Gödör klub, 2008. március 3.: Bérczesi Róbert - Én és az Ének

Bérczesi Róbert, akit előbb a Blabla, majd az egyszemélyes projektből komplett zenekarrá duzzadó Hiperkarma énekeseként és nyaktekerő szövegeinek írójaként ismerhettünk meg zenekara felbomlása után önálló koncertestekkel, tartja rajongóiban a lelket, amely során a zenekar dalai mellett személyes kedvenceiből is elénekel egy csokorra valót. A hétfő esti Gödör-beli koncertnek tehát az első lemez gitárra lecsupaszított hangulatának ígéretével indultunk neki.

Öt éve volt, hogy először láttam a Hiperkarmát élőben egy halloweeni buli alkalmával, amikor még a második lemez is friss volt, olyannyira, hogy ezen a koncerten játszottak róla először, bár azóta se jöttem rá, hogy az Amondót vagy a Mitévőt, arra emlékszem csak, hogy Robi észvesztő tempóban darálta a szöveget a zenére. Attól fogva nem volt olyan fővárosi koncertjük ahol ne lettünk volna jelen, és az egyre növekvő közönséggel egyetérthettünk, hogy az egyik legnagyobb reményű zenekarral, azon belül pedig korunk egyik legzseniálisabb szövegírójával, dalszerzőjével van dolgunk. Egy idő után, bár a bulik továbbra is tartották a rendkívül magas színvonalat a reménybeli harmadik album és az új számok feltűnésétől tettük függővé az újbóli koncert időpontját. Azóta is eltelt már két év és bár a koncertek kimaradtak, az első két lemezt gyakran hallgattam és a baráti beszélgetésekben, netán hajnali, borgőzős utcán éneklős-ordibálós hazamenetelek során is újra és újra megidéztük akár Lidocaint, akár a nemzedéki himnusznak is kiválóan beillő Zöldpardont (talán ebben is rejlett mindig is a banda, de főleg Bérczesi titka: nincs olyan aki ne találna magára szövegeiben, annyira elevenen, élőn adja vissza vagy inkább vágja zseniális rímbe foglalva az arcunkba a körülöttünk levő igazságot).

Az ominózus harmadik lemez viszont azóta is elmaradt, a banda már végül fel is oszlott, Robi gondolataival mostanában csak „egyszálgitározós” estjein találkozhat a nagyérdemű, kézenfekvőnek tűnt tehát egy ilyen alkalom meglátogatása. Valószínűleg a hétfői időpont is közrejátszott, de a régi teltházas Gödör koncertekkel ellentétben a közönség most elfér a kisszínpad előtt is, a hangulat pedig intimebb, családiasabb a kilences kezdés idején. Ennek megfelelően persze az előadás csak kerek egy órával később veszi kezdetét, dehát volt már valaki olyan koncerten, ami pontosan kezdődött? Mikor tehát feltűnik Robi, a rá jellemző félszeg, kicsit mindig zavarban lévő személyisége, majd rövid hangolás (amit nagylelkűen a közönség egy tagjára biz) és jegyzetei felnyalábolása után belekezd, rögtön áhítatos csönddel váltja fel a beszélgetéseket a közönség soraiban. Hiperkarma-számok váltakoznak egy-egy Kispál-, Tankcsapda- vagy Nirvana-dallal, de a lényeg Robi szuggesztív személyisége, egészen egyedi szövegei és szöveg-improvizációi: az egy (több?)személyes Bérczesi színház. Eszembe jut, hogy ezek a koncertek pont arra szolgáltatnak alkalmat, hogy ismét csak megerősítsenek minket abban, hogy Robi útján sok talán a kerülő, de érdemes megvárni, míg eléri célját, mert az eredmény teljességgel magáért fog beszélni! Szóképei olyan hangulatba rántanak, ami mindannyiunk életében jelen van, vagy volt, és csak annyit kérdez magunktól: hogy-hogy ezt nem én mondtam ki? John Lennon Instant Karma című számával biztatja a közönséget és a vállalkozóbb kedvűeket, hogy a színpadon mutassanak meg valami magukból! Így míg Róbert a közönség soraiba helyezi át magát, a hangolást is végző srác ezúttal egy dalát is előadja, amibe később az est főszereplője is beszáll. A kitérő után ismét Hiperkarma, még egy újabb számot is hallhatunk, Pont címre hallgat, de a közönségből érkező többszöri felszólítások ellenére sem hangzik el egy Blabla-szám sem.

Bár az előadás nem lesz fásultabb, mégis változik a koncert képe. Bár Robi láthatóan továbbra is élvezi a játékot, az este kicsit félrecsúszik. A számok addig rövidülnek, míg szinte csak mintegy említésszerűen, 15-20 másodperces átlaghosszúsággal jelennek meg, a közönségben pedig van, aki a színpadnak hátat fordítva merül beszélgetésbe társaival. Bár koncepciójából eredendően nem is akarja annak mutatni magát, a koncert mégis egyáltalán nem összeszedett, egyszerűen nem profi. Valószínű, hogyha az előadóról mit sem tudva, véletlen tévedek a Gödörbe, akkor kedves kis próbálkozásnak tűnik az egész, kár, hogy Bérczesi Róberttől ugyanez már vajmi kevés. Többen is távoznak, habár ez betudható akár annak is, hogy hajnali 1 is elmúlt már, mégis, ami számomra az elején elképzelhetetlennek tűnt, én is a helyváltoztatás mellett döntök, és így a Gödör másik feléből csípek csak el néhány gitárhangot. Ami tényleg szomorú ebben, hogy titkon érzem: semmiről nem maradok le. A koncert elején megfogalmazott véleményem mégis annyival lesz csupán árnyaltabb, hogy vajon tényleg képes-e Robi végigmenni az úton.

Hozzátartozik ehhez, persze az is,hogy csak az tud magasról esni, aki mert magasra menni, és ahol Robi jár ahhoz kivételes elme szükségeltetik. Mikor fél 3 után, indulás közben még egyszer megállunk a színpadnál, zenélés közben jól láthatóan ránk mosolyog. Nincs ebben semmi kihívó, inkább egy gyermeki mosoly, egy emberi gesztus ez. Lehet ő, hogy ő is érezte, néhol ez most kevés volt, játék közben is simán magához vágott egy (ön)ironikus „Bravó"-t egy-egy félresikerült gondolat után.

Nagy Gergő