Sokféleképp elsülhet egy visszavonulni készülő előadó búcsúturnéja. Cher megalomán Farewell Tourja sokakból a várttal ellentétes hatást váltott ki, mert - lássuk be - három évig búcsúzkodni nem ünnepélyes, hanem kínos dolog. Ellenben Phil Collinsról kiderült, hogy jó a humora: legutóbbi koncertsorozatát First Final Farewell Tour névre keresztelte, kigúnyolva ezzel bizonyos sztárokat, akik elhitetik a közönséggel, hogy utoljára lépnek színpadra, ezért mindenki látni akarja őket, így anyagilag baromi jól járnak, aztán pár év múlva megint előjönnek egy újabb nagy kaszálásra. Chris Rea esetében igazoltan másról van szó.
A middlesbroughi születésű énekes-gitáros nem flancolt és nem is humorizált, ő súlyos betegsége miatt volt kénytelen 2006-ban elbúcsúzni közönségétől. Azonban úgy hozta a sors, hogy a zenész egészségügyi állapota javult és akinek blues csörgedezik az ereiben, az képtelen sokáig tétlenül ülni! Így a The Road to Hell szerzője 2008. március 3-án újra a Budapest Sportaréna színpadán találta magát.
Rea a The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes című tripla album apropóján indult koncertkörútra. Ez a konceptlemez egy képzeletbeli zenekar karrierjét követi nyomon, akik először The Delmonts néven játszanak Shadows stílusú instrumentális zenét az ‘50-es, ‘60-as évek fordulóján, aztán néhány év múlva műfajt (vokális blues) és nevet (The Hofner Blue Notes) váltanak. A fél 8-ra hirdetett, s alig tíz perces késéssel kezdődő, száz perces koncerten is ezt a sztorit láthattuk megelevenedni. Az előadás első húsz percében a kevésbé tájékozott koncertlátogatók nyugtalankodtak, hogy „há’ mé’ nem énekel má’ a Chris Rea?”, a vájt fülű zenebarátok pedig belefeledkeztek a magas színvonalon prezentált búgó gitártémákba és pörgős basszusriffekbe. Aztán változott a díszlet, Rea kieresztette jellegzetes, kellemesen dörmögő, érzelemdús hangját, s ekkor már teljes volt az öröm a huszonvalahány és hatvanvalahány közti életkorú publikum részéről. Egyedül a közönségénekeltetésnél fürödtünk be, itt a szűkszavú Rea „terrible!”-ként jellemzett minket bár a hallgatóság védelmében megjegyezném, hogy az On the Beach nem éppen az az együtténeklős szám.
Amúgy érezhetően nem törekedett best of műsor összeállítására a művész: hallhattuk ugyan a The Road to Hellt, a Juliát és a Josephine-t, de nem kisebb slágerek maradtak ki a programból, mint például a Fool (If You Think It’s Over) vagy a The Blue Cafe (na meg a Driving Home for Christmas, de hát az ugye elég hülyén nézett volna ki márciusban). Ha belegondolunk, ez nem baj. Hiszen az életműösszegzés egyfajta lezárást is jelentene, de Rea még a hivatalos búcsú után sem akarja lezárni harmincéves pályáját. Ő csak játssza, amit szeret, amíg bírja erővel és egészséggel, annak a városonként 10.000 embernek, aki kíváncsi rá.
Lengyel Gábor
A middlesbroughi születésű énekes-gitáros nem flancolt és nem is humorizált, ő súlyos betegsége miatt volt kénytelen 2006-ban elbúcsúzni közönségétől. Azonban úgy hozta a sors, hogy a zenész egészségügyi állapota javult és akinek blues csörgedezik az ereiben, az képtelen sokáig tétlenül ülni! Így a The Road to Hell szerzője 2008. március 3-án újra a Budapest Sportaréna színpadán találta magát.
Rea a The Return of the Fabulous Hofner Blue Notes című tripla album apropóján indult koncertkörútra. Ez a konceptlemez egy képzeletbeli zenekar karrierjét követi nyomon, akik először The Delmonts néven játszanak Shadows stílusú instrumentális zenét az ‘50-es, ‘60-as évek fordulóján, aztán néhány év múlva műfajt (vokális blues) és nevet (The Hofner Blue Notes) váltanak. A fél 8-ra hirdetett, s alig tíz perces késéssel kezdődő, száz perces koncerten is ezt a sztorit láthattuk megelevenedni. Az előadás első húsz percében a kevésbé tájékozott koncertlátogatók nyugtalankodtak, hogy „há’ mé’ nem énekel má’ a Chris Rea?”, a vájt fülű zenebarátok pedig belefeledkeztek a magas színvonalon prezentált búgó gitártémákba és pörgős basszusriffekbe. Aztán változott a díszlet, Rea kieresztette jellegzetes, kellemesen dörmögő, érzelemdús hangját, s ekkor már teljes volt az öröm a huszonvalahány és hatvanvalahány közti életkorú publikum részéről. Egyedül a közönségénekeltetésnél fürödtünk be, itt a szűkszavú Rea „terrible!”-ként jellemzett minket bár a hallgatóság védelmében megjegyezném, hogy az On the Beach nem éppen az az együtténeklős szám.
Amúgy érezhetően nem törekedett best of műsor összeállítására a művész: hallhattuk ugyan a The Road to Hellt, a Juliát és a Josephine-t, de nem kisebb slágerek maradtak ki a programból, mint például a Fool (If You Think It’s Over) vagy a The Blue Cafe (na meg a Driving Home for Christmas, de hát az ugye elég hülyén nézett volna ki márciusban). Ha belegondolunk, ez nem baj. Hiszen az életműösszegzés egyfajta lezárást is jelentene, de Rea még a hivatalos búcsú után sem akarja lezárni harmincéves pályáját. Ő csak játssza, amit szeret, amíg bírja erővel és egészséggel, annak a városonként 10.000 embernek, aki kíváncsi rá.
Lengyel Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése