Ismered azt, hogy az amerikai, a magyar, a német meg az indiai beszélgetnek? Na, az a vicc, hogy ez nem vicc. Tegnap láttam élőben.
A Művészetek Palotájába nem csak azért szeretek koncertre járni, mert öntisztítós a vécéülőke, hanem azért is, mert nincs kétes eredetű tömeg, füst- és izzadtságszag.Sajnos azonban fennáll a veszélye annak, hogy a szofisztikált tömeg azzal van elfoglalva, hogy a karótól, amit lenyeltek, kényelmesen tudjanak aludni. Pontosan így volt ez a 9:30 Collective tegnapi koncertjén is. Huszár Endre világraszóló, multikulti projektjéről egyébként érdemes tudni, hogy olyan, mint a focivébé: évekig vársz rá, átadod magad a röpke varázsnak, aztán újabb böjt. De megéri, és tudod, hogy a következőn is ott ülsz majd, mert itt csak a legjobbak kapnak játéklehetőséget.
Régi rajongó vagyok, jól tudtam, hogy itt aztán a nu-jazzes táncikálástól egész a kísérleti elektronikáig kell tágítanom a hallójárataimat. Nem is döbbentem meg, amikor Alien Chatter fedőnév alatt előlépett a színpadra egy afro-amerikai gospelénekesnek tűnő féfi (Rodney Lee), valamint egy indiai jógi, népviseletben (Satnam S. Ramgotra, jegyezzük). Bevallom, feszengeni kezdtem. Sikítófrászt kapok a popipar által elcsépelt szitársamplerektől és a műanyag kongáktól, úgyhogy imádkoztam, hogy Kozma Orsi meseszép hangja majd nyomja el a pandzsábi életérzést.
Utólag szégyellem kicsit a fenntartásaimat, na de ki gondolta volna, hogy jön ez a két fura alak, és ekkorát alakít? Az első számnál már pokolba kívántam a Fesztiválszínházat, amiért csak ülve tombolás volt lehetséges, bár ahogy elnéztem a közönség merev sorait, ez csupán Szadruskát, hű 9:30 koncertlátogató társamat és engem zavart igazán. (Nem beszélve az idétlen fémkorlátról, ami az esetleges lezuhanást nem, ellenben a látást nagymértékben akadályozza. Vagy csak én nem ettem elég spenótot gyerekkoromban.)
A valószínűsíthetően mumifikálódott közönséget hiába próbálta defibrillálni Desney Bailey egyre nagyobb töltéssel, sajnos nálunk nem divat se angolul érteni, se tapsolni egy-egy frenetikus szóló után. A leginkább akkor szerettem volna elsüllyedni, amikor egészen pontosan kivehetővé vált kettőnk tapsorgiája Desney szólójában- no nem magunk, hanem a többiek miatt. Az ember aludjon a tévé előtt, ezért nem kell koncertjegyet venni.
A hangosítás az első szám alatt annyira fájt, hogy utána már nagyon tudtunk örülni minden egyes decibelnek, amivel a szaxofont lejjebb vették, bár az ének még ezután sem érvényesült úgy, ahogy kellett volna. Endre magánszáma alatt a Macskafogóban éreztem magam (gyk: Lusta Dick, az egyszemélyes zenekar), középtájtól meg egyre rosszabbul: egy ilyen koncertet szünet nélkül megtartani – figyelembe véve napi folyadékfogyasztásunkat - emberiség elleni bűntett.
A performansz (mert talán ez a legideillőbb kifejezés) az első hangtól az utolsóig vérprofi volt, izgalmas és különleges ötvözete a nagyon progresszív, nagyon elszállós zenének és az „utánaegyhétigdúdolós” dallamoknak. Satnam letisztult dobolása gyönyörű kontrasztot alkot Rodney Lee zongorabravúrjaival, a kollektíva pedig olyan összeszokottan varázsol el, hogy az ember egy-egy pillanatra azt gondolja: megálljunk, itt van már a Nirvána!
Csepelyi Adrienn
A Művészetek Palotájába nem csak azért szeretek koncertre járni, mert öntisztítós a vécéülőke, hanem azért is, mert nincs kétes eredetű tömeg, füst- és izzadtságszag.Sajnos azonban fennáll a veszélye annak, hogy a szofisztikált tömeg azzal van elfoglalva, hogy a karótól, amit lenyeltek, kényelmesen tudjanak aludni. Pontosan így volt ez a 9:30 Collective tegnapi koncertjén is. Huszár Endre világraszóló, multikulti projektjéről egyébként érdemes tudni, hogy olyan, mint a focivébé: évekig vársz rá, átadod magad a röpke varázsnak, aztán újabb böjt. De megéri, és tudod, hogy a következőn is ott ülsz majd, mert itt csak a legjobbak kapnak játéklehetőséget.
Régi rajongó vagyok, jól tudtam, hogy itt aztán a nu-jazzes táncikálástól egész a kísérleti elektronikáig kell tágítanom a hallójárataimat. Nem is döbbentem meg, amikor Alien Chatter fedőnév alatt előlépett a színpadra egy afro-amerikai gospelénekesnek tűnő féfi (Rodney Lee), valamint egy indiai jógi, népviseletben (Satnam S. Ramgotra, jegyezzük). Bevallom, feszengeni kezdtem. Sikítófrászt kapok a popipar által elcsépelt szitársamplerektől és a műanyag kongáktól, úgyhogy imádkoztam, hogy Kozma Orsi meseszép hangja majd nyomja el a pandzsábi életérzést.
Utólag szégyellem kicsit a fenntartásaimat, na de ki gondolta volna, hogy jön ez a két fura alak, és ekkorát alakít? Az első számnál már pokolba kívántam a Fesztiválszínházat, amiért csak ülve tombolás volt lehetséges, bár ahogy elnéztem a közönség merev sorait, ez csupán Szadruskát, hű 9:30 koncertlátogató társamat és engem zavart igazán. (Nem beszélve az idétlen fémkorlátról, ami az esetleges lezuhanást nem, ellenben a látást nagymértékben akadályozza. Vagy csak én nem ettem elég spenótot gyerekkoromban.)
A valószínűsíthetően mumifikálódott közönséget hiába próbálta defibrillálni Desney Bailey egyre nagyobb töltéssel, sajnos nálunk nem divat se angolul érteni, se tapsolni egy-egy frenetikus szóló után. A leginkább akkor szerettem volna elsüllyedni, amikor egészen pontosan kivehetővé vált kettőnk tapsorgiája Desney szólójában- no nem magunk, hanem a többiek miatt. Az ember aludjon a tévé előtt, ezért nem kell koncertjegyet venni.
A hangosítás az első szám alatt annyira fájt, hogy utána már nagyon tudtunk örülni minden egyes decibelnek, amivel a szaxofont lejjebb vették, bár az ének még ezután sem érvényesült úgy, ahogy kellett volna. Endre magánszáma alatt a Macskafogóban éreztem magam (gyk: Lusta Dick, az egyszemélyes zenekar), középtájtól meg egyre rosszabbul: egy ilyen koncertet szünet nélkül megtartani – figyelembe véve napi folyadékfogyasztásunkat - emberiség elleni bűntett.
A performansz (mert talán ez a legideillőbb kifejezés) az első hangtól az utolsóig vérprofi volt, izgalmas és különleges ötvözete a nagyon progresszív, nagyon elszállós zenének és az „utánaegyhétigdúdolós” dallamoknak. Satnam letisztult dobolása gyönyörű kontrasztot alkot Rodney Lee zongorabravúrjaival, a kollektíva pedig olyan összeszokottan varázsol el, hogy az ember egy-egy pillanatra azt gondolja: megálljunk, itt van már a Nirvána!
Csepelyi Adrienn
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése