helyett kellett beugraniuk egy franciaországi koncerten 70.000 ember előtt. Zenéjüket electro-rocknak aposztrofálják, ami igaznak tűnik, hiszen lemezeik kellemes elektronikával nyugtatják, míg koncertjeik kőkemény zúzással borzolják az idegeket. Színpadi show-juk alapja a 2 dobszerkó +1 basszusgitár felállás, amiből sejthető, hogy a halak ismét rosszul járnak az A38 környékén, ha esetleg alvást terveztek volna erre az estére. Ralph Myerzék eddig megjelent három albumuk után most készítik az újabb lemezt, amiből minden bizonnyal a Hajón is ízelítőt adnak majd. A koncert után az est házigazdái, Infragandhi és Cyborg Templar táncoltatják tovább a népet.
Ha mindez még mindig nem lenne elég nyakatekert, akkor vegyük figyelembe azt is, hogy a srácokat ugyanúgy meghívják jazzfesztiválokra, mint pl. a Glastonburyre, de nem jöttek zavarba akkor sem, amikor David Bowie helyett kellett beugraniuk egy franciaországi koncerten 70.000 ember előtt. Zenéjüket electro-rocknak aposztrofálják, ami igaznak tűnik, hiszen lemezeik kellemes elektronikával nyugtatják, míg koncertjeik kőkemény zúzással borzolják az idegeket. Színpadi show-juk alapja a 2 dobszerkó +1 basszusgitár felállás, amiből sejthető, hogy a halak ismét rosszul járnak az A38 környékén, ha esetleg alvást terveztek volna erre az estére. Ralph Myerzék eddig megjelent három albumuk után most készítik az újabb lemezt, amiből minden bizonnyal a Hajón is ízelítőt adnak majd. A koncert után az est házigazdái, Infragandhi és Cyborg Templar táncoltatják tovább a népet.
2008. március 25., kedd
Az igazság odaát van - Justice
Gaspard Augé és Xavier de Rosnay még a nyolcvanas években, gyerekként találkoztak először, egy franciaországi óvodában. Mivel rögtön kiszúrták egymás bőrdzsekijét, illetve elbeszélgettek az azon található kitűzőkről, szoros barátság szövődött közöttük. Teltek-múltak az évek, a két barát pedig egyre kúlabb lett, pedig ők ezt egyáltalán nem akarták. 2003 táján már annyira nem tudtak mit kezdeni a nagy kúlsággal, hogy egyetlen egy megoldás maradt: nincs mese, francia elektrót kell csinálni! A többi pedig már történelem.
Pillanatnyi státuszukat tekintve akár ez is lehetne a Justice rövid története, ami valóban a legmenőbb elektronikus zenei formáció manapság. Ennek a „menőségnek” az titkát sokan keresik, de a Justice – és velük együtt kiadójuk, az Ed Banger – rafináltabb annál, minthogy kiadja a féltve őrzött „kúl-szérumot” a kezei közül. Pedig ha jobban megvizsgáljuk ezt a társaságot, talán észrevesszük, hogy nem is olyan bonyolult ez az egész. Két grafikus srác 2003-ban elkészít egy remixet a Simian Never Be Alone című számára. Ez akkora siker lett, hogy az akkortájt épp újra feltámadóban lévő francia elektró színtér meghatározó kiadója, az Ed Banger le is csapott rájuk. Közben a fent említett átdolgozás – immár We Are Your Friends címmel – őrült videóklipjével bezsebelnek néhány díjat, ami még tovább emeli a tekintélyüket. Készítenek még egy rakás remixet olyan előadóknak, mint Britney Spears, Fatboy Slim, vagy a nagy elődként is emlegetett Daft Punk. 2007-ben pedig megjelent a „†” (Cross) című albumuk – rajta olyan végletekkel, mint a Stress, illetve a D.A.N.C.E. – , ami annyira jól sikerült, hogy minden valamire való Év albumai listán ott szerepelt.
A zene mellett sokat fordítanak a megjelenésre is, kezdve a fellépésektől, a videóklipeken át a hiperlaza ruhákig és Xavier sokat emlegetett arcszőrzetéig – mindezt nagyrészt az Ed Banger imidzsfelelősének, So_Me-nek köszönhetően. Szóval minden valamire való francia kisgyerek Justice szeretne lenni nagykorában. Pedig csupán arról van szó, hogy egy rendkívül kreatív gárdának köszönhetően sikerült a Justice csontig lecsupaszított, néhol primitív elektronikus zenéjét olyan szinten populárissá – és nem utolsó sorban rentábilissá – tenni, hogy valóban elhiggye róluk mindenki, hogy ez most a trend, és olyan emberek rajongjanak értük, akik korábban az effajta zenét – stílusosan – kereszttel tartották távol maguktól, mondván, ők utálják a „technót”. A Justice jó időben volt jó helyen, és éppen azt adta a sok mély értelmű indie zenakartól megcsömörlött, csíkospólós közönségnek, amire szükségük volt: basszust bele az arcukba és szarrátorzított szintihangokat, amiken nem kell gondolkodni. És ez a sikerük igazi titka, nem a szakadt bőrdzseki, hisz olyat 40 évvel ezelőtt is hordtak, és nem is a keresztmotívum, ami pedig már 2000 éve a legmenőbbnek számít.
Püspök Tamás
Pillanatnyi státuszukat tekintve akár ez is lehetne a Justice rövid története, ami valóban a legmenőbb elektronikus zenei formáció manapság. Ennek a „menőségnek” az titkát sokan keresik, de a Justice – és velük együtt kiadójuk, az Ed Banger – rafináltabb annál, minthogy kiadja a féltve őrzött „kúl-szérumot” a kezei közül. Pedig ha jobban megvizsgáljuk ezt a társaságot, talán észrevesszük, hogy nem is olyan bonyolult ez az egész. Két grafikus srác 2003-ban elkészít egy remixet a Simian Never Be Alone című számára. Ez akkora siker lett, hogy az akkortájt épp újra feltámadóban lévő francia elektró színtér meghatározó kiadója, az Ed Banger le is csapott rájuk. Közben a fent említett átdolgozás – immár We Are Your Friends címmel – őrült videóklipjével bezsebelnek néhány díjat, ami még tovább emeli a tekintélyüket. Készítenek még egy rakás remixet olyan előadóknak, mint Britney Spears, Fatboy Slim, vagy a nagy elődként is emlegetett Daft Punk. 2007-ben pedig megjelent a „†” (Cross) című albumuk – rajta olyan végletekkel, mint a Stress, illetve a D.A.N.C.E. – , ami annyira jól sikerült, hogy minden valamire való Év albumai listán ott szerepelt.
A zene mellett sokat fordítanak a megjelenésre is, kezdve a fellépésektől, a videóklipeken át a hiperlaza ruhákig és Xavier sokat emlegetett arcszőrzetéig – mindezt nagyrészt az Ed Banger imidzsfelelősének, So_Me-nek köszönhetően. Szóval minden valamire való francia kisgyerek Justice szeretne lenni nagykorában. Pedig csupán arról van szó, hogy egy rendkívül kreatív gárdának köszönhetően sikerült a Justice csontig lecsupaszított, néhol primitív elektronikus zenéjét olyan szinten populárissá – és nem utolsó sorban rentábilissá – tenni, hogy valóban elhiggye róluk mindenki, hogy ez most a trend, és olyan emberek rajongjanak értük, akik korábban az effajta zenét – stílusosan – kereszttel tartották távol maguktól, mondván, ők utálják a „technót”. A Justice jó időben volt jó helyen, és éppen azt adta a sok mély értelmű indie zenakartól megcsömörlött, csíkospólós közönségnek, amire szükségük volt: basszust bele az arcukba és szarrátorzított szintihangokat, amiken nem kell gondolkodni. És ez a sikerük igazi titka, nem a szakadt bőrdzseki, hisz olyat 40 évvel ezelőtt is hordtak, és nem is a keresztmotívum, ami pedig már 2000 éve a legmenőbbnek számít.
Püspök Tamás
Bűvészetek Palotája – 9:30 Collective, 2008. március 10. MÜPA
Ismered azt, hogy az amerikai, a magyar, a német meg az indiai beszélgetnek? Na, az a vicc, hogy ez nem vicc. Tegnap láttam élőben.
A Művészetek Palotájába nem csak azért szeretek koncertre járni, mert öntisztítós a vécéülőke, hanem azért is, mert nincs kétes eredetű tömeg, füst- és izzadtságszag.Sajnos azonban fennáll a veszélye annak, hogy a szofisztikált tömeg azzal van elfoglalva, hogy a karótól, amit lenyeltek, kényelmesen tudjanak aludni. Pontosan így volt ez a 9:30 Collective tegnapi koncertjén is. Huszár Endre világraszóló, multikulti projektjéről egyébként érdemes tudni, hogy olyan, mint a focivébé: évekig vársz rá, átadod magad a röpke varázsnak, aztán újabb böjt. De megéri, és tudod, hogy a következőn is ott ülsz majd, mert itt csak a legjobbak kapnak játéklehetőséget.
Régi rajongó vagyok, jól tudtam, hogy itt aztán a nu-jazzes táncikálástól egész a kísérleti elektronikáig kell tágítanom a hallójárataimat. Nem is döbbentem meg, amikor Alien Chatter fedőnév alatt előlépett a színpadra egy afro-amerikai gospelénekesnek tűnő féfi (Rodney Lee), valamint egy indiai jógi, népviseletben (Satnam S. Ramgotra, jegyezzük). Bevallom, feszengeni kezdtem. Sikítófrászt kapok a popipar által elcsépelt szitársamplerektől és a műanyag kongáktól, úgyhogy imádkoztam, hogy Kozma Orsi meseszép hangja majd nyomja el a pandzsábi életérzést.
Utólag szégyellem kicsit a fenntartásaimat, na de ki gondolta volna, hogy jön ez a két fura alak, és ekkorát alakít? Az első számnál már pokolba kívántam a Fesztiválszínházat, amiért csak ülve tombolás volt lehetséges, bár ahogy elnéztem a közönség merev sorait, ez csupán Szadruskát, hű 9:30 koncertlátogató társamat és engem zavart igazán. (Nem beszélve az idétlen fémkorlátról, ami az esetleges lezuhanást nem, ellenben a látást nagymértékben akadályozza. Vagy csak én nem ettem elég spenótot gyerekkoromban.)
A valószínűsíthetően mumifikálódott közönséget hiába próbálta defibrillálni Desney Bailey egyre nagyobb töltéssel, sajnos nálunk nem divat se angolul érteni, se tapsolni egy-egy frenetikus szóló után. A leginkább akkor szerettem volna elsüllyedni, amikor egészen pontosan kivehetővé vált kettőnk tapsorgiája Desney szólójában- no nem magunk, hanem a többiek miatt. Az ember aludjon a tévé előtt, ezért nem kell koncertjegyet venni.
A hangosítás az első szám alatt annyira fájt, hogy utána már nagyon tudtunk örülni minden egyes decibelnek, amivel a szaxofont lejjebb vették, bár az ének még ezután sem érvényesült úgy, ahogy kellett volna. Endre magánszáma alatt a Macskafogóban éreztem magam (gyk: Lusta Dick, az egyszemélyes zenekar), középtájtól meg egyre rosszabbul: egy ilyen koncertet szünet nélkül megtartani – figyelembe véve napi folyadékfogyasztásunkat - emberiség elleni bűntett.
A performansz (mert talán ez a legideillőbb kifejezés) az első hangtól az utolsóig vérprofi volt, izgalmas és különleges ötvözete a nagyon progresszív, nagyon elszállós zenének és az „utánaegyhétigdúdolós” dallamoknak. Satnam letisztult dobolása gyönyörű kontrasztot alkot Rodney Lee zongorabravúrjaival, a kollektíva pedig olyan összeszokottan varázsol el, hogy az ember egy-egy pillanatra azt gondolja: megálljunk, itt van már a Nirvána!
Csepelyi Adrienn
A Művészetek Palotájába nem csak azért szeretek koncertre járni, mert öntisztítós a vécéülőke, hanem azért is, mert nincs kétes eredetű tömeg, füst- és izzadtságszag.Sajnos azonban fennáll a veszélye annak, hogy a szofisztikált tömeg azzal van elfoglalva, hogy a karótól, amit lenyeltek, kényelmesen tudjanak aludni. Pontosan így volt ez a 9:30 Collective tegnapi koncertjén is. Huszár Endre világraszóló, multikulti projektjéről egyébként érdemes tudni, hogy olyan, mint a focivébé: évekig vársz rá, átadod magad a röpke varázsnak, aztán újabb böjt. De megéri, és tudod, hogy a következőn is ott ülsz majd, mert itt csak a legjobbak kapnak játéklehetőséget.
Régi rajongó vagyok, jól tudtam, hogy itt aztán a nu-jazzes táncikálástól egész a kísérleti elektronikáig kell tágítanom a hallójárataimat. Nem is döbbentem meg, amikor Alien Chatter fedőnév alatt előlépett a színpadra egy afro-amerikai gospelénekesnek tűnő féfi (Rodney Lee), valamint egy indiai jógi, népviseletben (Satnam S. Ramgotra, jegyezzük). Bevallom, feszengeni kezdtem. Sikítófrászt kapok a popipar által elcsépelt szitársamplerektől és a műanyag kongáktól, úgyhogy imádkoztam, hogy Kozma Orsi meseszép hangja majd nyomja el a pandzsábi életérzést.
Utólag szégyellem kicsit a fenntartásaimat, na de ki gondolta volna, hogy jön ez a két fura alak, és ekkorát alakít? Az első számnál már pokolba kívántam a Fesztiválszínházat, amiért csak ülve tombolás volt lehetséges, bár ahogy elnéztem a közönség merev sorait, ez csupán Szadruskát, hű 9:30 koncertlátogató társamat és engem zavart igazán. (Nem beszélve az idétlen fémkorlátról, ami az esetleges lezuhanást nem, ellenben a látást nagymértékben akadályozza. Vagy csak én nem ettem elég spenótot gyerekkoromban.)
A valószínűsíthetően mumifikálódott közönséget hiába próbálta defibrillálni Desney Bailey egyre nagyobb töltéssel, sajnos nálunk nem divat se angolul érteni, se tapsolni egy-egy frenetikus szóló után. A leginkább akkor szerettem volna elsüllyedni, amikor egészen pontosan kivehetővé vált kettőnk tapsorgiája Desney szólójában- no nem magunk, hanem a többiek miatt. Az ember aludjon a tévé előtt, ezért nem kell koncertjegyet venni.
A hangosítás az első szám alatt annyira fájt, hogy utána már nagyon tudtunk örülni minden egyes decibelnek, amivel a szaxofont lejjebb vették, bár az ének még ezután sem érvényesült úgy, ahogy kellett volna. Endre magánszáma alatt a Macskafogóban éreztem magam (gyk: Lusta Dick, az egyszemélyes zenekar), középtájtól meg egyre rosszabbul: egy ilyen koncertet szünet nélkül megtartani – figyelembe véve napi folyadékfogyasztásunkat - emberiség elleni bűntett.
A performansz (mert talán ez a legideillőbb kifejezés) az első hangtól az utolsóig vérprofi volt, izgalmas és különleges ötvözete a nagyon progresszív, nagyon elszállós zenének és az „utánaegyhétigdúdolós” dallamoknak. Satnam letisztult dobolása gyönyörű kontrasztot alkot Rodney Lee zongorabravúrjaival, a kollektíva pedig olyan összeszokottan varázsol el, hogy az ember egy-egy pillanatra azt gondolja: megálljunk, itt van már a Nirvána!
Csepelyi Adrienn
A barátom barátja az én barátom is - Justice
Minden párkapcsolatból tanul valamit az ember. Én például egy mulatságosan rövidre sikerült afférnak köszönhetően tudtam meg, hogy a francia elektronikus zene jó. Nagyon jó. A pasit likvidáltam, számát kitöröltem, csak „feltétlen hallgasd meg” -dalok maradtak utána a lejátszómban. Okos döntés volt.
A francia forradalom (na jó, nevezzük hidegháborúnak) már évekkel ezelőtt kitört a zeneiparban, amelynek egén a Justice állócsillagként tündököl 2003 óta. A Gaspard Augé és Xavier de Rosnay alkotta duó dicséretes röppályát mondhat magáénak a főiskolai rádió remixversenyétől egészen a Grammy-jelölésekig. Annak ellenére, hogy nem nagyon siették el az albumcsinálást (tavaly jelent meg az első nagylemez), nincs az a partiarc széles e világon, aki ne tudná, hogy ezek a srácok jó barátaink. (We Are Your Friends EP, 2006) Bár ha ilyenek az igaz barátok, mint ebben a klipben, akkor köszi, tartsátok meg az ellenségeket.
Az alma mater, az Ed Banger kiadó már önmagában garancia arra, hogy ezek a srácok becsületes hentes módjára vagdossák darabokra azt, amit nem szégyellnek – és lássuk be, az eredmény önmagáért beszél. A Justice az a banda, aki még számomra is hallgathatóvá teszi Britney szégyenletes régebbi ámokfutását (Me Against The Music), valamint méltó zenei talajra helyezi Mr Timberlake egyébként zseniális hangját, megkímélve minket a háromsávos, szégyenteljes prüntyögésektől (Lovestoned). Kanye West műbalhéja gerillakampányként lendítette őket még előrébb, már-már Daft Punk-i magasságokba.
Fül- és szemtanúk szerint ezek az emberek Metallicával mixelik élőben a The Partyt (ha azt gondolnád, hogy Uffie hangjánál nincs idegtépőbb jelenség), miközben egy monumentális, világító kereszt áll a dj-pult előtt, mintegy mellékesen pedig kultklipet készítenek a D.A.N.C.E. című opuszhoz. Jaj, dehogynem ismered, tudod, az a vicces kis gyerekkórusos szám, a pólós videóval. Merthogy – ki ne felejtsem – grafikusokként sem épp mindennapiak a srácok, de hát már csak így megy ez az Ed Bangernél. (Nyelvész énem pedig már el is kezdené az etimológiai kutatás Rosnay úr magyar felmenői ügyében. Hátha.)
A francia forradalom (na jó, nevezzük hidegháborúnak) már évekkel ezelőtt kitört a zeneiparban, amelynek egén a Justice állócsillagként tündököl 2003 óta. A Gaspard Augé és Xavier de Rosnay alkotta duó dicséretes röppályát mondhat magáénak a főiskolai rádió remixversenyétől egészen a Grammy-jelölésekig. Annak ellenére, hogy nem nagyon siették el az albumcsinálást (tavaly jelent meg az első nagylemez), nincs az a partiarc széles e világon, aki ne tudná, hogy ezek a srácok jó barátaink. (We Are Your Friends EP, 2006) Bár ha ilyenek az igaz barátok, mint ebben a klipben, akkor köszi, tartsátok meg az ellenségeket.
Az alma mater, az Ed Banger kiadó már önmagában garancia arra, hogy ezek a srácok becsületes hentes módjára vagdossák darabokra azt, amit nem szégyellnek – és lássuk be, az eredmény önmagáért beszél. A Justice az a banda, aki még számomra is hallgathatóvá teszi Britney szégyenletes régebbi ámokfutását (Me Against The Music), valamint méltó zenei talajra helyezi Mr Timberlake egyébként zseniális hangját, megkímélve minket a háromsávos, szégyenteljes prüntyögésektől (Lovestoned). Kanye West műbalhéja gerillakampányként lendítette őket még előrébb, már-már Daft Punk-i magasságokba.
Fül- és szemtanúk szerint ezek az emberek Metallicával mixelik élőben a The Partyt (ha azt gondolnád, hogy Uffie hangjánál nincs idegtépőbb jelenség), miközben egy monumentális, világító kereszt áll a dj-pult előtt, mintegy mellékesen pedig kultklipet készítenek a D.A.N.C.E. című opuszhoz. Jaj, dehogynem ismered, tudod, az a vicces kis gyerekkórusos szám, a pólós videóval. Merthogy – ki ne felejtsem – grafikusokként sem épp mindennapiak a srácok, de hát már csak így megy ez az Ed Bangernél. (Nyelvész énem pedig már el is kezdené az etimológiai kutatás Rosnay úr magyar felmenői ügyében. Hátha.)
Van, aki a leleményességükért szereti őket, van, aki azért, mert jól lehet a Genesisre bólogatni (a külsejüket eddig egyetlen forrás sem említette), van, aki szimplán szereti az igényes elektronikát. A mérnöki pontossággal megszerkesztett zene ellenére valahogy azt a benyomást keltik, hogy nem kell magunkat (sem őket) túl komolyan venni. Elég a hangulat, a tánc, nem kell mindig mindenben a mélységet keresni. (Indirekt sztárkultusz, ötös.) És hogy ez mennyire igaz, azt az alábbi párbeszéd igazolja, szabad fordításban, az egyik videójuk alá kommentelve:
- Jó, jó, de tudja valaki, hogy miért pont a kereszt?
- Kit érdekel, mi vagy te, vámpír?
Csepelyi Adrienn
Fagyos (s)iker - Tegan and Sara; Koko 2008. március 5.
Tegan és Sara Quin új lemezük, a Con megjelenését követő világkörüli túrné londoni állomásán telt ház előtt játszottak a Kokóban, de sajnos olyan közönség előtt, amilyenről minden előadó rémálmodik…
A Camden Townban található Koko először egyáltalán nem tűnt ideális koncerthelyszínnek. A két páholyból és egy „kűzdőtérből” álló belső tér már-már giccsbe fordul az arany cirádák és a bordó plüssdíszítés miatt, a nézőtér közepe felett lógó hatalmas diszkógömb pedig annyira nem illik a képbe, hogy pont ezzel menti meg a helyet. Végre felfogom, hogy itt bizony koncert lesz ma este, és nem az Operabál Richard Claydermannal.
Az előzenekar a Northern State elnevezésű, három csajból álló hiphopcsapat. Itt azért nem ér röhögni, mert ők olyanok, mint nálunk a Belga: inkább szórakoztatóak, mint elgondolkoztatóak a szövegeik, a közönség imádja őket, és az egyik csajnak ugyanolyan fejpántja van, mint Bauxitnak, ami azért nem feltétlen pozitívum. Én még nem hallottam tőlük semmit, mégis hatalmas vigyorral álltam végig a koncertet. Azt látni, hogyan riszálja magát három harmincas nőci, miközben küldik a szöveget szinte szünet nélkül, szerintem mindenki arcára mosolyt csalna. A nagyjából háromnegyed órás műsor után felkonferálják a Tegan and Sarat, a közönség még egyszerre visít fel, itt még én sem tudtam, hogy a helyzet alig negyed óra múlva megváltozik…
A Camden Townban található Koko először egyáltalán nem tűnt ideális koncerthelyszínnek. A két páholyból és egy „kűzdőtérből” álló belső tér már-már giccsbe fordul az arany cirádák és a bordó plüssdíszítés miatt, a nézőtér közepe felett lógó hatalmas diszkógömb pedig annyira nem illik a képbe, hogy pont ezzel menti meg a helyet. Végre felfogom, hogy itt bizony koncert lesz ma este, és nem az Operabál Richard Claydermannal.
Az előzenekar a Northern State elnevezésű, három csajból álló hiphopcsapat. Itt azért nem ér röhögni, mert ők olyanok, mint nálunk a Belga: inkább szórakoztatóak, mint elgondolkoztatóak a szövegeik, a közönség imádja őket, és az egyik csajnak ugyanolyan fejpántja van, mint Bauxitnak, ami azért nem feltétlen pozitívum. Én még nem hallottam tőlük semmit, mégis hatalmas vigyorral álltam végig a koncertet. Azt látni, hogyan riszálja magát három harmincas nőci, miközben küldik a szöveget szinte szünet nélkül, szerintem mindenki arcára mosolyt csalna. A nagyjából háromnegyed órás műsor után felkonferálják a Tegan and Sarat, a közönség még egyszerre visít fel, itt még én sem tudtam, hogy a helyzet alig negyed óra múlva megváltozik…
Tudni kell Teganről és Sararól, hogy a koncertek közben szeretnek rövid történeteket előadni bármiről, ami eszükbe jut. Ezek még a nem túl elvetemült rajongók számára is mulatságosak lehetnek, a londoni közönség számára viszont nem azok. Ezt úgy hozzák az ikrek tudtára, hogy akárhányszor belekezdenek egy történetbe, rögtön elkezdenek üvöltözni, hogy „játsszatok már!” vagy „kit érdekel?”. Mikor Sara azt kezdi mesélni, hogy az anyukájuknak van youtube felhasználóneve valószínűleg, mert mindig csekkolja a legújabb koncertvideóikat, és felhívja őket, ha valami nem megfelelőt mondtak a színpadon, máris kezdődik az üvöltés. Sara válasza: „Ha anyukám látni fogja, hogy üvöltöztök rám, nagyon mérges lesz. Azt fogja kérdezni: milyen hülye picsák üvöltöznek az én csodás lányomra? Mi a franc bajuk van a londoniaknak?” És itt romlott el minden. Gyér taps, nulla tánc, további üvöltözés, most már ok nélkül. A koncert ettől függetlenül hibátlan volt. Főként a Con és a So Jealous számait játszották, és két számot az If it Was You lemezről. Mindegyik dal tökéletesen szólt, Tegan száma, az Are You Ten Years Ago élőben még elsöprőbb erejű és Saranak nem okoz gondot az énekhang-próbáló I Was Married sem. A koncert a Living Roommal zárul, ez alatt kapcsolják be a diszkógömböt, ami végül kicsit feldobja a közönséget, de ekkor már késő. Ma este velük volt a gond, nem az előadókkal. Talán máskor. Biztos máshol!
Tóth Eszter
Nils, 2008. február 22., Elte Könyvtár Pinceklub
Egy vérbeli eltés diák életében a kötelezően választandó tantárgyak között a Könyvtár Pinceklub rendszeres látogatása is szerepel. Egy fárasztó nap után az árpalé áldásos katalizáló hatásának köszönhetően az agysejtek gyorsan fellazulnak az esti koncertek befogadására. Február 22-én, pénteken engem kivételesen nem annyira a fő-, mint inkább az előzenekar érdekelt. Elindultam hát, hogy hallgatói jogviszonyba kerüljek a Kaukázussal fellépő Nils trióval, amely az elektronikus elemekkel díszített rockzene mezsgyéjén mozog. Frontembere, Pogány János, aki basszusgitáros és énekes is egy személyben. Az együttes pályafutása, ahogyan ez látványosan szerkesztett honlapjukról kiderül, három évvel ezelőtt indult.
A több mint kétszáz főnyi közönség hamar feledte a kinti kora tavaszi hideget, végig lelkesen fogyasztott, de ami ennél is szimptomatikusabb zenei kultúránk szempontjából: folyamatos audiovizuális kapcsolatban maradt mindkét zenekarral. Bár a kezdeti lendület, amelyet a Nils diktált, az est végén alábbhagyott. Az én személyes benyomásom szerint a Kaukázus - igényes produkciója ellenére – talán a hosszú koncertidőnek köszönhetően, egy idő után már inkább csak háttérzeneként funkcionált.Ezen az estén tehát a Nils volt a warm-up együttes. Amikor - kezemben egy korsó sörrel elfoglaltam a színpadhoz közeli ablakpárkányt (hogy szárazon megússzam az estét), az együttes – hozzám hasonlóan - még a beállással volt elfoglalva. Az „egy-kettő-három, mikrofonpróba” suttogása helyett „Pogi” és a zenekar másik két tagja, Molnár Dániel dobos és Jacsó Miklós gitáros belekezdett a Word Up (1986-Cameo) című feldolgozás számba. Az első lassú, megfontolt dallal máris sikerült mindenki figyelmét magukra vonni, majd következett két energikusabb tétel. A Nils (pontosabban Pogány János) szövegei életkedvet, humort, iróniát és a legkülönbözőbb életérzést is képesek kifejezni. A Hellót meghallva az is odafurakodott az emelvényhez, aki addig a világ egyéb kihívásaival volt elfoglalva. „Ha lottón nyerek, veszek egy sokkal nagyobb eget” - tényleg egy valódi alter-rockos, popos sláger! Ezután „Furcsa hangulat” -ot idéztek elő, no meg néhány szellemet: az este folyamán ugyanis a zenekar mögött fura emberi árnyak mozogtak a falon, ami (gondolom) a hely hozzájárulása volt a megfelelő atmoszférához. A továbbiakban zömében erős középtempós számokat hallhattunk. A koncert felénél mindannyian átérezhettük, milyen is az, ha a hangyák nem a gatyában, hanem a fűben vannak … A lélegeztető gépre csatolt magyar undergroundban, érzésem szerint, a friss oxigén szerepét töltheti be egy-egy ilyen jó kiállású zenekar.
Monori Máté
Számsorrend:
Valahogy
Félelmetes
Hello
Képregény
Furcsa hangulat
Éjjel sötétben
Feküdni Napon
Ha holnap
Benne vagyok
Hello
A több mint kétszáz főnyi közönség hamar feledte a kinti kora tavaszi hideget, végig lelkesen fogyasztott, de ami ennél is szimptomatikusabb zenei kultúránk szempontjából: folyamatos audiovizuális kapcsolatban maradt mindkét zenekarral. Bár a kezdeti lendület, amelyet a Nils diktált, az est végén alábbhagyott. Az én személyes benyomásom szerint a Kaukázus - igényes produkciója ellenére – talán a hosszú koncertidőnek köszönhetően, egy idő után már inkább csak háttérzeneként funkcionált.Ezen az estén tehát a Nils volt a warm-up együttes. Amikor - kezemben egy korsó sörrel elfoglaltam a színpadhoz közeli ablakpárkányt (hogy szárazon megússzam az estét), az együttes – hozzám hasonlóan - még a beállással volt elfoglalva. Az „egy-kettő-három, mikrofonpróba” suttogása helyett „Pogi” és a zenekar másik két tagja, Molnár Dániel dobos és Jacsó Miklós gitáros belekezdett a Word Up (1986-Cameo) című feldolgozás számba. Az első lassú, megfontolt dallal máris sikerült mindenki figyelmét magukra vonni, majd következett két energikusabb tétel. A Nils (pontosabban Pogány János) szövegei életkedvet, humort, iróniát és a legkülönbözőbb életérzést is képesek kifejezni. A Hellót meghallva az is odafurakodott az emelvényhez, aki addig a világ egyéb kihívásaival volt elfoglalva. „Ha lottón nyerek, veszek egy sokkal nagyobb eget” - tényleg egy valódi alter-rockos, popos sláger! Ezután „Furcsa hangulat” -ot idéztek elő, no meg néhány szellemet: az este folyamán ugyanis a zenekar mögött fura emberi árnyak mozogtak a falon, ami (gondolom) a hely hozzájárulása volt a megfelelő atmoszférához. A továbbiakban zömében erős középtempós számokat hallhattunk. A koncert felénél mindannyian átérezhettük, milyen is az, ha a hangyák nem a gatyában, hanem a fűben vannak … A lélegeztető gépre csatolt magyar undergroundban, érzésem szerint, a friss oxigén szerepét töltheti be egy-egy ilyen jó kiállású zenekar.
Monori Máté
Számsorrend:
Valahogy
Félelmetes
Hello
Képregény
Furcsa hangulat
Éjjel sötétben
Feküdni Napon
Ha holnap
Benne vagyok
Hello
2008. március 20., csütörtök
Tökéletesen megtervezett lazaság - Justice
Ne törd szét a gitárt, de maradj punk; vegyél magadhoz egy szintit, forgasd a lemezeket és öltözz furán. Nálunk valószínűleg idiótának néznek majd, de ha francia vagy, sztár leszel. A Daft Punk ma akkora király, mint XIV. Lajos, csak a tagok nem parókát hordanak, hanem robotsisakot. A divat pedig nem Párizsban terem Coco szalonjában, hanem a zenészek hangszerein. A francia elektronikus zene stílusos és összetéveszthetetlen, éppen ezért nehéz kitűnni a megannyi hasonló és magát menőnek tartó előadó közül. Ha valakinek mégis sikerül, arra érdemes odafigyelni, mert egyből gyűlnek a kérdések. Hogyan? Miért? Mitől tudnak ők többet?
Gaspard Augé és Xavier de Rosnay olyanok, mint a legtöbb francia electrozenész. Úgy tesznek, mintha őket az egész hidegen hagyná, közben mégis úgy rakják össze a ritmusokat, hogy azt pontosabban kiszámítani sem lehetett volna. Ez a lazaság első titka. A második pedig az, hogy gitár-rockból át lehet lépni az elektronikába úgy, hogy közben megtartjuk a bőrdzsekinket, mégsem nézünk ki hülyén. A Justice megalkotói kreatív polihisztorok. Grafikusként kezdték, hobbizenészként folytatták, most pedig a világ egyik legfontosabb, legfrissebb elektronikus formációjaként tartják őket számon. Bejárták a hírnév felé vezető modern, myspace-es út minden állomását. 2003-ban remixet készítettek a Simian Never Be Alone című dalához egy rádiós pályázatra. A művet elkezdék játszani klubokban és az interneten, mire 2006-ban a Ten Records We Are Your Friends címmel újra megjelentette, a dalhoz készült videó pedig több díjat is nyert. Eddigre a Justice már további remixeket gyártott olyan előadóknak, mint a N.E.R.D., a Daft Punk vagy Fatboy Slim. Elérkezett hát az idő arra, hogy előálljanak az első saját kislemezükkel, a Waters of Nazareth-tel, majd 2007 nyarán Cross című debütáló albummal.
A Cross egészétől kicsit elütő, derűsebb D.A.N.C.E, és a kultikussá váló videoklip a mainstreambe vezette a két franciát. Nem volt megállás, az MTVDance-től kezdve a rockot játszó MTV2-ig mindenhol ez ment, és a pólók divatot teremtettek. Míg Kanye West egy évvel korábban játékból összeveszett a Justice-szel, amiért elvitték előle a zenetévé legjobb videónak járó díját, addig 2007-ben olyan klippel rukkolt elő Good Life című dalához, melyet a D.A.N.C.E. ihletett. A duó azonban ebben az évben is elvitte előle a legjobbnak járó szobrocskát. A rapper egyébként a Strongerön együtt dolgozott a Daft Punkkal. Ilyen érdekes fúziót láthattunk már a francia electro és a hip-hop között korábban Busta Rhymesnál is (Touch It). Ha már fúzió, akkor a Justice zenéjét tekintve a punk, rock, csöppnyi funk és disco, valamint elektronika ötvözéséről beszélhetünk. Mindenből az van benne ami a legjellemzőbb, mégsem ütik ki egymást, inkább erősítik. Lehetne a Justice egy újabb Daft Punk-klón, valahol az is, mégis, van bennük valami különleges, ami felismerhetővé teszi őket. Ez pedig egy régi lemez karcossága, ami ott van az összes dalukban, a hangmintákban amiket használnak, ami elüt a pontos, tiszta elektronikus dallamoktól. Talán nem volt nagy baj, hogy hobbiból gitáron is játszottak. A Cross hibátlan album, de ennél több kell ahhoz hogy a Justice beleégjen az agyunkba. Az hogy mennyire maradnak meg az újabbnál újabb előadók között, mennyire tudnak majd eredetit alkotni, csak rajtuk múlik. Egy biztos, jó úton haladnak.
Szabó Kata
Gaspard Augé és Xavier de Rosnay olyanok, mint a legtöbb francia electrozenész. Úgy tesznek, mintha őket az egész hidegen hagyná, közben mégis úgy rakják össze a ritmusokat, hogy azt pontosabban kiszámítani sem lehetett volna. Ez a lazaság első titka. A második pedig az, hogy gitár-rockból át lehet lépni az elektronikába úgy, hogy közben megtartjuk a bőrdzsekinket, mégsem nézünk ki hülyén. A Justice megalkotói kreatív polihisztorok. Grafikusként kezdték, hobbizenészként folytatták, most pedig a világ egyik legfontosabb, legfrissebb elektronikus formációjaként tartják őket számon. Bejárták a hírnév felé vezető modern, myspace-es út minden állomását. 2003-ban remixet készítettek a Simian Never Be Alone című dalához egy rádiós pályázatra. A művet elkezdék játszani klubokban és az interneten, mire 2006-ban a Ten Records We Are Your Friends címmel újra megjelentette, a dalhoz készült videó pedig több díjat is nyert. Eddigre a Justice már további remixeket gyártott olyan előadóknak, mint a N.E.R.D., a Daft Punk vagy Fatboy Slim. Elérkezett hát az idő arra, hogy előálljanak az első saját kislemezükkel, a Waters of Nazareth-tel, majd 2007 nyarán Cross című debütáló albummal.
A Cross egészétől kicsit elütő, derűsebb D.A.N.C.E, és a kultikussá váló videoklip a mainstreambe vezette a két franciát. Nem volt megállás, az MTVDance-től kezdve a rockot játszó MTV2-ig mindenhol ez ment, és a pólók divatot teremtettek. Míg Kanye West egy évvel korábban játékból összeveszett a Justice-szel, amiért elvitték előle a zenetévé legjobb videónak járó díját, addig 2007-ben olyan klippel rukkolt elő Good Life című dalához, melyet a D.A.N.C.E. ihletett. A duó azonban ebben az évben is elvitte előle a legjobbnak járó szobrocskát. A rapper egyébként a Strongerön együtt dolgozott a Daft Punkkal. Ilyen érdekes fúziót láthattunk már a francia electro és a hip-hop között korábban Busta Rhymesnál is (Touch It). Ha már fúzió, akkor a Justice zenéjét tekintve a punk, rock, csöppnyi funk és disco, valamint elektronika ötvözéséről beszélhetünk. Mindenből az van benne ami a legjellemzőbb, mégsem ütik ki egymást, inkább erősítik. Lehetne a Justice egy újabb Daft Punk-klón, valahol az is, mégis, van bennük valami különleges, ami felismerhetővé teszi őket. Ez pedig egy régi lemez karcossága, ami ott van az összes dalukban, a hangmintákban amiket használnak, ami elüt a pontos, tiszta elektronikus dallamoktól. Talán nem volt nagy baj, hogy hobbiból gitáron is játszottak. A Cross hibátlan album, de ennél több kell ahhoz hogy a Justice beleégjen az agyunkba. Az hogy mennyire maradnak meg az újabbnál újabb előadók között, mennyire tudnak majd eredetit alkotni, csak rajtuk múlik. Egy biztos, jó úton haladnak.
Szabó Kata
Gallok osztják az igazságot a tánctéren - Justice
Ne riasszanak el senkit a lemezborítón és koncerteken egyaránt jelen lévő keresztek, nincs itt szó semmiféle szektáról vagy vallási fanatizmusról, de még ideológiáról sem, csupán egy francia duóról, amely 2007-ben üstökösként robbant be a tánczenei köztudatba és keresztet – Madonna és George Michael után szabadon – csupán divatból használja státusszimbólumként.
Talán megtévesztő a dús arcszőrzet, a '80-as évek rockzenekarait idéző tekintélyes hajkorona és öltözködési stílus, a két fiatalember – bár saját maguk nem így vallják - nagyon is tudja, mi kell a 21. századi lábaknak és füleknek: fülbemászó, ütős elektrodalok, amelyek egyedülálló módon olvasztják magukba a rockos riffeket is. Ezzel talán már meg is fejtettük a Justice sikerének titkát: a mainstream és az elektronika mezsgyéjén egyensúlyozó zenéjük ezáltal válik élvezhetővé és fogyaszthatóvá szélesebb közönség számára is. A duó egy szempillantásnyi idő alatt lett az Ed Banger kiadó húzóneve, † (ejtsd: kereszt) című, tavaly júniusban megjelent albumukat sokak az év dance lemezének kiáltották ki. A villámkarrierhez az is hozzájárult, hogy a páros jókor volt jó helyen: 2007-ben pont tíz éve volt annak, hogy megjelent a Daft Punk korszakalkotó Homework című albuma, és az időközben felnőtt generációnak újabb követendő mintára volt szüksége, amit meg is kapott a Justice-tól, akik de facto újradefiniálták a diszkózene fogalmát. De hogy is jutottak el idáig?
Xavier de Rosnay és Gaspard Augé legelőször 2003-ban hallatott magáról, az akkor még Simian néven futó elektro-rockzenekar Never be alone című dalának We are Your Friends címre keresztelt feldolgozásával. Ez az egy dal elég volt ahhoz, hogy felkeltsék Pedro Winter, az Ed Banger kiadó vezetőjének figyelmét, aki rögvest lemezszerződést ajánlott nekik, a dalhoz készült videóval pedig 2006-ban MTV Europe Music Awards-díjat is nyertek. Első kislemezük a Waters of Nazareth 2006-ban jelent meg, de az igazi sikert a gyerekkórust is tartalmazó D.A.N.C.E hozta meg számukra, amely a zeneblogoknak köszönhetően vált népszerűvé. Innen már egyenes volt az út a nemzetközi áttörésig, és Grammy-díj jelölésig. A duó tagjai korábban grafikusként dolgoztak, ami jól illik az Ed Banger kiadóról alkotott képbe, a label saját tervezőjének, So Me-nek köszönhetően ugyanis fontos szerepet kap a vizuális élmény. Nincs ez másként a Justice koncerteken sem, ahol hatalmas kivilágított keresztek fokozzák a spirituális-eksztatikus élményt. Óriási tömegeket megmozgató fellépéseik inkább hasonlítanak rockkoncertekhez mint elektróbulikhoz: nincs még egy dj a földön, akinek partijain a tömeg felett szörföző fiatalokat láthatunk. A páros egyébként saját dalok mellett remixek készítésében is termékeny: ebbéli tevékenykedésüknek eddig nem kisebb nevek estek áldozatul, mint a Mystery Jets, a Death from above 1979, Britney Spears, Franz Ferdinand, Fatboy Slim, Mr Oizo, The Klaxons, NERD vagy Justin Timberlake. A duó hónapok óta járja a világ klubjait és fesztiváljait, reméljük, hogy a kiadófőnök Busy P és Mr. Oizo budapesti látogatása után kis hazánk tánczene fanatikusai is hamarosan megismerhetik az igazságot.
Mohai Adrienn
Talán megtévesztő a dús arcszőrzet, a '80-as évek rockzenekarait idéző tekintélyes hajkorona és öltözködési stílus, a két fiatalember – bár saját maguk nem így vallják - nagyon is tudja, mi kell a 21. századi lábaknak és füleknek: fülbemászó, ütős elektrodalok, amelyek egyedülálló módon olvasztják magukba a rockos riffeket is. Ezzel talán már meg is fejtettük a Justice sikerének titkát: a mainstream és az elektronika mezsgyéjén egyensúlyozó zenéjük ezáltal válik élvezhetővé és fogyaszthatóvá szélesebb közönség számára is. A duó egy szempillantásnyi idő alatt lett az Ed Banger kiadó húzóneve, † (ejtsd: kereszt) című, tavaly júniusban megjelent albumukat sokak az év dance lemezének kiáltották ki. A villámkarrierhez az is hozzájárult, hogy a páros jókor volt jó helyen: 2007-ben pont tíz éve volt annak, hogy megjelent a Daft Punk korszakalkotó Homework című albuma, és az időközben felnőtt generációnak újabb követendő mintára volt szüksége, amit meg is kapott a Justice-tól, akik de facto újradefiniálták a diszkózene fogalmát. De hogy is jutottak el idáig?
Xavier de Rosnay és Gaspard Augé legelőször 2003-ban hallatott magáról, az akkor még Simian néven futó elektro-rockzenekar Never be alone című dalának We are Your Friends címre keresztelt feldolgozásával. Ez az egy dal elég volt ahhoz, hogy felkeltsék Pedro Winter, az Ed Banger kiadó vezetőjének figyelmét, aki rögvest lemezszerződést ajánlott nekik, a dalhoz készült videóval pedig 2006-ban MTV Europe Music Awards-díjat is nyertek. Első kislemezük a Waters of Nazareth 2006-ban jelent meg, de az igazi sikert a gyerekkórust is tartalmazó D.A.N.C.E hozta meg számukra, amely a zeneblogoknak köszönhetően vált népszerűvé. Innen már egyenes volt az út a nemzetközi áttörésig, és Grammy-díj jelölésig. A duó tagjai korábban grafikusként dolgoztak, ami jól illik az Ed Banger kiadóról alkotott képbe, a label saját tervezőjének, So Me-nek köszönhetően ugyanis fontos szerepet kap a vizuális élmény. Nincs ez másként a Justice koncerteken sem, ahol hatalmas kivilágított keresztek fokozzák a spirituális-eksztatikus élményt. Óriási tömegeket megmozgató fellépéseik inkább hasonlítanak rockkoncertekhez mint elektróbulikhoz: nincs még egy dj a földön, akinek partijain a tömeg felett szörföző fiatalokat láthatunk. A páros egyébként saját dalok mellett remixek készítésében is termékeny: ebbéli tevékenykedésüknek eddig nem kisebb nevek estek áldozatul, mint a Mystery Jets, a Death from above 1979, Britney Spears, Franz Ferdinand, Fatboy Slim, Mr Oizo, The Klaxons, NERD vagy Justin Timberlake. A duó hónapok óta járja a világ klubjait és fesztiváljait, reméljük, hogy a kiadófőnök Busy P és Mr. Oizo budapesti látogatása után kis hazánk tánczene fanatikusai is hamarosan megismerhetik az igazságot.
Mohai Adrienn
2008. március 19., szerda
LA MUSIQUE ÉLECTRONIQUE
JUSTICEOrszág: Franciaország
Tagok: Gaspard Augé, Xavier de Rosnay
Album: † (2007)
Honlap: www.edbangerrecords.com
MySpace: http://www.myspace.com/etjusticepourtous
Tagok: Gaspard Augé, Xavier de Rosnay
Album: † (2007)
Honlap: www.edbangerrecords.com
MySpace: http://www.myspace.com/etjusticepourtous
KIK ŐK?
Két francia fiatalember, akik 10 évvel a Daft Punk áttörése után teljes hangerővel készülnek uralmuk alá venni a mai elektro szcénát . A srácok zenész mivoltuk előtt grafikusként dolgoztak, majd metálbandákat majmolva tépték a húrokat, mígnem egy szerencsés pillanatban a potméter felé fordultak, és legnagyobb örömünkre a metálból magukkal hozták az eszméletlen hangerőt és sajátságos punk látásmódjukat. 2003-ban szinte hónapok leforgása alatt váltak közbeszéd tárgyává köszönhetően a Simian Mobile Disco - Never Be Alone (We Are Your Friends) című szerzeményére készített remixnek (amit az otthoni pc-n sikerült összerakniuk), valamint az egy évvel korábban elkészült bődületes Waters of Nazareth-nek. Egy szép napon pedig megérkezett a felkérés Pedro Wintertől, az Ed Banger kiadó fejétől, mivel az amúgy egy rádiós versenyfelhívásra készített Never Be Alone annyira megtetszett a DJ-producernek, hogy habozás nélkül behúzta saját labele alá a párost, aminek gyümölcse a 2007 nyarán megjelent † debütalbum lett.
JÓSLAT
A Simian-remix és a Waters of Nazareth sikerei - MTV Awards, UK Chart No.1. – után lehetett sejteni, hogy a Justice nevét még hallani fogjuk, főleg egy ilyen neves producerrel megtámogatva. Az év albumai között kikiáltott lemez félelmetesen sokszínűre sikeredett, annak ellenére, hogy a dalok kompozíciói nagyjából ugyanazon sémára épülnek. Van itt monumentális albumnyitány(Genezis), Jackson 5-ot idéző örömködős popdal (D.A.N.C.E.), egy témát feszegető kétrészes track (Phantom I-II) és az albumzáró szösszenetek ,amit minden partybajáró megemleget majd, mert kegyetlenül állati és brutálisan elborult sűrű örvénylő zenét hoztak össze a fiúk (Stress, és a már emlegetett Waters of Nazareth). Az első kislemezdalhoz (D.A.N.C.E.) készült videoklip színes, szellemes, kreatív és annyira jól sikerült, hogy az MTV-díjátadón még Kanye West kanyonugratós videóját is kiütötte, amit persze nem bírt hőbörgés nélkül megállni a nagypofájú rapper, ezzel is némi csinnadrattát csapva a Justice sikere körül. A napokban jelent meg a DVNO-hoz készült új videó kereskedelmi vizuálklisékkel, logó mutációkkal és az amerikai filmstúdiók főcím-animációinak átértelmezésével. Látványban nagyot üt, de ötletben megmaradtak a már bevált tutinál. Összességében a Justice sikere, tipikus újgenerációs karriertörténet, amelyben egyenlő arányban keveredett a kreativitás, a hype-olás és a szerencse. Kérdés, hogy ez kitart-e a későbbi lemez/-ekig vagy csak egy Daft Punk-szerű elhalványulásra futja majd.
Süveges Judit
A piramison kívül is van francia elektro - Justice
Ha valaki egy percig is azt merészeli gondolni, hogy ő ugyan soha nem hallott még egyetlen Justice-számot sem, az hatalmasat téved. Első nagy sikerük a We’re Your Friends minden party elengedhetetlen kelléke, e nélkül nincs is igazi pörgés. (És olyan sincs, hogy az éppen aktuális DJ ne venné le a hangot a refrénnél, ahogyan azt a nagy elődök is tették.) A két francia srác pontosan 10 évvel a Daft Punk-őrület után hergeli és ejti ámulatba a népet. Az Ed Banger Records csak fokozta a hatást, tökéletes társra leltek egymásban és a várva várt † album végül 2007-ben jelent meg. A borítón egy háromdimenziós kereszt úgy repül el a végtelenbe, mintha csak egy újabb Star Wars-rész kezdődne. A szinte unalomig ismételt hangminták, giccses szintihangok és maximumra tekert basszus teszi egyedivé a hangzást. Francia elektro, erős rockzenei hatásokkal. Ismerősnek tűnhetnek a You Make Me Wanna Giggle dallamai a Newjackben vagy a Szombat esti lázból kölcsönvett Night On Disco Mountain vagy éppen a kifejezetten Michael Jacksonnak dedikált táncikálós sláger. Készítettek remixet a Klaxonsnak, Justin Timberlake-nek és még Britney Spearsnek is.
Egymás után kapták a különböző zenei díjak jelöléseit és zsebelték be az elismeréseket. Az MTV szerint ők készítették az év legjobb videóját, de a Grammyt nem sikerült hazavinniük. Első önálló klipjüket So_Me alkotta, aki bevallása szerint rajzolni, festeni nem tud, viszont amire a számítógépével képes attól nemcsak a lányok izzadnak meg. A D.A.N.C.E. talán az album legkönnyedebb felvétele, a gyerekhangon elénekelt refrén mindenkit táncolásra buzdít, és valóban kevesen bírnak egy helyben maradni, ha meghallják. A nemrégiben megjelent új klip is So_Me nevéhez fűződik, aki februárban tiszteletét tette Busy P (a menedzser, aznap éppen Daft Punk pólóban) társaságában Magyarországon. A DVNO-ban szinte semmi változás nincs a korábbi képi megjelenéshez képest, ha nem is hallanánk a zenét, akkor is rávágnánk, hogy ez az a két francia (na jó, talán még Kanye Westtel sem tévednénk olyan hatalmasat).
Biztosan még számtalan remixet készítenek a jövőben is, kiadnak egy új albumot, ami fogalmam sincs, miben különbözhet az elsőtől (bár állítólag nagyon metál lesz és zúzni fog, de hiszem, ha hallom). Talán már a francia elektro régen halott, el is temették, sírján áll a Justice keresztje, és ez már csak egy rekviem. De azért még egy kicsit imádjuk, vegyünk fel színes pólókat és bőrdzsekit, gyantáztassunk és arany betűkkel véssük fel minden klub WC-jébe, hogy I love Justice.
Molnár Csilla
Nincs itt semmi pucc – Jazzszerű, A38, 2008. március 14.
Tegnap végre újra fellépési lehetőséghez jutott a Jazzszerű az A38 hajón. A sokak szerint méltatlanul mellőzött formáció hosszú szünet után adta első koncertjét a Kerekes Band előtt csütörtök este. Egy percig sem volt kérdéses, hogy ott kell lennem. Kicsit ugyan gonoszan indultam el otthonról és szedtem össze útközben sznob barátaimat, látni akartam a kudarcot és talán titokban reménykedtem az ellenkezőjében. Mert az igazat megvallva, a fiúk hiába ügyes és képzett zenészek, hiába akarnak és hiába lelkesek, ha mégsem sikerül ott fenn a színpadon minden úgy, ahogyan eltervezik. Sajnos a tegnapi koncert végére az is kiderült, bár bízom benne, hogy csak a számomra, ki is a leggyengébb láncszem.Természetesen késve érkeztem, az elejéről lemaradtam, túl korai volt nekem a kilenc órai kezdés. Még a kabátomat se vettem le, úgy törtem előre, át a tömegen, ami egy koncerthez képest elég könnyen és gyorsan ment. Addig a pillanatig mikor hirtelen a semmiből feltűnt egy asztal, amibe jól belerúgtam, dőltek a poharak, felhördültek az ott ücsörgők. Honnan kerültek ezek ide? Miért? Kinek? Mikor viszik ki őket? Ez egy hiphop buli kérem, ki akar ide fehér abroszt? És hol vannak a bólogató bőgatyások? Aztán persze mikor megláttam az első apukát az ölében alvó kislánnyal, leesett, hogy a mai fő szám zenei nagykövetünk a Kerekes Band, fülig érő szájú dobosával, aki úgy pattog a dobok mögött, mintha egy hatalmas ugráló labdán ülne. Így a Jazzszerű szinte a lehetetlenre vállalkozott, megmozgatni egy olyan közönséget, akit a Csángó Boogie vonzott ide.
Fél tíz körül elszántan lendült bele az éppen következő számba a Jazzszerű. A zenészek tökéletesen teljesítettek. A dobos pontos volt, nem hiába kattogott a fülesben az a metronóm, igaz nem ártana, ha kicsit többször csinálna úgy, mint aki élvezi is az egészet, nem pedig csak görcsösen üti azokat a dobokat. De mint kiderült nemcsak ő nem ad a külsőségekre. A két gitáros annyira akarta csinálni a show-t, szeretett volna az MC alá dolgozni, de a mikrofonos srác nem engedte meg magának azt a luxust, hogy egy pillanatig is igazán szórakoztassa a népet. Szépen sorban lenyomták a Myspace-ről már ismerős trackeket. Megszólalt az Új Funk, a Tuti fuvar, de a nagy kedvenc Vasárnap nem. A szövegek bár sokatmondóak, de nem feltétlenül szólnak semmi másról, mint a spangliról, spanglizásról, tekerésről, betépésről, jointokról, de én nem tudok annyi szinonimát, mint a magát elismert MC-nek tituláló Hetesy Kornél. A kicsit nehézkes mozgású megmondó ember meg se próbálta felhergelni népet. Egyetlen nekik címzett mondat sem hangzott el, nem akarta, hogy táncoljanak, nem kérte, hogy tegyék fel a kezüket a magasba. Olyan anti-szórakoztatónak tűnt, aki ugyan ott van a színpadon, de mégsem akar bulit csinálni. Lehet csak rossz napja volt, rossz bulit fogtam ki, de az is elképzelhető, hogy le kellene cserélni a nagyobb siker reményében. A DJ rutinosan és magabiztosan rakta a lemezeket egymás után. Mindig helyén volt a gyifi-gyifi. Mert tényleg jó az, ami megszólal, nagyon ötletes és egyedi. Csak nem mindig élvezhető. Persze a fiúk remélhetőleg csak karrierjük legelején járnak, lesz ez még sokkal jobb és profibb. Mindenesetre még nem adom fel és további koncerteken is próbálkozom. Tavasszal elkészül a lemez, mellé a klip, aztán majd úgyis alakul vagy nem, de akkor nem akarták eléggé. Jól csinálják, amit csinálnak, csak nem biztos, hogy van ennek a zenének közönsége. Nem is jazz, nem is funk, nem is igazán hiphop, be se lehet sorolni egyetlen műfajba. Lehet, ezért sem veszi be őket a kényes magyar zenekedvelők érzékeny gyomra.
Molnár Csilla
Fél tíz körül elszántan lendült bele az éppen következő számba a Jazzszerű. A zenészek tökéletesen teljesítettek. A dobos pontos volt, nem hiába kattogott a fülesben az a metronóm, igaz nem ártana, ha kicsit többször csinálna úgy, mint aki élvezi is az egészet, nem pedig csak görcsösen üti azokat a dobokat. De mint kiderült nemcsak ő nem ad a külsőségekre. A két gitáros annyira akarta csinálni a show-t, szeretett volna az MC alá dolgozni, de a mikrofonos srác nem engedte meg magának azt a luxust, hogy egy pillanatig is igazán szórakoztassa a népet. Szépen sorban lenyomták a Myspace-ről már ismerős trackeket. Megszólalt az Új Funk, a Tuti fuvar, de a nagy kedvenc Vasárnap nem. A szövegek bár sokatmondóak, de nem feltétlenül szólnak semmi másról, mint a spangliról, spanglizásról, tekerésről, betépésről, jointokról, de én nem tudok annyi szinonimát, mint a magát elismert MC-nek tituláló Hetesy Kornél. A kicsit nehézkes mozgású megmondó ember meg se próbálta felhergelni népet. Egyetlen nekik címzett mondat sem hangzott el, nem akarta, hogy táncoljanak, nem kérte, hogy tegyék fel a kezüket a magasba. Olyan anti-szórakoztatónak tűnt, aki ugyan ott van a színpadon, de mégsem akar bulit csinálni. Lehet csak rossz napja volt, rossz bulit fogtam ki, de az is elképzelhető, hogy le kellene cserélni a nagyobb siker reményében. A DJ rutinosan és magabiztosan rakta a lemezeket egymás után. Mindig helyén volt a gyifi-gyifi. Mert tényleg jó az, ami megszólal, nagyon ötletes és egyedi. Csak nem mindig élvezhető. Persze a fiúk remélhetőleg csak karrierjük legelején járnak, lesz ez még sokkal jobb és profibb. Mindenesetre még nem adom fel és további koncerteken is próbálkozom. Tavasszal elkészül a lemez, mellé a klip, aztán majd úgyis alakul vagy nem, de akkor nem akarták eléggé. Jól csinálják, amit csinálnak, csak nem biztos, hogy van ennek a zenének közönsége. Nem is jazz, nem is funk, nem is igazán hiphop, be se lehet sorolni egyetlen műfajba. Lehet, ezért sem veszi be őket a kényes magyar zenekedvelők érzékeny gyomra.
Molnár Csilla
2008. március 10., hétfő
Hoztak is ajándékot, meg nem is… - The Dynamics – Merlin, március 7., péntek
Több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet, amikor megláttam, hogy március 7-én a Merlinben fellép a francia The Dynamics nevű zenekar. Egyrészt érdekesnek találtam, hogy a formáció csak feldolgozásokat játszik reggae-be öltöztetve a saját szájíze szerint. Még feljebb húztam a szemöldököm, amikor az eredeti előadók között olyan nevek szerepeltek, mint Curtis Mayfield, a Led Zeppelin vagy épp a White Stripes. A Seven Nation Army feldolgozását a rádiók is sokat játszották. Másrészt kíváncsi voltam rá, hogy mindez hogy szólal meg élőben és nem utolsó sorban pedig egy jó hangulatú partyt vártam, hisz' egy reggae-bulin általában nem befordult, sarokban ücsörgő emberekkel lehet találkozni.
Korán érkeztem a Merlinbe, aminek financiális okai is voltak: a társaság hölgy tagjai így ingyen mehettek be. A jó magyar szokásoknak megfelelően este tízkor szinte teljesen üres a hely, a koncertterem zárva, a zene is gépről szól. Sikerült megtudnom, hogy a koncert fél egy körül kezdődik. Ezen nem lepődtem meg túlságosan, éjfél előtt nehéz elcsípni bármilyen koncertet is. Gondoltam nemsokára bebocsátást nyerünk a koncert helyéül szolgáló terembe, ahol a kezdésig egy kis tánccal elüthetjük az időt. Sajnos hiába vártunk erre, a függönyök csak nem akartak felemelkedni. Közben a kinti részen Negro kezdett el játszani, aki azt est hangulatához igazodva reggae- és skazenéket is csempészett szettjébe. Ezzel együtt viszont az a tervünk is meghiúsult, hogy tánc helyett beszélgetéssel múlatjuk az időt, mert a hangerő bizony kicsit nagyobb volt a kelleténél. Ezen a ponton felmerült egy harmadik lehetőség, nevezetesen a fék nélküli ivászat gondolata, ami tudvalevőleg gyorsítja az idő múlását, de az árak láttán erről is gyorsan letettünk. Éjfél körül már mindenki a nagyterem bejáratát leste, ahol látszólag még mindig nem történt semmi. Elég sok embert láttam, aki megunta a várakozást és inkább távozott. Én jóhiszeműen azzal nyugtattam magam, hogy sokáig tart a zenekarnak beállni és ez egy színvonalas produkciónál belefér a pakliba. Itt jegyezném meg, hogy a késői kezdést általában azzal magyarázza mindenki, hogy addigra összegyűlik a közönség. Ez minden bizonnyal így van, de ha már összegyűlt, akkor valamivel szórakoztatni kellene őket és nem hagyni, hogy elmenjenek máshová. Talán egyszer nálunk is konszolidálódik majd a koncert- és partykultúra és az emberek nem érzik majd cikinek, hogy 11-kor már táncoljanak egy szórakozóhelyen és ne akkor induljanak el otthonról.
Egy óra körül már a színpad előtt álltam és meglepve tapasztaltam, hogy itt bizony nem lesz zenekar. Laptop, 3 mikrofonállvány, kütyük, keverő, lemezjátszó… mint egy tisztességes soundsystem. Közben szóba elegyedtem a mellettem álló leányzóval, akiről kiderült, hogy Dynamics-rajongó (szerintem az egyedüli a teremben), és kimondottan miattuk jött el ma este, a Version Excursiont pedig a tavalyi év legjobb albumának kiáltotta ki. A közönség soraiban sehol egy raszta, sehol egy vörös-arany-zöld mintás ruhadarab, még fűszag sincs… rosszat sejtek. Persze lehet, hogy csak azért nem érzem, mert annyira szellősen voltunk, hogy jutott hely bőven a friss levegőnek is. Fél kettőkor végre színpadra lépett a Dynamics három énekese hátuk mögött a két „hangemberrel”, akik komoly ábrázattal tekergettek, csavargattak, kattogtak. Rögtön bele is csaptak a közepébe: Curtis Mayfield Move On Up-ja csendül fel, nagyon komoly basszusokkal megtámogatva. A három frontember énektudására nem lehet panasz, bár kinézetük alapján nem gondoltam volna, hogy reggae-t játszanak. Az egyik hímnemű egy lakótelepi wannabe MC-re hasonlított, az énekesnőt valahol a hippikorszakban tudnám elképzelni, a másik úriembert pedig egy meleg-karaokebár színpadán. No de félre az előítéletekkel! Jöttek szépen sorban a slágerek: Madonna, Led Zeppelin, White Stripes. A zenei aláfestés a roots reggae és a digi-dub sajátos, kissé nehézkes masszája volt, ami magán hordozta ugyan a kötelező stílusjegyeket, de mégsem ütött eléggé. Olyan ez, mint amikor egy sportautóban az elektronika leszabályoz mindent: megvan benne az erő, de mégsem juthat a felszínre. Feldolgozásokat játszani egyébként is kényes téma, hisz ha nem sikerül eltalálni a megfelelő arányokat, akkor csúnya vége lehet a dolognak. A Dynamics esetében azt kell mondjam, hogy ez az egyetlen dolog, ami valamelyest megmentette őket. Ha nem ismert dalokat adnak elő, valószínűleg elalszok a koncertjükön. Mert hát volt vidámság, meg „positive vibration”, kellemesen lehetett lötyögni a zenére, de „csendesülősnek” túl hangos volt, táncos őrületnek meg túl lagymatag. Másfél órát játszottak, de valahol a közepénél elvesztettem a fonalat és ezzel nem voltam egyedül. A közönség sem igazán vette a lapot, hiába mondogatták a franciák bőszen fővárosunk nevét, hiába jöttek le a színpadról az emberek közé. A számok egyhangúak voltak, talán még az unalmas jelzőt is megkockáztatnám. Tény, hogy a reggae és a dub nem tartoznak a legbonyolultabb műfajok közé, de annyi lehetőség mégis rejlik bennük, hogy egy rakás ismert slágert változatosan és izgalmasan lehessen beléjük csavarni. Én ezt vártam volna a Dymanics-tól, de a hatás sajnos elmaradt. A mellettem álló ortodox Dynamics-fan viszont széles mosollyal nyugtázta, hogy ő azt kapta, amit várt, és ez egy nagyon jól sikerült buli volt.
Püspök Tamás
Korán érkeztem a Merlinbe, aminek financiális okai is voltak: a társaság hölgy tagjai így ingyen mehettek be. A jó magyar szokásoknak megfelelően este tízkor szinte teljesen üres a hely, a koncertterem zárva, a zene is gépről szól. Sikerült megtudnom, hogy a koncert fél egy körül kezdődik. Ezen nem lepődtem meg túlságosan, éjfél előtt nehéz elcsípni bármilyen koncertet is. Gondoltam nemsokára bebocsátást nyerünk a koncert helyéül szolgáló terembe, ahol a kezdésig egy kis tánccal elüthetjük az időt. Sajnos hiába vártunk erre, a függönyök csak nem akartak felemelkedni. Közben a kinti részen Negro kezdett el játszani, aki azt est hangulatához igazodva reggae- és skazenéket is csempészett szettjébe. Ezzel együtt viszont az a tervünk is meghiúsult, hogy tánc helyett beszélgetéssel múlatjuk az időt, mert a hangerő bizony kicsit nagyobb volt a kelleténél. Ezen a ponton felmerült egy harmadik lehetőség, nevezetesen a fék nélküli ivászat gondolata, ami tudvalevőleg gyorsítja az idő múlását, de az árak láttán erről is gyorsan letettünk. Éjfél körül már mindenki a nagyterem bejáratát leste, ahol látszólag még mindig nem történt semmi. Elég sok embert láttam, aki megunta a várakozást és inkább távozott. Én jóhiszeműen azzal nyugtattam magam, hogy sokáig tart a zenekarnak beállni és ez egy színvonalas produkciónál belefér a pakliba. Itt jegyezném meg, hogy a késői kezdést általában azzal magyarázza mindenki, hogy addigra összegyűlik a közönség. Ez minden bizonnyal így van, de ha már összegyűlt, akkor valamivel szórakoztatni kellene őket és nem hagyni, hogy elmenjenek máshová. Talán egyszer nálunk is konszolidálódik majd a koncert- és partykultúra és az emberek nem érzik majd cikinek, hogy 11-kor már táncoljanak egy szórakozóhelyen és ne akkor induljanak el otthonról.
Egy óra körül már a színpad előtt álltam és meglepve tapasztaltam, hogy itt bizony nem lesz zenekar. Laptop, 3 mikrofonállvány, kütyük, keverő, lemezjátszó… mint egy tisztességes soundsystem. Közben szóba elegyedtem a mellettem álló leányzóval, akiről kiderült, hogy Dynamics-rajongó (szerintem az egyedüli a teremben), és kimondottan miattuk jött el ma este, a Version Excursiont pedig a tavalyi év legjobb albumának kiáltotta ki. A közönség soraiban sehol egy raszta, sehol egy vörös-arany-zöld mintás ruhadarab, még fűszag sincs… rosszat sejtek. Persze lehet, hogy csak azért nem érzem, mert annyira szellősen voltunk, hogy jutott hely bőven a friss levegőnek is. Fél kettőkor végre színpadra lépett a Dynamics három énekese hátuk mögött a két „hangemberrel”, akik komoly ábrázattal tekergettek, csavargattak, kattogtak. Rögtön bele is csaptak a közepébe: Curtis Mayfield Move On Up-ja csendül fel, nagyon komoly basszusokkal megtámogatva. A három frontember énektudására nem lehet panasz, bár kinézetük alapján nem gondoltam volna, hogy reggae-t játszanak. Az egyik hímnemű egy lakótelepi wannabe MC-re hasonlított, az énekesnőt valahol a hippikorszakban tudnám elképzelni, a másik úriembert pedig egy meleg-karaokebár színpadán. No de félre az előítéletekkel! Jöttek szépen sorban a slágerek: Madonna, Led Zeppelin, White Stripes. A zenei aláfestés a roots reggae és a digi-dub sajátos, kissé nehézkes masszája volt, ami magán hordozta ugyan a kötelező stílusjegyeket, de mégsem ütött eléggé. Olyan ez, mint amikor egy sportautóban az elektronika leszabályoz mindent: megvan benne az erő, de mégsem juthat a felszínre. Feldolgozásokat játszani egyébként is kényes téma, hisz ha nem sikerül eltalálni a megfelelő arányokat, akkor csúnya vége lehet a dolognak. A Dynamics esetében azt kell mondjam, hogy ez az egyetlen dolog, ami valamelyest megmentette őket. Ha nem ismert dalokat adnak elő, valószínűleg elalszok a koncertjükön. Mert hát volt vidámság, meg „positive vibration”, kellemesen lehetett lötyögni a zenére, de „csendesülősnek” túl hangos volt, táncos őrületnek meg túl lagymatag. Másfél órát játszottak, de valahol a közepénél elvesztettem a fonalat és ezzel nem voltam egyedül. A közönség sem igazán vette a lapot, hiába mondogatták a franciák bőszen fővárosunk nevét, hiába jöttek le a színpadról az emberek közé. A számok egyhangúak voltak, talán még az unalmas jelzőt is megkockáztatnám. Tény, hogy a reggae és a dub nem tartoznak a legbonyolultabb műfajok közé, de annyi lehetőség mégis rejlik bennük, hogy egy rakás ismert slágert változatosan és izgalmasan lehessen beléjük csavarni. Én ezt vártam volna a Dymanics-tól, de a hatás sajnos elmaradt. A mellettem álló ortodox Dynamics-fan viszont széles mosollyal nyugtázta, hogy ő azt kapta, amit várt, és ez egy nagyon jól sikerült buli volt.
Püspök Tamás
Konceptkoncert, avagy búcsú utáni blues
Sokféleképp elsülhet egy visszavonulni készülő előadó búcsúturnéja. Cher megalomán Farewell Tourja sokakból a várttal ellentétes hatást váltott ki, mert - lássuk be - három évig búcsúzkodni nem ünnepélyes, hanem kínos dolog. Ellenben Phil Collinsról kiderült, hogy jó a humora: legutóbbi koncertsorozatát First Final Farewell Tour névre keresztelte, kigúnyolva ezzel bizonyos sztárokat, akik elhitetik a közönséggel, hogy utoljára lépnek színpadra, ezért mindenki látni akarja őket, így anyagilag baromi jól járnak, aztán pár év múlva megint előjönnek egy újabb nagy kaszálásra. Chris Rea esetében igazoltan másról van szó.
A middlesbroughi születésű énekes-gitáros nem flancolt és nem is humorizált, ő súlyos betegsége miatt volt kénytelen 2006-ban elbúcsúzni közönségétől. Azonban úgy hozta a sors, hogy a zenész egészségügyi állapota javult és akinek blues csörgedezik az ereiben, az képtelen sokáig tétlenül ülni! Így a The Road to Hell szerzője 2008. március 3-án újra a Budapest Sportaréna színpadán találta magát.
Rea a The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes című tripla album apropóján indult koncertkörútra. Ez a konceptlemez egy képzeletbeli zenekar karrierjét követi nyomon, akik először The Delmonts néven játszanak Shadows stílusú instrumentális zenét az ‘50-es, ‘60-as évek fordulóján, aztán néhány év múlva műfajt (vokális blues) és nevet (The Hofner Blue Notes) váltanak. A fél 8-ra hirdetett, s alig tíz perces késéssel kezdődő, száz perces koncerten is ezt a sztorit láthattuk megelevenedni. Az előadás első húsz percében a kevésbé tájékozott koncertlátogatók nyugtalankodtak, hogy „há’ mé’ nem énekel má’ a Chris Rea?”, a vájt fülű zenebarátok pedig belefeledkeztek a magas színvonalon prezentált búgó gitártémákba és pörgős basszusriffekbe. Aztán változott a díszlet, Rea kieresztette jellegzetes, kellemesen dörmögő, érzelemdús hangját, s ekkor már teljes volt az öröm a huszonvalahány és hatvanvalahány közti életkorú publikum részéről. Egyedül a közönségénekeltetésnél fürödtünk be, itt a szűkszavú Rea „terrible!”-ként jellemzett minket bár a hallgatóság védelmében megjegyezném, hogy az On the Beach nem éppen az az együtténeklős szám.
Amúgy érezhetően nem törekedett best of műsor összeállítására a művész: hallhattuk ugyan a The Road to Hellt, a Juliát és a Josephine-t, de nem kisebb slágerek maradtak ki a programból, mint például a Fool (If You Think It’s Over) vagy a The Blue Cafe (na meg a Driving Home for Christmas, de hát az ugye elég hülyén nézett volna ki márciusban). Ha belegondolunk, ez nem baj. Hiszen az életműösszegzés egyfajta lezárást is jelentene, de Rea még a hivatalos búcsú után sem akarja lezárni harmincéves pályáját. Ő csak játssza, amit szeret, amíg bírja erővel és egészséggel, annak a városonként 10.000 embernek, aki kíváncsi rá.
Lengyel Gábor
A middlesbroughi születésű énekes-gitáros nem flancolt és nem is humorizált, ő súlyos betegsége miatt volt kénytelen 2006-ban elbúcsúzni közönségétől. Azonban úgy hozta a sors, hogy a zenész egészségügyi állapota javult és akinek blues csörgedezik az ereiben, az képtelen sokáig tétlenül ülni! Így a The Road to Hell szerzője 2008. március 3-án újra a Budapest Sportaréna színpadán találta magát.
Rea a The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes című tripla album apropóján indult koncertkörútra. Ez a konceptlemez egy képzeletbeli zenekar karrierjét követi nyomon, akik először The Delmonts néven játszanak Shadows stílusú instrumentális zenét az ‘50-es, ‘60-as évek fordulóján, aztán néhány év múlva műfajt (vokális blues) és nevet (The Hofner Blue Notes) váltanak. A fél 8-ra hirdetett, s alig tíz perces késéssel kezdődő, száz perces koncerten is ezt a sztorit láthattuk megelevenedni. Az előadás első húsz percében a kevésbé tájékozott koncertlátogatók nyugtalankodtak, hogy „há’ mé’ nem énekel má’ a Chris Rea?”, a vájt fülű zenebarátok pedig belefeledkeztek a magas színvonalon prezentált búgó gitártémákba és pörgős basszusriffekbe. Aztán változott a díszlet, Rea kieresztette jellegzetes, kellemesen dörmögő, érzelemdús hangját, s ekkor már teljes volt az öröm a huszonvalahány és hatvanvalahány közti életkorú publikum részéről. Egyedül a közönségénekeltetésnél fürödtünk be, itt a szűkszavú Rea „terrible!”-ként jellemzett minket bár a hallgatóság védelmében megjegyezném, hogy az On the Beach nem éppen az az együtténeklős szám.
Amúgy érezhetően nem törekedett best of műsor összeállítására a művész: hallhattuk ugyan a The Road to Hellt, a Juliát és a Josephine-t, de nem kisebb slágerek maradtak ki a programból, mint például a Fool (If You Think It’s Over) vagy a The Blue Cafe (na meg a Driving Home for Christmas, de hát az ugye elég hülyén nézett volna ki márciusban). Ha belegondolunk, ez nem baj. Hiszen az életműösszegzés egyfajta lezárást is jelentene, de Rea még a hivatalos búcsú után sem akarja lezárni harmincéves pályáját. Ő csak játssza, amit szeret, amíg bírja erővel és egészséggel, annak a városonként 10.000 embernek, aki kíváncsi rá.
Lengyel Gábor
2008. március 7., péntek
Gödör klub, 2008. március 3.: Bérczesi Róbert - Én és az Ének
Bérczesi Róbert, akit előbb a Blabla, majd az egyszemélyes projektből komplett zenekarrá duzzadó Hiperkarma énekeseként és nyaktekerő szövegeinek írójaként ismerhettünk meg zenekara felbomlása után önálló koncertestekkel, tartja rajongóiban a lelket, amely során a zenekar dalai mellett személyes kedvenceiből is elénekel egy csokorra valót. A hétfő esti Gödör-beli koncertnek tehát az első lemez gitárra lecsupaszított hangulatának ígéretével indultunk neki.
Öt éve volt, hogy először láttam a Hiperkarmát élőben egy halloweeni buli alkalmával, amikor még a második lemez is friss volt, olyannyira, hogy ezen a koncerten játszottak róla először, bár azóta se jöttem rá, hogy az Amondót vagy a Mitévőt, arra emlékszem csak, hogy Robi észvesztő tempóban darálta a szöveget a zenére. Attól fogva nem volt olyan fővárosi koncertjük ahol ne lettünk volna jelen, és az egyre növekvő közönséggel egyetérthettünk, hogy az egyik legnagyobb reményű zenekarral, azon belül pedig korunk egyik legzseniálisabb szövegírójával, dalszerzőjével van dolgunk. Egy idő után, bár a bulik továbbra is tartották a rendkívül magas színvonalat a reménybeli harmadik album és az új számok feltűnésétől tettük függővé az újbóli koncert időpontját. Azóta is eltelt már két év és bár a koncertek kimaradtak, az első két lemezt gyakran hallgattam és a baráti beszélgetésekben, netán hajnali, borgőzős utcán éneklős-ordibálós hazamenetelek során is újra és újra megidéztük akár Lidocaint, akár a nemzedéki himnusznak is kiválóan beillő Zöldpardont (talán ebben is rejlett mindig is a banda, de főleg Bérczesi titka: nincs olyan aki ne találna magára szövegeiben, annyira elevenen, élőn adja vissza vagy inkább vágja zseniális rímbe foglalva az arcunkba a körülöttünk levő igazságot).
Az ominózus harmadik lemez viszont azóta is elmaradt, a banda már végül fel is oszlott, Robi gondolataival mostanában csak „egyszálgitározós” estjein találkozhat a nagyérdemű, kézenfekvőnek tűnt tehát egy ilyen alkalom meglátogatása. Valószínűleg a hétfői időpont is közrejátszott, de a régi teltházas Gödör koncertekkel ellentétben a közönség most elfér a kisszínpad előtt is, a hangulat pedig intimebb, családiasabb a kilences kezdés idején. Ennek megfelelően persze az előadás csak kerek egy órával később veszi kezdetét, dehát volt már valaki olyan koncerten, ami pontosan kezdődött? Mikor tehát feltűnik Robi, a rá jellemző félszeg, kicsit mindig zavarban lévő személyisége, majd rövid hangolás (amit nagylelkűen a közönség egy tagjára biz) és jegyzetei felnyalábolása után belekezd, rögtön áhítatos csönddel váltja fel a beszélgetéseket a közönség soraiban. Hiperkarma-számok váltakoznak egy-egy Kispál-, Tankcsapda- vagy Nirvana-dallal, de a lényeg Robi szuggesztív személyisége, egészen egyedi szövegei és szöveg-improvizációi: az egy (több?)személyes Bérczesi színház. Eszembe jut, hogy ezek a koncertek pont arra szolgáltatnak alkalmat, hogy ismét csak megerősítsenek minket abban, hogy Robi útján sok talán a kerülő, de érdemes megvárni, míg eléri célját, mert az eredmény teljességgel magáért fog beszélni! Szóképei olyan hangulatba rántanak, ami mindannyiunk életében jelen van, vagy volt, és csak annyit kérdez magunktól: hogy-hogy ezt nem én mondtam ki? John Lennon Instant Karma című számával biztatja a közönséget és a vállalkozóbb kedvűeket, hogy a színpadon mutassanak meg valami magukból! Így míg Róbert a közönség soraiba helyezi át magát, a hangolást is végző srác ezúttal egy dalát is előadja, amibe később az est főszereplője is beszáll. A kitérő után ismét Hiperkarma, még egy újabb számot is hallhatunk, Pont címre hallgat, de a közönségből érkező többszöri felszólítások ellenére sem hangzik el egy Blabla-szám sem.
Bár az előadás nem lesz fásultabb, mégis változik a koncert képe. Bár Robi láthatóan továbbra is élvezi a játékot, az este kicsit félrecsúszik. A számok addig rövidülnek, míg szinte csak mintegy említésszerűen, 15-20 másodperces átlaghosszúsággal jelennek meg, a közönségben pedig van, aki a színpadnak hátat fordítva merül beszélgetésbe társaival. Bár koncepciójából eredendően nem is akarja annak mutatni magát, a koncert mégis egyáltalán nem összeszedett, egyszerűen nem profi. Valószínű, hogyha az előadóról mit sem tudva, véletlen tévedek a Gödörbe, akkor kedves kis próbálkozásnak tűnik az egész, kár, hogy Bérczesi Róberttől ugyanez már vajmi kevés. Többen is távoznak, habár ez betudható akár annak is, hogy hajnali 1 is elmúlt már, mégis, ami számomra az elején elképzelhetetlennek tűnt, én is a helyváltoztatás mellett döntök, és így a Gödör másik feléből csípek csak el néhány gitárhangot. Ami tényleg szomorú ebben, hogy titkon érzem: semmiről nem maradok le. A koncert elején megfogalmazott véleményem mégis annyival lesz csupán árnyaltabb, hogy vajon tényleg képes-e Robi végigmenni az úton.
Hozzátartozik ehhez, persze az is,hogy csak az tud magasról esni, aki mert magasra menni, és ahol Robi jár ahhoz kivételes elme szükségeltetik. Mikor fél 3 után, indulás közben még egyszer megállunk a színpadnál, zenélés közben jól láthatóan ránk mosolyog. Nincs ebben semmi kihívó, inkább egy gyermeki mosoly, egy emberi gesztus ez. Lehet ő, hogy ő is érezte, néhol ez most kevés volt, játék közben is simán magához vágott egy (ön)ironikus „Bravó"-t egy-egy félresikerült gondolat után.
Nagy Gergő
Promóciós terv Audrey Rapburn számára
1. Myspace-oldal létrehozása, amelyre feltöltöm az első 4 számomat. Az oldal legyen igényes, áttekinthető, személyre szabott és tartalmazzon sok információt az előadóról.
2. Ismertebb, nagy rajongói bázissal rendelkező hazai együttesek bejelölése, a visszaigazolás megköszönése kommentben. Ezzel elérem, hogy egyre többen kattintsanak az oldalamra, bejelöljenek és hallgassák a zenéimet.
3. 2-3 profi fotósorozat elkészítése, amelyek figyelemfelkeltőek és jól használhatóak promóciós célokra is.
4. Blog elindítása a Myspace-oldalamon, amelyben naplóregényem bizonyos fejezeteit hozom nyilvánosságra. A lényeg, hogy aktuális legyen, amiről írok és minél többen olvassák rendszeresen.
5. Különböző könnyűzenei fórumokon népszerűsítem az oldalamat, és vele együtt a számaimat/írásaimat. - www.hiphop.hu- www.impulsecreator.hu- www.hotdog.hu
6. Rendszeres fellépési lehetőség biztosítása, ennek reklámozása a honlapon, fórumokban, iwiw-en, stb: minden hónap utolsó vasárnapján 18 órától felolvasok a Slampoetry-rendezvényeken a Kőlevesben.
7. A Slamen elhangzott szövegeimet nyilvánosságra hozom, illetve videók jelennek meg rólam: http://slampoetry.blog.hu
8. Körülbelül húszezres olvasottságnál szelektálom a felkerült regényrészleteket, sajtó alá rendezem őket, és elküldöm több kiadóhoz is. A kiadókhoz ezzel együtt megjelenési terveket juttatok el: a könyveket egy osztrák-magyar fiatal grafikusművésznő illusztrációival és multimédiás melléklettel jelentetem meg. A mellékletben az interneten föllelhető számaim, fotók, és egy videóklip kap helyet. Az általam preferált kiadók: Ulpius-ház, Jaffa, Novum Verlag, de bármelyik, fiatalos szemléletű, igényes designnal rendelkező kiadó szóba jöhet. (Most itt tartok:D)
9. A magyar könyvpiac trendjeit figyelembe véve regényemet hangoskönyv formájában is megjelentetem, természetesen saját előadásban.
10. A könyvnek a fent már említett weblapokon, valamint a www.bookline.hu, www.origo.hu és egyéb, magas látogatottságú honlapokon is reklámozom bannerek formájában. A hirdetéseket egy kreatív, fiatal reklámcég készíti.
11. A honlapomon meghirdetem, hogy nagyszabású dedikálást tartok valamelyik nagy könyváruházban, ahol a cd-n szereplő számaimat élőben adom elő.
12. Pályázok a PANKKK programban, hogy pénzt kapjak a debütalbumom stódiómunkájára, illetve kiadására.
13. Szintén pályázok a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj elnyerésére, amely lehetővé teszi, hogy csak az írásra koncentrálhassak.
14. Megegyezek egy netlabellel, ahol elérhetővé teszik a számaimat, fotóimat, promotálnak és koncertet is szerveznek stb. www.soundpill.org (Kipipálva.)
15. Megállapodást kötök egy olasz kitűzőtervező céggel, h amennyiben reklámozom a termékeit néhány figyelemfelkeltő fotón, rendelkezésemre bocsát nagyobb mennyiségű (általam tervezett) kitűzőt, amiket a dedikálásokon és fellépéseimen ajándékozok a közönségnek. (Ez is kész.)
16. Matricákat gyártatok, amiket szintén koncerteken és dedikálásokon osztogatok, valamint a könyvekhez mellékelten teszek elérhetővé. Egy nagyobb mennyiséget kiragasztgatunk a városban.
17. A könyvemet illusztráló fiatal grafikusművésznőnek kiállítást szervezünk a Boulevard és Brezsnyev Kortárs Művészeti Galériában, amelynek megnyitóján ingyenes koncertet adok.
18. A grafikusművésznő pólókat tervez, amelyeket a nagy forgalmú underground boltokban (Retrock, Ciánkáli, Ticci stb) árusítunk.
19. A megjelenésről hírt adok a Flyerz, Exit, Pesti Est ingyenes lapokban, a Wan2 és a PEP! Magazinban, az MTV-ben, a Viván, a KultúrHáz műsorában, a RadioCaféban, az Mr2-ben, valamint (egy nagyobb rajongói bázis kialakításának céljából) a megyei lapokban. (Nyíregyházi Est, Kelet-Magyarország stb.)
20. Míg ezek a munkálatok zajlanak, már stúdiózom az első hivatalos nagylemezemmel, és előkészítem az Édeskedves című, következő könyvem megjelentetését.
21. A lemezbemutató koncert a MÜPA-ban kerül megrendezésre, egy külön erre a célra összeállított vizuálprodukcióval, élőzenekarral.
22. A lemez után egy hónappal megjelenik második regényem, ami szintén hozzáférhető hangoskönyv formájában is.
23. Az irodalmi Nobel átadójára Stella McCartney tervez nekem ruhát. (Csak vicc:D)
Csepelyi Adrienn
2. Ismertebb, nagy rajongói bázissal rendelkező hazai együttesek bejelölése, a visszaigazolás megköszönése kommentben. Ezzel elérem, hogy egyre többen kattintsanak az oldalamra, bejelöljenek és hallgassák a zenéimet.
3. 2-3 profi fotósorozat elkészítése, amelyek figyelemfelkeltőek és jól használhatóak promóciós célokra is.
4. Blog elindítása a Myspace-oldalamon, amelyben naplóregényem bizonyos fejezeteit hozom nyilvánosságra. A lényeg, hogy aktuális legyen, amiről írok és minél többen olvassák rendszeresen.
5. Különböző könnyűzenei fórumokon népszerűsítem az oldalamat, és vele együtt a számaimat/írásaimat. - www.hiphop.hu- www.impulsecreator.hu- www.hotdog.hu
6. Rendszeres fellépési lehetőség biztosítása, ennek reklámozása a honlapon, fórumokban, iwiw-en, stb: minden hónap utolsó vasárnapján 18 órától felolvasok a Slampoetry-rendezvényeken a Kőlevesben.
7. A Slamen elhangzott szövegeimet nyilvánosságra hozom, illetve videók jelennek meg rólam: http://slampoetry.blog.hu
8. Körülbelül húszezres olvasottságnál szelektálom a felkerült regényrészleteket, sajtó alá rendezem őket, és elküldöm több kiadóhoz is. A kiadókhoz ezzel együtt megjelenési terveket juttatok el: a könyveket egy osztrák-magyar fiatal grafikusművésznő illusztrációival és multimédiás melléklettel jelentetem meg. A mellékletben az interneten föllelhető számaim, fotók, és egy videóklip kap helyet. Az általam preferált kiadók: Ulpius-ház, Jaffa, Novum Verlag, de bármelyik, fiatalos szemléletű, igényes designnal rendelkező kiadó szóba jöhet. (Most itt tartok:D)
9. A magyar könyvpiac trendjeit figyelembe véve regényemet hangoskönyv formájában is megjelentetem, természetesen saját előadásban.
10. A könyvnek a fent már említett weblapokon, valamint a www.bookline.hu, www.origo.hu és egyéb, magas látogatottságú honlapokon is reklámozom bannerek formájában. A hirdetéseket egy kreatív, fiatal reklámcég készíti.
11. A honlapomon meghirdetem, hogy nagyszabású dedikálást tartok valamelyik nagy könyváruházban, ahol a cd-n szereplő számaimat élőben adom elő.
12. Pályázok a PANKKK programban, hogy pénzt kapjak a debütalbumom stódiómunkájára, illetve kiadására.
13. Szintén pályázok a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj elnyerésére, amely lehetővé teszi, hogy csak az írásra koncentrálhassak.
14. Megegyezek egy netlabellel, ahol elérhetővé teszik a számaimat, fotóimat, promotálnak és koncertet is szerveznek stb. www.soundpill.org (Kipipálva.)
15. Megállapodást kötök egy olasz kitűzőtervező céggel, h amennyiben reklámozom a termékeit néhány figyelemfelkeltő fotón, rendelkezésemre bocsát nagyobb mennyiségű (általam tervezett) kitűzőt, amiket a dedikálásokon és fellépéseimen ajándékozok a közönségnek. (Ez is kész.)
16. Matricákat gyártatok, amiket szintén koncerteken és dedikálásokon osztogatok, valamint a könyvekhez mellékelten teszek elérhetővé. Egy nagyobb mennyiséget kiragasztgatunk a városban.
17. A könyvemet illusztráló fiatal grafikusművésznőnek kiállítást szervezünk a Boulevard és Brezsnyev Kortárs Művészeti Galériában, amelynek megnyitóján ingyenes koncertet adok.
18. A grafikusművésznő pólókat tervez, amelyeket a nagy forgalmú underground boltokban (Retrock, Ciánkáli, Ticci stb) árusítunk.
19. A megjelenésről hírt adok a Flyerz, Exit, Pesti Est ingyenes lapokban, a Wan2 és a PEP! Magazinban, az MTV-ben, a Viván, a KultúrHáz műsorában, a RadioCaféban, az Mr2-ben, valamint (egy nagyobb rajongói bázis kialakításának céljából) a megyei lapokban. (Nyíregyházi Est, Kelet-Magyarország stb.)
20. Míg ezek a munkálatok zajlanak, már stúdiózom az első hivatalos nagylemezemmel, és előkészítem az Édeskedves című, következő könyvem megjelentetését.
21. A lemezbemutató koncert a MÜPA-ban kerül megrendezésre, egy külön erre a célra összeállított vizuálprodukcióval, élőzenekarral.
22. A lemez után egy hónappal megjelenik második regényem, ami szintén hozzáférhető hangoskönyv formájában is.
23. Az irodalmi Nobel átadójára Stella McCartney tervez nekem ruhát. (Csak vicc:D)
Csepelyi Adrienn
Hírek a hatvanas évekből (szerk. Csepelyi Adrienn)
1960. május 8.Isten hozta, Felség!
Szép gesztus, vagy nézőszám-növelés? Frank Sinatra külön műsort szentelt Elvis Presley hazatértének megünneplésére.
A Hang igazán szép kis bulit rendezett a Király tiszteletére, Sammy Davis Jr. és a Rat Pack mellett saját lányát, Nancyt is felvonultatta, aki először énekelt együtt nyilvánosan a papával. Elvis épp csak befejezte a GI Blues forgatását (ez az első filmje sorkatonai szolgálata óta), de azért a nagy show-ra ő is időt szakított. A műsorban többek között elhangzott a Love Me Tender, a Witchcraft, a Stuck on You, Sinatra pedig ismételten zseniális szervezőnek bizonyult. Az ABC-n vetített műsort ugyanis Amerika 41.5°%-a nézte végig. Feltehetően sikítozva.
1961
- Hi, Barbie!
- Hi, Ken!
A fröccsöntött álomnő, Barbie végre megtalálta élete párját. Ken - hogy is lehetne ez másként – a tökéletes férfi prototípusa. Ráadásul gazdag is.
Máskülönben hogyan rukkolhatott volna elő egy fényűző szerelemhajóval az előkelő és híres barátnője előtt? Barbie és Ken egy reklámfilm forgatásán találkoztak először, és menten be is bizonyították: létezik szerelem első látásra. A filigrán, mindig elegáns Ken Carson és az idén bubifrizurával hódító Barbie lubickol a forgatókönyvek tengerében, amióta nyilvánosan is együtt mutatkoztak az Amerikai Nemzetközi Játékkiállításon.Kérdés persze, hogyan tudja a közízlés a lépést tartani az egyre vékonyodó nőideál megtestesítőjével. Mi már két éve szorítjuk a nadrágszíjat, urak, most rajtatok a sor!
1962. április 10.
Kösz, hogy jelöltetek, avagy Kramer kontra Wise
Stanley Kramer már megint nem nyert semmit, pedig az Ítélet Nünbergben még Marlene Dietrichet is felvonultatta.
Nem volt ellenfele a tegnapi Academy Awards díjkiosztóján a West Side Storynak, amely 11 jelöléséből tízet aranyszobrocskára is váltott, köztük a legfontosabb kategóriák díjait. Wise és Robbins nagyszabású alkotása olyan ikonokat utasított maga mögé minden fronton, mint Spencer Tracy és Judy Garland. Zenei fronton nagy meglepetésre az Álom luxuskivitelben diadalmaskodott.Mancini-Mercer Moon Riverének pikáns felhangja, hogy Audrey Hepburn nem a saját hangján énekli a filmben, ráadásul a szerepet Capote eredetileg Marilyn Monroe-ra osztotta volna.
1963
Vágd zsebre Jaggert!
Csavarodik? Tekeredik? Szakad? Innentől vége! Nincs többé bosszankodás az orsós magnó miatt!
A Philips vállalat bemutatta a hangrögzítés legújabb, legmodernebb alternatíváját, a magnókazettát! Kicsi, könnyen kezelhető, problémamentes, és nemsokára bárki számára hozzáférhető. A jövőbe mutató újítást eredetileg beszédrögzítésre tervezték, ám a jelek szerint annyira jól működik, hogy megkezdik tömeggyártását. Segítségével professzionális módon és könnyedén rögzíthetünk mi magunk is beszédet, vagy akár zeneszámokat is. Sőt magunkkal vihetjük mindenféle nehézség nélkül: a magnókazetta ugyanis kisebb és praktikusabb, mint elődei. Ha a jóslatok igaznak bizonyulnak, a zeneipar nagy változások előtt áll!
1964. október 16.
Meghalt a király, éljen a király!
Az óriási Beatles-hisztéria kellős közepén a világ észre sem veszi, mekkora veszteség érte. Új időszámítás a könnyűzenében – nem a gombafejek miatt.
Tegnap holtan találták otthonában Cole Portert, Amerika – ha nem a világ – egyik legjelentősebb dalszerzőjét. Porter hosszú betegség után hunyt el, lezárva ezzel egy korszakot a zenetörténetben. Az utánozhatatlan zseni, akinek több mint 1500 dalt köszönhet a Broadway, és akinek poptörténeti hatásairól nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni utolsó éveit magányosan, szegénységben, méltatlan körülmények között töltötte. Porter nevéhez olyan slágerek kötődnek, mint a My Heart Belongs To Daddy, Night And Day, vagy az I Got You Under My Skin. A törtető utókor nem lehet elég hálás neki.
1965
Édességbolt – felnőtteknek
No nem kell mindjárt csúnyára gondolni: csupán Mary Quant jellemezte így vadonatúj üzletét Londonban.
A miniszoknya feltartóztathatatlanul veszi át az uralmat a kifutókon és a közízlésben egyaránt. Minél rövidebb, annál divatosabb - hangzik a felkiáltás. „Azt akarom, hogy a nők ide betérve játsszanak a színekkel és mintákkal!” – nyilatkozta az egyik pillanatról a másikra világhírűvé vált fiatal divattervezőnő. „Az, hogy szexinek érezzük magunkat, létszükségletünk, és a férfiak is pontosan így akarnak minket látni!” Hölgyeim, elő a pénztárcákkal, manapság egyetlen nő sem létezhet miniszoknya nélkül!Éljenek a színek, a virágok, a kivillanó combok, ez a divatőrület ’65-ben!
1966
Óriások, ha találkoznak
Könnyűzene és üdítőital házasságából született meg a Diet Pepsi idei kampánya. Az esküvőn alkoholt nem szolgáltak fel.
A Girlwatchers címmel futó reklámhadjárat az időközben Frito-Lay-jel PepsiCo-vá avanzsált cég diétás üdítőitalát hivatott népszerűsíteni. A kampány az ital esztétikai hasznára helyezi a hangsúlyt, egész pontosan arra, hogy a hőn áhított Twiggy-alakot az ember nem érheti el cukros löttyökkel. És mivel is adhatná el könnyebben egy cég napjainkban a termékét, mint egy jó slágerrel? A Girlwatchers kísérő dala egészen a Top 40-ig küzdötte magát, új irányt mutatva ezzel a reklámiparnak. Akár árukapcsolásként is felfoghatjuk a mamutvállalat ötletét, és kíváncsian várjuk, hogyan befolyásolja ez a továbbiakban a piacot.
1967. november 10.
Amikor a lavina elindul
Zenei, közéleti és a popkultúra témáit körülölelő lappal gazdagodtak Amerika újságosstandjai.A szerzők nagyban gondolkodnak.
A stílszerűen The Rolling Stone-nak keresztelt, kéthetente megjelenő magazin első száma Jonh Lennon arcképével fricskázza meg az előítéleteket. A lap – Jann Wenner főszerkesztő nyilatkozatai szerint – egyébként elhatárolja magát az underground zenei újságoktól, és egy igényes publicisztikai stílusban járja majd körül a bennünket foglalkoztató kérdéseket. Ralph J. Gleason társszerkesztő azt is elmondta, hogy nagyszabású vállalkozásuk nyomdába kerüléséhez hatalmas összegű kölcsönre volt szükségük, de nem bánják, mert a piacnak szüksége van egy igényes, kritikai oldalról érkező magazinra, és ez az eladásokon is meglátszik majd.
1968. szeptember 27.
Manchester, England, England
Az erkölcscsőszök háborognak, Berger megállíthatatlanul rúgja fel a konvenciókat - immár a Ködös Albionban is.
Óriási botrányt kavart a londoni Shaftesbury Színházban színre vitt Hair című hippimusical. Bár Tom O'Horgan rendező szerint a felháborodás eltúlzott, az obszcénnek nyilvánított részeket ugyanis eleve nem rakhatták bele a darab brit változatába. A közönség ennek ellenére – vagy pont ezért – hosszú, tömött sorokban özönlik a színház jegypénztáraihoz, hogy részese lehessen a kormányellenes és társadalomkritikus felhangtól sem mentes produkciónak. A problémát egyébként nem is a szexuális utalások, vagy a tudatmódosító szerek említése okozta, hanem egy meztelen jelenet – amelynek a társulat szerint nincs is akkora jelentősége.
1969. augusztus 10.
Apokalipszis most
Emberi ésszel fölfoghatatlan az a kegyetlenség, amellyel hét embert kivégeztek tegnap egy szekta tagjai.
Roman Polanski rendező nyolc hónapos terhes felesége, Sharon Tate is a mészárlás áldozatai között van. A Charles Manson által vezetett, „A Család” nevű szekta a színésznő otthonában lelőtte annak szüleit, felakasztotta és brutális módon meggyalázta a többi három áldozatot. A tettesek vérrel felírt üzenetet hagytak a falon, majd a egy másik kerületben szabályosan kivégezték a tehetős LaBianca házaspárt. Bár Manson maga nem vett részt a vérengzésben, egyértelműen hívei követték el a rémtetteket, az ő instrukcióit követve. Manson prédikációja szerint az Apokalipszis elkezdődött. Tett róla, hogy hitelt kapjanak szavai.
Szép gesztus, vagy nézőszám-növelés? Frank Sinatra külön műsort szentelt Elvis Presley hazatértének megünneplésére.
A Hang igazán szép kis bulit rendezett a Király tiszteletére, Sammy Davis Jr. és a Rat Pack mellett saját lányát, Nancyt is felvonultatta, aki először énekelt együtt nyilvánosan a papával. Elvis épp csak befejezte a GI Blues forgatását (ez az első filmje sorkatonai szolgálata óta), de azért a nagy show-ra ő is időt szakított. A műsorban többek között elhangzott a Love Me Tender, a Witchcraft, a Stuck on You, Sinatra pedig ismételten zseniális szervezőnek bizonyult. Az ABC-n vetített műsort ugyanis Amerika 41.5°%-a nézte végig. Feltehetően sikítozva.
1961
- Hi, Barbie!
- Hi, Ken!
A fröccsöntött álomnő, Barbie végre megtalálta élete párját. Ken - hogy is lehetne ez másként – a tökéletes férfi prototípusa. Ráadásul gazdag is.
Máskülönben hogyan rukkolhatott volna elő egy fényűző szerelemhajóval az előkelő és híres barátnője előtt? Barbie és Ken egy reklámfilm forgatásán találkoztak először, és menten be is bizonyították: létezik szerelem első látásra. A filigrán, mindig elegáns Ken Carson és az idén bubifrizurával hódító Barbie lubickol a forgatókönyvek tengerében, amióta nyilvánosan is együtt mutatkoztak az Amerikai Nemzetközi Játékkiállításon.Kérdés persze, hogyan tudja a közízlés a lépést tartani az egyre vékonyodó nőideál megtestesítőjével. Mi már két éve szorítjuk a nadrágszíjat, urak, most rajtatok a sor!
1962. április 10.
Kösz, hogy jelöltetek, avagy Kramer kontra Wise
Stanley Kramer már megint nem nyert semmit, pedig az Ítélet Nünbergben még Marlene Dietrichet is felvonultatta.
Nem volt ellenfele a tegnapi Academy Awards díjkiosztóján a West Side Storynak, amely 11 jelöléséből tízet aranyszobrocskára is váltott, köztük a legfontosabb kategóriák díjait. Wise és Robbins nagyszabású alkotása olyan ikonokat utasított maga mögé minden fronton, mint Spencer Tracy és Judy Garland. Zenei fronton nagy meglepetésre az Álom luxuskivitelben diadalmaskodott.Mancini-Mercer Moon Riverének pikáns felhangja, hogy Audrey Hepburn nem a saját hangján énekli a filmben, ráadásul a szerepet Capote eredetileg Marilyn Monroe-ra osztotta volna.
1963
Vágd zsebre Jaggert!
Csavarodik? Tekeredik? Szakad? Innentől vége! Nincs többé bosszankodás az orsós magnó miatt!
A Philips vállalat bemutatta a hangrögzítés legújabb, legmodernebb alternatíváját, a magnókazettát! Kicsi, könnyen kezelhető, problémamentes, és nemsokára bárki számára hozzáférhető. A jövőbe mutató újítást eredetileg beszédrögzítésre tervezték, ám a jelek szerint annyira jól működik, hogy megkezdik tömeggyártását. Segítségével professzionális módon és könnyedén rögzíthetünk mi magunk is beszédet, vagy akár zeneszámokat is. Sőt magunkkal vihetjük mindenféle nehézség nélkül: a magnókazetta ugyanis kisebb és praktikusabb, mint elődei. Ha a jóslatok igaznak bizonyulnak, a zeneipar nagy változások előtt áll!
1964. október 16.
Meghalt a király, éljen a király!
Az óriási Beatles-hisztéria kellős közepén a világ észre sem veszi, mekkora veszteség érte. Új időszámítás a könnyűzenében – nem a gombafejek miatt.
Tegnap holtan találták otthonában Cole Portert, Amerika – ha nem a világ – egyik legjelentősebb dalszerzőjét. Porter hosszú betegség után hunyt el, lezárva ezzel egy korszakot a zenetörténetben. Az utánozhatatlan zseni, akinek több mint 1500 dalt köszönhet a Broadway, és akinek poptörténeti hatásairól nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni utolsó éveit magányosan, szegénységben, méltatlan körülmények között töltötte. Porter nevéhez olyan slágerek kötődnek, mint a My Heart Belongs To Daddy, Night And Day, vagy az I Got You Under My Skin. A törtető utókor nem lehet elég hálás neki.
1965
Édességbolt – felnőtteknek
No nem kell mindjárt csúnyára gondolni: csupán Mary Quant jellemezte így vadonatúj üzletét Londonban.
A miniszoknya feltartóztathatatlanul veszi át az uralmat a kifutókon és a közízlésben egyaránt. Minél rövidebb, annál divatosabb - hangzik a felkiáltás. „Azt akarom, hogy a nők ide betérve játsszanak a színekkel és mintákkal!” – nyilatkozta az egyik pillanatról a másikra világhírűvé vált fiatal divattervezőnő. „Az, hogy szexinek érezzük magunkat, létszükségletünk, és a férfiak is pontosan így akarnak minket látni!” Hölgyeim, elő a pénztárcákkal, manapság egyetlen nő sem létezhet miniszoknya nélkül!Éljenek a színek, a virágok, a kivillanó combok, ez a divatőrület ’65-ben!
1966
Óriások, ha találkoznak
Könnyűzene és üdítőital házasságából született meg a Diet Pepsi idei kampánya. Az esküvőn alkoholt nem szolgáltak fel.
A Girlwatchers címmel futó reklámhadjárat az időközben Frito-Lay-jel PepsiCo-vá avanzsált cég diétás üdítőitalát hivatott népszerűsíteni. A kampány az ital esztétikai hasznára helyezi a hangsúlyt, egész pontosan arra, hogy a hőn áhított Twiggy-alakot az ember nem érheti el cukros löttyökkel. És mivel is adhatná el könnyebben egy cég napjainkban a termékét, mint egy jó slágerrel? A Girlwatchers kísérő dala egészen a Top 40-ig küzdötte magát, új irányt mutatva ezzel a reklámiparnak. Akár árukapcsolásként is felfoghatjuk a mamutvállalat ötletét, és kíváncsian várjuk, hogyan befolyásolja ez a továbbiakban a piacot.
1967. november 10.
Amikor a lavina elindul
Zenei, közéleti és a popkultúra témáit körülölelő lappal gazdagodtak Amerika újságosstandjai.A szerzők nagyban gondolkodnak.
A stílszerűen The Rolling Stone-nak keresztelt, kéthetente megjelenő magazin első száma Jonh Lennon arcképével fricskázza meg az előítéleteket. A lap – Jann Wenner főszerkesztő nyilatkozatai szerint – egyébként elhatárolja magát az underground zenei újságoktól, és egy igényes publicisztikai stílusban járja majd körül a bennünket foglalkoztató kérdéseket. Ralph J. Gleason társszerkesztő azt is elmondta, hogy nagyszabású vállalkozásuk nyomdába kerüléséhez hatalmas összegű kölcsönre volt szükségük, de nem bánják, mert a piacnak szüksége van egy igényes, kritikai oldalról érkező magazinra, és ez az eladásokon is meglátszik majd.
1968. szeptember 27.
Manchester, England, England
Az erkölcscsőszök háborognak, Berger megállíthatatlanul rúgja fel a konvenciókat - immár a Ködös Albionban is.
Óriási botrányt kavart a londoni Shaftesbury Színházban színre vitt Hair című hippimusical. Bár Tom O'Horgan rendező szerint a felháborodás eltúlzott, az obszcénnek nyilvánított részeket ugyanis eleve nem rakhatták bele a darab brit változatába. A közönség ennek ellenére – vagy pont ezért – hosszú, tömött sorokban özönlik a színház jegypénztáraihoz, hogy részese lehessen a kormányellenes és társadalomkritikus felhangtól sem mentes produkciónak. A problémát egyébként nem is a szexuális utalások, vagy a tudatmódosító szerek említése okozta, hanem egy meztelen jelenet – amelynek a társulat szerint nincs is akkora jelentősége.
1969. augusztus 10.
Apokalipszis most
Emberi ésszel fölfoghatatlan az a kegyetlenség, amellyel hét embert kivégeztek tegnap egy szekta tagjai.
Roman Polanski rendező nyolc hónapos terhes felesége, Sharon Tate is a mészárlás áldozatai között van. A Charles Manson által vezetett, „A Család” nevű szekta a színésznő otthonában lelőtte annak szüleit, felakasztotta és brutális módon meggyalázta a többi három áldozatot. A tettesek vérrel felírt üzenetet hagytak a falon, majd a egy másik kerületben szabályosan kivégezték a tehetős LaBianca házaspárt. Bár Manson maga nem vett részt a vérengzésben, egyértelműen hívei követték el a rémtetteket, az ő instrukcióit követve. Manson prédikációja szerint az Apokalipszis elkezdődött. Tett róla, hogy hitelt kapjanak szavai.
2008. március 5., szerda
A Heaven Street Seven egy cigije Miskolcon
Az egy héttel ezelőtti Vad Fruttik-koncert után most a Heaven Street Seven zenekar csábította el a miskolci fiatalokat egy kis szombat esti táncmulatságra. Nem is sikertelenül, ugyanis az éppen aznap véget érő Miskolci Kocsonyafesztivál fiatalabb látogatóinak szemmel láthatóan elege lett az ipari mennyiségben elfogyasztott kajából és inkább a testmozgást választotta a pluszkalóriák helyett a Vian Klub tornatermében.
Az aktuális személyi edzők programja sok mozdulni vágyót vonzott, ám legnagyobb meglepetésemre éppen csak annyian gyűltek össze, hogy a koncert zavartalanul élvezhető, hibátlan hangulatú volt. Bevallom, a csütörtöki kultiplexes koncerten szerzett háborús sérüléseimet nyalogatva igen-igen kíváncsi voltam, hogy ebbe a miskolci klubba vajon hogyan fér majd be a helyi célközönség, de úgy látszik, ezek a fiatalok tisztában vannak a hely korlátolt befogadóképességével – vagy éppen az 1400 Ft-os belépővel, és ehelyett inkább tovább tömték magukba a kocsonyát és a lényegesen olcsóbb sört a belvárosban.
Fél 11 tájékán kezdtek a srácok éles leánysikolyok kíséretében, melyek egyre csak erősödtek a közismertebb számok hallatán. Ugyan a közönség lendülete, és a lányok hangereje is visszaesett némileg a műsor közepére, de az utolsó dalok felé közeledve ismét beleerősített az ifjúság, és bepótolta a lemaradást. A legtöbb nótát a fiúk a 2006-os Tudom, hogy szeretsz titokban című lemezről válogatták, kiegészülve a korábbi albumok kötelező slágereivel, melyek még most is képesek voltak feljavítani a néha-néha álmoskás, visszafogottabb hangulatot. Az énekes, Szűcs Krisztián előtt az első néhány dal után külön kis tömeg alakult ki a rajongókból: szemmel láthatóan őket szinte csak az ő személye foglalkoztatta a koncert alatt, pedig Németh Róbert (basszusgitár) és Orbán Gyula (dob) is kitettek magukért
.
Kedvenc részletem a buliról - bár ez inkább már a körülmények számlájára tartozik, de azért mókás dolog… A koncerthelyiség bejárata mellé ki volt akasztva egy tábla, miszerint tilos odabent a dohányzás. Már előre kíváncsi voltam, ki lesz az első, aki rágyújt, mert hát ugye EU-konform ide vagy oda, azért koncerteken általában sokan dohányoznak – nem utolsó sorban a zenészek. „Tüntetőleg” Jappán gyújtott rá először a billentyűk mögött, persze valószínűleg azért, mert álmaiban sem gondolta volna, hogy ez egy élőzenés szórakozóhely koncerthelyiségében tilos, így hát a szemfüles közönség is követte a példát. Nem mintha bármi gond lett volna a tilalommal, csak éppen érdemben ellenőrizhetetlen és úgysem tudják betartatni… Ez be is igazolódott.
Összességében azért ismét egy kellemes bulit tudhattam magaménak Miskolcon: nem volt akkora „ereszd-el-a-hajamat” hangulat, inkább levezetőként szolgált a kocsonyafesztiválon megfáradt, éjszakázó fiatalságnak, illetve érdekes színfoltként egészítette ki azt – még ha nem is volt közük egymáshoz. A zenekar élvezte, a közönség élvezte, minden teljesen rendben volt, és ezt újfent jó volt látni. Negatívumot nem tudok említeni, maximum a cigis-sztorit, de az inkább csak érdekesség. Még sok-sok ilyen estét vár az acélváros!
Fedor Nóra
Az aktuális személyi edzők programja sok mozdulni vágyót vonzott, ám legnagyobb meglepetésemre éppen csak annyian gyűltek össze, hogy a koncert zavartalanul élvezhető, hibátlan hangulatú volt. Bevallom, a csütörtöki kultiplexes koncerten szerzett háborús sérüléseimet nyalogatva igen-igen kíváncsi voltam, hogy ebbe a miskolci klubba vajon hogyan fér majd be a helyi célközönség, de úgy látszik, ezek a fiatalok tisztában vannak a hely korlátolt befogadóképességével – vagy éppen az 1400 Ft-os belépővel, és ehelyett inkább tovább tömték magukba a kocsonyát és a lényegesen olcsóbb sört a belvárosban.
Fél 11 tájékán kezdtek a srácok éles leánysikolyok kíséretében, melyek egyre csak erősödtek a közismertebb számok hallatán. Ugyan a közönség lendülete, és a lányok hangereje is visszaesett némileg a műsor közepére, de az utolsó dalok felé közeledve ismét beleerősített az ifjúság, és bepótolta a lemaradást. A legtöbb nótát a fiúk a 2006-os Tudom, hogy szeretsz titokban című lemezről válogatták, kiegészülve a korábbi albumok kötelező slágereivel, melyek még most is képesek voltak feljavítani a néha-néha álmoskás, visszafogottabb hangulatot. Az énekes, Szűcs Krisztián előtt az első néhány dal után külön kis tömeg alakult ki a rajongókból: szemmel láthatóan őket szinte csak az ő személye foglalkoztatta a koncert alatt, pedig Németh Róbert (basszusgitár) és Orbán Gyula (dob) is kitettek magukért
.
Kedvenc részletem a buliról - bár ez inkább már a körülmények számlájára tartozik, de azért mókás dolog… A koncerthelyiség bejárata mellé ki volt akasztva egy tábla, miszerint tilos odabent a dohányzás. Már előre kíváncsi voltam, ki lesz az első, aki rágyújt, mert hát ugye EU-konform ide vagy oda, azért koncerteken általában sokan dohányoznak – nem utolsó sorban a zenészek. „Tüntetőleg” Jappán gyújtott rá először a billentyűk mögött, persze valószínűleg azért, mert álmaiban sem gondolta volna, hogy ez egy élőzenés szórakozóhely koncerthelyiségében tilos, így hát a szemfüles közönség is követte a példát. Nem mintha bármi gond lett volna a tilalommal, csak éppen érdemben ellenőrizhetetlen és úgysem tudják betartatni… Ez be is igazolódott.
Összességében azért ismét egy kellemes bulit tudhattam magaménak Miskolcon: nem volt akkora „ereszd-el-a-hajamat” hangulat, inkább levezetőként szolgált a kocsonyafesztiválon megfáradt, éjszakázó fiatalságnak, illetve érdekes színfoltként egészítette ki azt – még ha nem is volt közük egymáshoz. A zenekar élvezte, a közönség élvezte, minden teljesen rendben volt, és ezt újfent jó volt látni. Negatívumot nem tudok említeni, maximum a cigis-sztorit, de az inkább csak érdekesség. Még sok-sok ilyen estét vár az acélváros!
Fedor Nóra
A Vad Fruttik bevette Miskolcot
Bár egyesek kételkednek, de hála Istennek, Valentin-nap után is van élet Földön. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint egy február 15-i este Miskolc szívében, közel a természethez, ám közel sem vadvirágok társaságában. A Vad Fruttik zenekar első önálló koncertjét adta a városban – kétségtelenül elsöprő sikerrel. Azt ugyan nem tudjuk, hogy marketing okai vannak-e a lassan állandósuló sikereiken való meglepettségüknek, de egy bizonyos: ez a zenekar igen sokra viheti ezzel a hozzáállással és munkával, amit az elmúlt egy-két évben felmutatott!
Sok nagyváros van az országban, amely közel akkora, sőt, gyakran nagyobb érdeklődést tanúsít az alternatív zenekarok iránt, mint a főváros. A Vad Fruttik ugyan kőkemény popzene, de akkor sem egy túlzottan közismert csapatról beszélünk. A Sárga Zsiguli és a Nekem senkim sincsen című dalaik már meghódították a rádióhallgatókat, de bevallom, ennek tudatában sem számítottam túl nagy érdeklődésre, pláne Miskolcon, ahol az elektronikus zenének és a diszkóknak sokkal nagyobb a sikere, mint az élőzenének.
A város első számú élőzenés szórakozóhelye, a Vian Klub volt a buli helyszíne. Időben érkeztem, legalábbis a kiírás szerint, ám akkor még egy lélek sem volt a klubban, úgyhogy kezdtem is aggódni az előbb említett félszem beigazolódásán. Később aztán szép számú tömeg gyűlt össze – a rutinosabbak, ugye, ismerték a reális kezdés időpontját. Mire a srácok a húrok közé csaptak, már mindenki a színpad előtt toporgott és követelte a legismertebb slágereket.
Nem is tudtam sokáig örvendezni annak, hogy errefelé is van érdeklődés az igényes popzene iránt, mert újabb kellemes meglepetés ér: semmi sípolás és gerjedés, semmi kellemetlenül hangos zajegyveleg, csak és kizárólag tökéletes hangzás üti meg a fülem, ami hallatán már nem is tudtam levenni a színpadról a szemem. Likó Marcell, a zenekar frontemberének hangja volt az egyetlen, ami miatt egyszer-kétszer mégis elkövettem ezt a „hibát”, de csakis azért, hogy becsukott szemmel, csak a zenére és erre a csodaszép hangra figyelhessek, mert az bizony hibátlan volt élőben is. Szinte hihetetlen, milyen hangulatot képes generálni a közönségben az a pozitív energia, ami nem is csak a zenéből, sokkal inkább a zenészekből árad. A latinosabb blokknál már kész riói feelingem van, szinte már csak a napsütés hiányzik.
Minden szám elhangzott a Rózsikámnak digitálisan nevet viselő nagylemezről, de biztos vagyok benne, hogy anarchia tört volna ki, ha ez másképp alakul… A közönség az összes számot ismerte, amely nekem szintén pozitív meglepetés volt. A Nekem senkim sincsen című nótát azonban a mostani koncerten is korainak éreztem a számlistán, méghozzá azon egyszerű okból, mert egy olyan kaliberű számnak tartom, amely után én személy szerint már semmit sem játszanék. Nem véletlen, hogy a srácok a visszatapsnál ezt be is tartották, így effektíve mégis ez a szám zárta a koncertet – a kellő hatás kíséretében. Az elköszönések sorában most is elhangzik a felszólítás: „Lehet haverkodni a zenekarral, mi is emberek vagyunk”, így a munka után nem következhetett rögtön a megérdemelt pihenés, de hát a sikernek ára van!
És ha már a siker… A Vad Fruttik zenekar hihetetlenül szimpatikus elv szerint működik, amit ez utóbbi példa is kiválóan illusztrál. Minden koncertjükön azt látja az ember, hogy az életük az, amit csinálnak. Likó Marcell egyénisége nemcsak a közönséget ragadja meg ilyenkor, hanem a zenészeket is: szinte már bájos, amilyen gyermeki odaadással figyelik frontemberüket a teljes beleélés közben. Folyamatos a kapcsolatuk közönségükkel (mind a koncerteken, mind egyéb fórumokon), nem kívánnak beállni semmilyen sorba, és saját zenéjükkel, stílus-kavalkádjukkal csinálták meg a maguk szerencséjét. Sokszor hangoztatják, hogy örülnek annak, hogy vidéki (várpalotai) zenekar lehetnek és eszük ágában sincs a fővárosba költözni, ahogyan azt a befutott/befutóban lévő együttesek gyakran teszik, s ez a burkolt vélemény még egy adag szimpátiával toldja meg az így sem keveset számlájukon. Lehetne még ragozni, de egy biztos: mosolyogva mentem haza, mert megbizonyosodtam róla, hogy még eggyel több jó zenekarunk van, és hogy Miskolcnak is igénye van az igényesre!
Fedor Nóra
Sok nagyváros van az országban, amely közel akkora, sőt, gyakran nagyobb érdeklődést tanúsít az alternatív zenekarok iránt, mint a főváros. A Vad Fruttik ugyan kőkemény popzene, de akkor sem egy túlzottan közismert csapatról beszélünk. A Sárga Zsiguli és a Nekem senkim sincsen című dalaik már meghódították a rádióhallgatókat, de bevallom, ennek tudatában sem számítottam túl nagy érdeklődésre, pláne Miskolcon, ahol az elektronikus zenének és a diszkóknak sokkal nagyobb a sikere, mint az élőzenének.
A város első számú élőzenés szórakozóhelye, a Vian Klub volt a buli helyszíne. Időben érkeztem, legalábbis a kiírás szerint, ám akkor még egy lélek sem volt a klubban, úgyhogy kezdtem is aggódni az előbb említett félszem beigazolódásán. Később aztán szép számú tömeg gyűlt össze – a rutinosabbak, ugye, ismerték a reális kezdés időpontját. Mire a srácok a húrok közé csaptak, már mindenki a színpad előtt toporgott és követelte a legismertebb slágereket.
Nem is tudtam sokáig örvendezni annak, hogy errefelé is van érdeklődés az igényes popzene iránt, mert újabb kellemes meglepetés ér: semmi sípolás és gerjedés, semmi kellemetlenül hangos zajegyveleg, csak és kizárólag tökéletes hangzás üti meg a fülem, ami hallatán már nem is tudtam levenni a színpadról a szemem. Likó Marcell, a zenekar frontemberének hangja volt az egyetlen, ami miatt egyszer-kétszer mégis elkövettem ezt a „hibát”, de csakis azért, hogy becsukott szemmel, csak a zenére és erre a csodaszép hangra figyelhessek, mert az bizony hibátlan volt élőben is. Szinte hihetetlen, milyen hangulatot képes generálni a közönségben az a pozitív energia, ami nem is csak a zenéből, sokkal inkább a zenészekből árad. A latinosabb blokknál már kész riói feelingem van, szinte már csak a napsütés hiányzik.
Minden szám elhangzott a Rózsikámnak digitálisan nevet viselő nagylemezről, de biztos vagyok benne, hogy anarchia tört volna ki, ha ez másképp alakul… A közönség az összes számot ismerte, amely nekem szintén pozitív meglepetés volt. A Nekem senkim sincsen című nótát azonban a mostani koncerten is korainak éreztem a számlistán, méghozzá azon egyszerű okból, mert egy olyan kaliberű számnak tartom, amely után én személy szerint már semmit sem játszanék. Nem véletlen, hogy a srácok a visszatapsnál ezt be is tartották, így effektíve mégis ez a szám zárta a koncertet – a kellő hatás kíséretében. Az elköszönések sorában most is elhangzik a felszólítás: „Lehet haverkodni a zenekarral, mi is emberek vagyunk”, így a munka után nem következhetett rögtön a megérdemelt pihenés, de hát a sikernek ára van!
És ha már a siker… A Vad Fruttik zenekar hihetetlenül szimpatikus elv szerint működik, amit ez utóbbi példa is kiválóan illusztrál. Minden koncertjükön azt látja az ember, hogy az életük az, amit csinálnak. Likó Marcell egyénisége nemcsak a közönséget ragadja meg ilyenkor, hanem a zenészeket is: szinte már bájos, amilyen gyermeki odaadással figyelik frontemberüket a teljes beleélés közben. Folyamatos a kapcsolatuk közönségükkel (mind a koncerteken, mind egyéb fórumokon), nem kívánnak beállni semmilyen sorba, és saját zenéjükkel, stílus-kavalkádjukkal csinálták meg a maguk szerencséjét. Sokszor hangoztatják, hogy örülnek annak, hogy vidéki (várpalotai) zenekar lehetnek és eszük ágában sincs a fővárosba költözni, ahogyan azt a befutott/befutóban lévő együttesek gyakran teszik, s ez a burkolt vélemény még egy adag szimpátiával toldja meg az így sem keveset számlájukon. Lehetne még ragozni, de egy biztos: mosolyogva mentem haza, mert megbizonyosodtam róla, hogy még eggyel több jó zenekarunk van, és hogy Miskolcnak is igénye van az igényesre!
Fedor Nóra
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
