Bár egyesek kételkednek, de hála Istennek, Valentin-nap után is van élet Földön. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint egy február 15-i este Miskolc szívében, közel a természethez, ám közel sem vadvirágok társaságában. A Vad Fruttik zenekar első önálló koncertjét adta a városban – kétségtelenül elsöprő sikerrel. Azt ugyan nem tudjuk, hogy marketing okai vannak-e a lassan állandósuló sikereiken való meglepettségüknek, de egy bizonyos: ez a zenekar igen sokra viheti ezzel a hozzáállással és munkával, amit az elmúlt egy-két évben felmutatott!
Sok nagyváros van az országban, amely közel akkora, sőt, gyakran nagyobb érdeklődést tanúsít az alternatív zenekarok iránt, mint a főváros. A Vad Fruttik ugyan kőkemény popzene, de akkor sem egy túlzottan közismert csapatról beszélünk. A Sárga Zsiguli és a Nekem senkim sincsen című dalaik már meghódították a rádióhallgatókat, de bevallom, ennek tudatában sem számítottam túl nagy érdeklődésre, pláne Miskolcon, ahol az elektronikus zenének és a diszkóknak sokkal nagyobb a sikere, mint az élőzenének.
A város első számú élőzenés szórakozóhelye, a Vian Klub volt a buli helyszíne. Időben érkeztem, legalábbis a kiírás szerint, ám akkor még egy lélek sem volt a klubban, úgyhogy kezdtem is aggódni az előbb említett félszem beigazolódásán. Később aztán szép számú tömeg gyűlt össze – a rutinosabbak, ugye, ismerték a reális kezdés időpontját. Mire a srácok a húrok közé csaptak, már mindenki a színpad előtt toporgott és követelte a legismertebb slágereket.
Nem is tudtam sokáig örvendezni annak, hogy errefelé is van érdeklődés az igényes popzene iránt, mert újabb kellemes meglepetés ér: semmi sípolás és gerjedés, semmi kellemetlenül hangos zajegyveleg, csak és kizárólag tökéletes hangzás üti meg a fülem, ami hallatán már nem is tudtam levenni a színpadról a szemem. Likó Marcell, a zenekar frontemberének hangja volt az egyetlen, ami miatt egyszer-kétszer mégis elkövettem ezt a „hibát”, de csakis azért, hogy becsukott szemmel, csak a zenére és erre a csodaszép hangra figyelhessek, mert az bizony hibátlan volt élőben is. Szinte hihetetlen, milyen hangulatot képes generálni a közönségben az a pozitív energia, ami nem is csak a zenéből, sokkal inkább a zenészekből árad. A latinosabb blokknál már kész riói feelingem van, szinte már csak a napsütés hiányzik.
Minden szám elhangzott a Rózsikámnak digitálisan nevet viselő nagylemezről, de biztos vagyok benne, hogy anarchia tört volna ki, ha ez másképp alakul… A közönség az összes számot ismerte, amely nekem szintén pozitív meglepetés volt. A Nekem senkim sincsen című nótát azonban a mostani koncerten is korainak éreztem a számlistán, méghozzá azon egyszerű okból, mert egy olyan kaliberű számnak tartom, amely után én személy szerint már semmit sem játszanék. Nem véletlen, hogy a srácok a visszatapsnál ezt be is tartották, így effektíve mégis ez a szám zárta a koncertet – a kellő hatás kíséretében. Az elköszönések sorában most is elhangzik a felszólítás: „Lehet haverkodni a zenekarral, mi is emberek vagyunk”, így a munka után nem következhetett rögtön a megérdemelt pihenés, de hát a sikernek ára van!
És ha már a siker… A Vad Fruttik zenekar hihetetlenül szimpatikus elv szerint működik, amit ez utóbbi példa is kiválóan illusztrál. Minden koncertjükön azt látja az ember, hogy az életük az, amit csinálnak. Likó Marcell egyénisége nemcsak a közönséget ragadja meg ilyenkor, hanem a zenészeket is: szinte már bájos, amilyen gyermeki odaadással figyelik frontemberüket a teljes beleélés közben. Folyamatos a kapcsolatuk közönségükkel (mind a koncerteken, mind egyéb fórumokon), nem kívánnak beállni semmilyen sorba, és saját zenéjükkel, stílus-kavalkádjukkal csinálták meg a maguk szerencséjét. Sokszor hangoztatják, hogy örülnek annak, hogy vidéki (várpalotai) zenekar lehetnek és eszük ágában sincs a fővárosba költözni, ahogyan azt a befutott/befutóban lévő együttesek gyakran teszik, s ez a burkolt vélemény még egy adag szimpátiával toldja meg az így sem keveset számlájukon. Lehetne még ragozni, de egy biztos: mosolyogva mentem haza, mert megbizonyosodtam róla, hogy még eggyel több jó zenekarunk van, és hogy Miskolcnak is igénye van az igényesre!
Fedor Nóra
Sok nagyváros van az országban, amely közel akkora, sőt, gyakran nagyobb érdeklődést tanúsít az alternatív zenekarok iránt, mint a főváros. A Vad Fruttik ugyan kőkemény popzene, de akkor sem egy túlzottan közismert csapatról beszélünk. A Sárga Zsiguli és a Nekem senkim sincsen című dalaik már meghódították a rádióhallgatókat, de bevallom, ennek tudatában sem számítottam túl nagy érdeklődésre, pláne Miskolcon, ahol az elektronikus zenének és a diszkóknak sokkal nagyobb a sikere, mint az élőzenének.
A város első számú élőzenés szórakozóhelye, a Vian Klub volt a buli helyszíne. Időben érkeztem, legalábbis a kiírás szerint, ám akkor még egy lélek sem volt a klubban, úgyhogy kezdtem is aggódni az előbb említett félszem beigazolódásán. Később aztán szép számú tömeg gyűlt össze – a rutinosabbak, ugye, ismerték a reális kezdés időpontját. Mire a srácok a húrok közé csaptak, már mindenki a színpad előtt toporgott és követelte a legismertebb slágereket.
Nem is tudtam sokáig örvendezni annak, hogy errefelé is van érdeklődés az igényes popzene iránt, mert újabb kellemes meglepetés ér: semmi sípolás és gerjedés, semmi kellemetlenül hangos zajegyveleg, csak és kizárólag tökéletes hangzás üti meg a fülem, ami hallatán már nem is tudtam levenni a színpadról a szemem. Likó Marcell, a zenekar frontemberének hangja volt az egyetlen, ami miatt egyszer-kétszer mégis elkövettem ezt a „hibát”, de csakis azért, hogy becsukott szemmel, csak a zenére és erre a csodaszép hangra figyelhessek, mert az bizony hibátlan volt élőben is. Szinte hihetetlen, milyen hangulatot képes generálni a közönségben az a pozitív energia, ami nem is csak a zenéből, sokkal inkább a zenészekből árad. A latinosabb blokknál már kész riói feelingem van, szinte már csak a napsütés hiányzik.
Minden szám elhangzott a Rózsikámnak digitálisan nevet viselő nagylemezről, de biztos vagyok benne, hogy anarchia tört volna ki, ha ez másképp alakul… A közönség az összes számot ismerte, amely nekem szintén pozitív meglepetés volt. A Nekem senkim sincsen című nótát azonban a mostani koncerten is korainak éreztem a számlistán, méghozzá azon egyszerű okból, mert egy olyan kaliberű számnak tartom, amely után én személy szerint már semmit sem játszanék. Nem véletlen, hogy a srácok a visszatapsnál ezt be is tartották, így effektíve mégis ez a szám zárta a koncertet – a kellő hatás kíséretében. Az elköszönések sorában most is elhangzik a felszólítás: „Lehet haverkodni a zenekarral, mi is emberek vagyunk”, így a munka után nem következhetett rögtön a megérdemelt pihenés, de hát a sikernek ára van!
És ha már a siker… A Vad Fruttik zenekar hihetetlenül szimpatikus elv szerint működik, amit ez utóbbi példa is kiválóan illusztrál. Minden koncertjükön azt látja az ember, hogy az életük az, amit csinálnak. Likó Marcell egyénisége nemcsak a közönséget ragadja meg ilyenkor, hanem a zenészeket is: szinte már bájos, amilyen gyermeki odaadással figyelik frontemberüket a teljes beleélés közben. Folyamatos a kapcsolatuk közönségükkel (mind a koncerteken, mind egyéb fórumokon), nem kívánnak beállni semmilyen sorba, és saját zenéjükkel, stílus-kavalkádjukkal csinálták meg a maguk szerencséjét. Sokszor hangoztatják, hogy örülnek annak, hogy vidéki (várpalotai) zenekar lehetnek és eszük ágában sincs a fővárosba költözni, ahogyan azt a befutott/befutóban lévő együttesek gyakran teszik, s ez a burkolt vélemény még egy adag szimpátiával toldja meg az így sem keveset számlájukon. Lehetne még ragozni, de egy biztos: mosolyogva mentem haza, mert megbizonyosodtam róla, hogy még eggyel több jó zenekarunk van, és hogy Miskolcnak is igénye van az igényesre!
Fedor Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése