2008. október 2., csütörtök

Újrahasznosított szemét, piszok és mocsár Melvins – A38, szeptember 22.

Feltérképezésképp néhány említésre méltó információ a zenekarról, akik most először léptek fel nálunk: a Melvins amerikai underground kultzenekar, amelyik olyan előadókra volt hatással az utóbbi negyed évszázad során, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Tool, vagy Mike Patton. A ’80-as évek elején alakultak, eleinte punkot játszottak, de hallottunk tőlük grunge-ot, majd sludge-ot, stonert, és ezek kemény masszáját, meg még ki tudja mit. Nincs bélyeg, az leesne róluk, műfajilag mindig is nehezen voltak behatárolhatóak. Sose maradtak meg egy stílusnál, csak a progresszivitás állandó náluk. Már csak ezért is lehet, hogy a mainstreammel sose volt még csak köszönőviszonyban sem zenéjük.

Mindez sehol nem jelent stadionnyi közönséget, de azért naivan elszomorodtam, hogy egy A38-at se tudunk megtölteni - nem ők, mi -, de aztán megmosolyogtam magam, hogy ezen én most miért is csodálkozok itt, Magyarországon. Kényelmi szempontból viszont nagyon előnyös volt ez a kellemesen szellős közeg, egész családias hangulatban telt az este. S mivel kimondottan nem a legújabb, trendi fiúzenekarról van szó egy cukipofa énekessel az élén, talán életemben először nem is kellett sorban állnom a női wc-nél, lányok híján ugye. Ellenben sok volt a szőrös, kemény tekintetű survivor.

A Pornról sajnos lemaradtam, annyi infó azért eljutott hozzám, hogy valami instrumentális noise produkció volt, és ők is ugyanazzal a két dobos felállással léptek fel, akárcsak a Melvins, élükön egy bizonyos Billy Andersonnal.

A Big Business egy egész jó hard rock zenekar lenne, ha az énekes/basszeros Jared Warren - a Melvins jelenlegi basszerosa - nem Lemmyre emlékeztetne a Motörheadből kinézetre és énekstílusra egyaránt, csak nem annyira lehengerlő. Másrészt számomra érthetetlen okokból kifolyólag ezt a koncertet csak a zenekar ritmusszekciója adta, a dob meg a basszus. Kongott is az ürességtől a színpad.

Minket persze elsősorban a Melvins érdekelt, bár itt nem három különálló zenekarról lépett fel Melvins tagok játszottak mindegyikben, öt zenész három zenekara adott koncertet. Csak főhősünk, vagyis inkább antihősünk, Buzz Osborne debütált jelenlétével a főprodukción. Az est a Big Business dobosának, az ebben a produkcióban kivételesen szólózó Coady Willis-nek volt egyébként a legembertpróbálóbb, ő ugyanis mind a három produkciót végigdobolta.

Panaszra egyébként kevés oka lehetett annak, aki ellátogatott a hajóra ezen az estén, elég erős koncertet adott a Melvins.

Az Albert Einsteint is megszégyenítő hajkoronával rendelkező Buzz Osborne-t nem lehetett azonnal nem kiszúrni, ráadásul a színpadképet fokozandó egy ventilátor fújta hátulról ezt a szénakazalt végig. A műsort az új lemez címadó dalával, az egészen slágeres és emészthető Nude With Boots-szal nyitották. A koncert programját egyébként az utolsó két lemez anyaga adta, ami jó választás volt. Az A Senile Animal kegyetlenül kemény számai és a Nude With Boots játékos darabjai kiegészítették egymást. Az új album remek darabjai, a The Kicking Machine, a Billy Fish, a Suicide In Progress élőben talán még jobban is szólnak, mint lemezen. A Dies Iraea viszont élőben kicsit csupasz volt, nem volt annyira középkori, gótikus hatású, ahogy az albumon. Persze bebiggyesztettek pár súlyosabb sludge témázást, egy-két ősrégi számot is. Ez utóbbi olykor valóban koncentrációt és türelmet igényelt, begyorsult ütemek és csúcspontok után jött néha egy-egy melvins-es belassulás.

Ezeknek a részeknek egyébként mintha lenne valami mögöttes mondanivalójuk, hogy "ok, játszunk mi kemény rockot, szórakozzatok rajta, ha akartok, de ne higgyétek, hogy miattatok van ez az egész". Egyrészt ennek a mindenbe totálisan beleszaró művészi attitűdnek tudható be, hogy soha nem futottak be igazán, másrészt a zene, amit csinálnak, amúgy sem könnyen emészthető, és többnyire kiszámíthatónak se mondható.

Igazából az utóbbi 15-20 év alatt bármikor dönthettek volna úgy, hogy befutnak, nem lett volna túl nagy erőfeszítés nekik. Biztos örültek volna neki, ha mondjuk kompromisszumok nélkül ez megtörténik, de olyan meg nem nagyon van ugye. Így viszont learatták helyettük sokan mások a babérokat, akik - jó értelemben véve -újrahasznosították a Melvins zenéjét, lásd példának a cikk elején felsoroltakat.

A közönségből vegyes reakciókat váltott ki a produkció. Az elején kicsit fagyos volt a hangulat, de aztán egészen feloldódott, és egyre többen próbáltunk mind előrébb tolakodni. A lassú részeknél ismét leült kissé a hangulat, de ezen a koncerten - és egyáltalán a Melvins zenéjében - nem véletlenek ezek a lassítások. Persze egy ilyen sok stílusban zenélő együttesnél nem valószínű, hogy egy 25 éves zenekar összes korszakát és lemezét ugyanúgy értékeli egy 40-es évei vége felé járó veterán rocker, mint egy fiatal huszonéves. Volt pár arc egyébként, akik úgy gondolták, hogy menő megjelenni egy Melvins koncerten Nirvana-s vagy Pearl James pólóban, de a többség azért képben volt.

A koncertre visszatérve, a zúzósabb darabok nagyon ott voltak. Van az A Senile Animalen 3-4 egymást követő, egy egész folyamatot alkotó őrült, de zseniális szám - Rat Faced, The Hawk, You’ve Never Been Right -, az volt a csúcspont, amikor ezeket végigzúzták. Ha kicsit többen ismernék őket, tuti nagy pogó kerekedett volna, így csak majdnem. A két dobos pedig hatalmas ötlet, nagyon erősen szólt így a kettő együtt élőben is, öröm volt nézni, ahogy bizonyos részeknél egymásra vicsorgott a két dobos, Dale Crover és Coady Willis.

A koncertet a súlyos Boris-szal zárták, majd a két gitáros előadta az amerikai himnuszt átírt és erőteljesen gúnyos szöveggel, majd csendben levonultak a színpadról.
Nem feltétlenül ront egyébként egyik vagy másik produkción, ha tulajdonképpen majdnem ugyanazokból a tagokból álló három különböző zenekar, projekt egymásutánban lenyom egy estét. De hogy ezek a fiúk ezt napról napra meg is ismétlik - aki nem hiszi, nézze meg a Melvins turnénaptárát, minden nap játszanak -, na ahhoz már kell némi elfogultság. Jogosan kétségbe vonható lehetne tehát a produkciók színvonala, mégsem volt az. A minőség pár momentumtól eltekintve első osztályú volt, már ami a zenekaron múlt. Inkább mennyiségileg volt kifogásolható a koncert, kevés volt ez így. Ráadás sem volt, a Melvins nem a visszatapsolható kategória.
De így legalább tömör volt, mint a kő.

Polgári Olívia

Nincsenek megjegyzések: