Interjúmat egy amerikai tanárommal, Louis Perezzel készítettem el, aki körülbelül 8 éve él Magyarországon és többet tud Magyarország történelméről valószínűleg, mint én magam. Beszélt az avar/kazár hatásokról, Istvánról és Koppányról, Trianonról, egyszóval egész átfogó képet adott a történelmünkről, én mégis inkább a zenei/költészeti részét emelném most ki.
Szabó Zita
Fiatalnak lenni a hatvanas években - sportolóként
Száll Antal a margitszigeti sportuszoda nagy tiszteletnek örvendő mesteredzője (szerencsére nekem csak Tóni, mert egészen kicsi koromtól kezdve ismerem, mikor az ember még bárkit tegez, gátlások nélkül, most pedig már nem engedi, hogy magázzam) élsportoló múltja miatt az ötvenes évek végétől kezdve sűrűbben járt külföldön, mint a „hétköznapi emberek” ebben a korszakban, tehát nemcsak a magyarországi helyzetet, de az itthon-külföld ellentéteket is felidézte.
Mi az uszodában éltünk, a szórakozás is nagyon behatárolt volt a sport miatt, de mikor az edzőnk elengedett, általában a Kisöreg-be és a Kapás utcai tánciskolába jártunk, ahol hétvégenként össztánc volt. A kaszinóba szintén csak edzői engedéllyel mehettünk. A mozi sem úgy volt, mint manapság, hogy kinézed a műsort, és megveszed a jegyet. Ketten-hárman összeálltunk, vettünk egy jegyet, és úgy lógtunk be. Múzeumba is rengeteget jártam, itthon és külföldön is. Szerencsére mindig olyan pedagógusaim, nevelőim voltak, akik a kultúra felé irányítottak. Számomra teljesen természetes volt, hogy akár külföldön akár itthon, edzések, verseny után hulla fáradtan is elmentünk a korábban már bejelölt nevezetességekhez, múzeumokba.
56 után az uszodából disszidált az előttünk és utánunk következő generáció is, így mi lettünk a kedvezményezettek, így mehettünk külföldre, versenyekre és edzeni. 1957-ben, Hamburgban voltunk versenyen, ott ittunk először Coca Colát. Az egy fantasztikus dolog volt! Egyetlen pohárra volt pénzünk, és csak nagyon lassan, kortyonként mertük inni. 58-ban voltunk Velencében, Rómában, Genovában, Nápolyban. Egyik nap a „Halló itt Gabriella” című filmet néztük a moziban. A férfi főszereplőnek fekete mokaszinja, farmerja (mi addig kovboj nadrágnak hívtuk) csíkos pólója, és napszemüvege volt, rögtön eldöntöttük, hogy nekünk is kell ilyen! Következő héten mi is ilyen szerelésben mentünk le az uszodába, egész más szemmel néztek ránk a lányok! Szintén 58-ban voltunk Pekingben, ahol kisebb negatív hatás ért. A városban még látszott az utolsó évek amerikai hatása. Elvittek minket a Parker gyárba, ahol egy hangárban álltak a munkások a futószalag mellett, és egy öt mozdulatból álló monoton munkát végeztek. Itt értékeltem át a sportot, belegondoltam, hogy inkább felkelek minden nap hajnalban, csak ne kelljen ilyen borzalmas munkát végeznem. 64-ben, Tokióban voltunk az olimpián, és akkor játszották Louis Armstron 5 Penny című filmjét. Összepakoltunk egy zsák kaját, és háromszor néztük meg egymás után, mert annyira jó zenék voltak benne! Szerencsére a Beatles is pont akkor adott koncertet Tokióban, így őket is láttuk. 16 ezren voltak a csarnokban, és a kis visszafogott japánok teljesen kivetkőztek magukból, megőrültek értük! A lányok visítottak, a fiúk meg hármasával ültek egymás nyakában! Szintén 64-ben két hetet voltunk Párizsban, és két teljes napot töltöttünk a Louvre-ban, mert azt ennél kevesebb idő alatt lehetetlen végignézni. Blackpool-ban viszont annyira nem volt semmi látnivaló, hogy a vásárlóutca két oldalán elindultunk, és írtuk össze az árakat, mi, hol, mennyi, és vásároltunk.
Mindig voltak kuriózumok, amiket be kellett szerezni. Amikor megjelent a Mambó magnó, hazahoztuk, és másoltuk a lemezeket. Sercegett, recsegett, de legalább a miénk volt! Rádióból nem annyira vettem fel a dalokat, nem szerettem a Luxemburg Rádiót sem, én az operát gyűjtöttem. Mi hoztuk haza az első Grundig rádiót is. Külföldön főleg a herendi porcelán meg a fogarany kellett.
Az Illéssel már nem volt időnk foglalkozni, őket később szerettem meg. Az Omegából nem szerettem azt a nagy hajút, a Kóbort. A Metro sem igazán tetszett. Amikor házibuliban voltunk, persze ezek mentek, akkor meghallgattam, de egyébként nem kedveltem. Engem a komolyzene érdekelt inkább. Mikor Louis Armstrong 65-ben fellépett a Népstadionban, ott volt az egész úszóválogatott. A koncert is olyan természetes volt számunkra, mint a múzeumlátogatás.
Egyikünk se volt úgy, hogy kint maradt volna. Persze elég szűkösen éltünk itthon, de sosem nyúztam a szüleimet semmiért, a sport miatt könnyebb volt az élet. Mindig kitűztem magam elé a következő célt, és amit meg akartam venni, azt előbb-utóbb sikerült. 800 forint volt a maximális kalóriapénz, amit én is kaptam a szövetségtől, és – ezt biztos hallottad már - de az akkor hatalmas pénz volt! Meg ugye a sefteléssel is kerestem egy kis mellékest. Mivel az uszoda egészen más társadalmi világ volt, ezért ott is könnyebben tudtam intézni az ügyeket. Híres színészek, zenészek, és politikusok jártak le az usziba, és miután szereztünk egy kis hírnevet az úszással, könnyebben teljesítették a kéréseket. Így jutottam be például az egyetemre, természetesen csak esti tagozatra, mert a nappali státuszhoz kevés volt a protekció.
66-ban házasodtunk össze Katival, és 67-ben már kaptunk is egy tágas lakást, ami akkor szintén csodaszámba ment, mert általában három-négy évet kellett várni egy lakásra. Csak ugyanazt tudom mondani, mint eddig, a sportolás lényegesen megkönnyítette az életünket.
Végső konklúzió?
Nem cserélném el a fiatalságomat a tiétekre.
Fiatalnak lenni a hatvanas években
Mennyire lehetett nyomon követni a külföldi zene történéseit a 60-as években Magyarországon? Hogy lehetett hozzá jutni az egyes előadók albumaihoz? És mit engedett a kormány „beszivárogni” az országba?
Ehhez a kérdéshez hozzá tartozik a politikai környezet is. Akkoriban a szocialista közösségnek voltunk a tagjai, és első sorban, a hivatalos rádiókban, illetve az egyre terjedő televízióban ennek a zenei és kulturális hatása volt a döntő. A nyugati nyugat-európai zenét és kultúrát igyekeztek minél inkább hátérbe szorítani.
Akkor ez azt jelentette, hogy a keleti blokk zenéjét kellett hallgatni?
Ez miről szólt bővebben?
Mennyi ideig tartott, míg 1-1 nagyobb együttes zenéi eljutottak Magyarországra?
Milyen változások voltak az öltözködési stílusokban?
Először nem lehetett Magyarországon olyan ruhadarabokat kapni, amelyek nyugaton természetesek voltak a fiataloknak. Nagyon kurrens dolog volt a márkás farmernadrág. Próbálták helyettesíteni a magyar megfelelőjével, de nem volt átütő a siker.
Honnan lehetett beszerezni ezeket a ruhákat, kiegészítőket illetve lemezeket?
Mennyire volt Magyarországon Beatles-őrület? Próbálták esetleg valamilyen módon utánozni?
Voltak Magyarországon próbálkozások a rockzenében, a Metró, az Illés az Omega. Amiknél próbálták a magyarországi fiatalok is valamilyen szinten kifejezni az érzelmeiket. De nem volt olyan szintű, mint Nyugaton. Bejött a Beatles, szerették, ugyanúgy, mint a Rolling Stonest, megvolt a táboruk. Ezek az együttesek engedélyt kaptak a hivatalos kultúrpolitikától, hogy Magyarországon is jelen legyenek a rádiókban, de miután nem voltak koncertek, igazán nem tudta a fiatalság kiélni a tombolási vágyát.
Hogy terjedtek ezek a lemezek, mekkora volt a kereslet rá?
Volt igény rá, és az volt a „menő” aki hozzá tudott jutni ezekhez a külföldi zenékhez, és ezek magnófelvételként terjedtek. Nagy kincs volt. Például én is, amikor a 60-as évek vége felé, egy osztálytársamtól kölcsön kaptam egy japán kiadású Beatles-lemezt. Nagy csodálattal nézegettem a piros lemezt, ami hajlott, nem úgy, mint a Magyarországon kiadott kemény bakelitlemezek, amikkel inkább a cipőbe lehetett beverni a szögeket. Nagyon strapabíróak voltak, csak a zenei hatásuk volt egy kicsit gyengébb. De hát Magyarországon a zenei lejátszók kultúrája is elég lassan tartott lépést. Mindenesetre a fiatalok akkor is örültek a jó zenének és próbáltak módot találni rá, hogy meghallgassák és gyűjtsék.
Mennyire voltak ekkoriban zenei újságok? Hogy lehetett hozzá jutni, ha erre volt valakinek igénye?
Volt rá igény, de mint minden más, ez is egy erős szűrőn ment át. Ami nem volt megfelelő a hivatalos irányzatnak, az nem jelenhetett meg. Ezek az újságok általában a KISZ különböző kiadványai voltak, Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, ezekben lehetett valamilyen szinten hírekhez jutni, de nagyon erősen szűrve.
Csaba Emese
Az 1960-as években természetesen minden fiatal KISZ-tag volt. Szórakozni az alaposan és igényesen megszervezett hétvégi zenekaros bálokon lehetett. A művelődési házban szigorú szülői felügyelet mellett tombolhatott az ifjúság. A szülőknek beosztása volt, hogy melyik hétvégén ki ügyel a rendre és erkölcsre. Több-kevesebb sikerrel, mert persze a lányok ugyanolyan könnyűvérűek voltak, mint bármikor máskor, ha éppen némi alkoholos befolyás is éri őket. A fiúk pedig annyira undorítóra és egyszerűre tudták inni magunkat az elcsent házi pálinkából, amit akár tanítani is lehetne. De ezt senkinek sem kellett. Meséli is egyből a helybéli, amint meghallja kérdésemet. Arca nem nagyon árul el érzelmeket, alkoholizmust annál inkább. Hiába, maradt még valami abból az egykori hippiből. Igaz ez a piros orr valójában nem trendi, de a kocsmában alap.
Azokban az években a hatalom a Kommunista Párt kezében összpontosult. A legjellemzőbb művészeti események az 1956-os forradalom leverése után és 1973 között történtek. Az első jelentős kiállítás Tavaszi Tárlat címmel 1957-ben nyílt meg, ezt később tovább alliterálta Aczél György „három T”-je. A fiatalok Magyar Ifjúságot olvastak és Táncdalfesztiválokra jelentkeztek, vagy éppen megmutatták ki mit tud. Farmert hordtak volna, de alig lehetett hozzájutni, főleg vidéken, ha volt csak az Ecserin. Virágzott volna a szubkultúra, ha nem tették volna lehetetlenné. Persze mindig voltak kivételek. Olyanok is, akiket azóta, már mindenki ismer és persze sok, ismeretlen alkotó és alkotás.
Az utóbbi csoportba tartozott a Beat-less is. A cseles, de cseppet sem eredeti névadás talán már a kezdetekben megpecsételte a nógrádi fiúk sorsát. Igaz a földrajzi, anyagi és egyéb tényezők is közrejátszottak abban, hogy nem ismerjük őket. A banda 2,5 fellépést ért meg a csitári művelődési házban. Természetesen négyen voltak, fellépéseiken öltönyt húztak, kicsit idétlenül topogtak a színpadon (persze nem állt rendelkezésemre ezt igazoló képanyag, így lehet csak a kicsit esetlenül tántorgó Barna bácsit értettem félre, akinek mellesleg muszáj megemlítenem teljes nevét: Szőke Barna, eszméletlen) és a lányok elaléltak.
Az apró konyhában ücsörögve megtudtam, hogy a próbák egy használaton kívüli kamrában zajlottak, kölcsön hangszerekkel, vagyis mégsem, mert a dobos a helyi zenekarban is domborított, neki volt cucca. Egyetlen saját számot sikerült összehozniuk, annak sem volt az utolsó percben már szövege, mert odáig futotta a kreativitás. Az eldúdolt részletből igen gyanúsan az egyik (beazonosíthatatlan) nagy sláger dallama rémlett fel bennem. A repertoár jelentősebb részét a brit elődök alkotásai tették ki, de kívánni is lehetett. Nagyok voltak a tervek és az álmok. A világhírnév volt a minimum, ám az ide vezető utat a harmadik koncert második fele húzta keresztbe. Illetve egy lányka, akin nem tudtak megosztozni. Na és persze egy nagy, nyilvános verekedés. Sajnos a gitártörés elmaradt.
Már soha nem fog kiderülni, hogy vajon milyenek is voltak a srácok, talán nem is maradtunk le semmiről. Az biztos, hogy az egykori gitáros napjai még mindig nagyon vidáman és mondhatni bohón telnek, de csak úgy a maga falusi módján. De azért jó tudni, hogy ott is volt élet és ott is próbálkoztak az alkotással, ahol ma már szinte alig történik valami. És persze végre gazdagodott egy sztárral az ismerőseim névsora, mert azután a csípőmozdulat után már csak ezt a jelzőt használhatom az öregúrra. Ilyet csak az igazán nagyok tudnak.
Molnár Csilla
Fiatalnak lenni a hatvanas években - vidéken
Mi az első dolog, ami a 60-as évekről eszedbe jut?
Mivel én akkor voltam gyerek, és a hatvanas években jártam a kamasz éveimben, ezért az első dolog, ami azonnal beugrik, az a boldog, felhőtlen gyerekkor. A nyugalom, kiegyensúlyozottság, biztos háttér jellemezte számomra ezt az időszakot. Jól éreztem magam az iskoláimban és a családi háttér is megfelelő volt… szóval a gyermekkorom az első és legfontosabb, ami eszembe jut ennek az időszaknak kapcsán.
Mi az, amire szívesen emlékszel ebből az időszakból, és mi az amire nem?
Szívesen emlékszem az általános iskolai évekre, mivel aktívan részt vettem az iskolai életben. Rendkívül sok programban vettem részt, pl.: tánccsoport, irodalmi színpad, táborok, bálok. Viszont az már nem volt annyira kellemes, hogy ezekre a bálokra akkoriban a szülők is elkísérték a gyerekeiket és a sarokban ülve végig figyelték, hogy ki kivel beszélget, táncol, mikor és meddig van valakinek a társaságában. Ezek már akkor is kellemetlen dolognak számítottak. A gimnáziumból szintén jó emlékeim vannak. Főleg az építőtáborok. A nevével ellentétben azért ezekben sokat szórakoztunk is, hasznosan töltöttük a szabadidőnket. A szüreti felvonulások is nagy élménynek számítottak. Amire nem szívesen emlékszem vissza, az gyerekkoromból a kemény fizikai munka, amit a TSZ-ekben kellett végeznünk. Nem volt kötelező, de természetesen mindenki segített a családjának, mert a normát teljesíteni kellett, ezt jól bevésték a fejünkbe. Gimnáziumban pedig a KISZ-gyűlések… csak púp volt a hátunkon! Unalmas előadásokon kellett ülnünk. Hát az nem volt valami jó!
Milyen volt a közhangulat? Tényleg „fekete-fehér"volt minden?
Gyerekként én másképp emlékszem erre. Egyáltalán nem volt fekete-fehér! De én nyilván másképp láttam sok mindent, mint mondjuk az akkori felnőttek. A sok jó élmény nekem színessé tette azt az időt. De pl.: mindenben nagyobb volt a fegyelem, mint mostanában.
És az emberek, a ruhák, a divat, a házak?
A faluban egyformák voltak a házak, ez valóban igaz. De a városban már épültek nagyobb épületek, amik azért kitűntek a többi közül. Kisvárosi hangulat volt, sok trafikkal, zsidó kereskedőkkel… viszonylag nagy volt a nyüzsgés a falusi élethez képest. Az emberek sem voltak egyformák, bár nagy volt a különbség a vidékiek és városiak között. De olyan őrült divathóbortok, mint manapság, nyilván nem voltak. Összességében nem mondanám, hogy szürke volt, vagy fekete-fehér. Én legalábbis nem így láttam. De az idő mindent megszépít…
Milyen zenét hallgattál? Illetve hallgattál-e egyáltalán zenét? Ha igen, akkor milyen formában jutott el a fiatalokhoz a zene? Milyen előadókra emlékszel, kiket szerettél?
Természetesen hallgattunk zenét! Nagyon fontos volt az életünkben, úgy, mint a mostani fiatalokéban. Elsősorban a rádióból szóltak a zenék. Nekünk nem volt lemezjátszónk, így csak a rádióban hallottam zenét. De ismertem olyanokat, akiknek sok lemezük volt. Később megjelent a TV és az első Táncdalfesztiválok. Ez nagyon emlékezetes, mert nekünk volt először TV-nk az utcában, így mindenki hozzánk jött át a fesztiválokat nézni. Nagy eseménynek számított a Táncdalfesztivál. És nem csak a fiatalok voltak kíváncsiak rá. Főleg a magyar előadókat ismertem. Poór Péter, Omega, Illés Együttes, Aradszky László, Koós János, Szécsi Pál, Kovács Kati, Koncz Zsuzsa… őket szerettem. Poór Péter volt a kedvencem, neki gyűjtöttem a képeit is, amiket a trafikokban árultak. A magyarokon kívül olasz előadók voltak még népszerűek, pl.: Gianni Morandi. Illetve amire még emlékszem, az a „Je t'aime..." című szám (Serge Gainsbourg), amit párszor hallottunk, aztán betiltották, mert erkölcsileg nem volt elfogadható… pedig jó szám volt!
Koncertekre jártál?
Nem emlékszem koncertekre. Mifelénk legalább is nem voltak. A bálokon játszottak kisebb zenekarok, de volt, amikor lemezről szóltak a zenék.
Mi volt a legszembetűnőbb változás a 70-es évek beköszöntével az előző évtizedhez képest?
Nem nagyon emlékszem erre az időszakra, lekötöttek a főiskolai tanulmányaim. Hirtelen, villanásszerű változások nem rémlenek. Ami talán szembetűnő volt, az az, hogy sok új áru jelent meg a boltokban. Igaz, hogy csak kevés volt belőlük és néha az is csak pult alatt, de nagy szám volt pl. hogy banánt vagy orkánkabátot lehetett venni az üzletekben. Ami még beugrik, hogy sok lakás épült, könnyebb volt lakáshoz jutni. Sokan költöztek vidékről a városokba. Többek közt mi is.
Visszamennél a hatvanas évekbe, ha tehetnéd?
Ez jó kérdés, sokat szoktunk róla vitatkozni a hasonló korúakkal. Mindenki átkozza azt a kort, mert ma már tudjuk, hogy valójában mi történt, és hogy hogyan mentek akkoriban a dolgok. De mi, az úgymond kisemberek ebből semmit sem érzékeltünk. Persze, lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert gyerekfejjel minden másnak látszik. De azt bizton állíthatom, hogy nagyobb volt a biztonság – minden szempontból – mint most, és amire szükség volt az élethez, azt meg lehetett szerezni. Másrészt mai szemmel nézve már látjuk, hogy mennyire be voltunk korlátozva. Mára már kitárult a világ, nagyobb a mozgástér, több a lehetőség, szabadabb az élet… Nem mennék vissza! Jól éreztem magam akkor, de már elmúlt, inkább előre kell tekinteni.
Püspök Tamás
Hogyan emlékszel vissza a hatvanas évekre?
A hatvanas évekre most már nosztalgiával emlékszem vissza; a szegényes életmód nem viselt meg, így utólag visszagondolva, mert mindenki ugyanazon a szinten élt, nem voltak nagy különbségek. Sokkal szerényebbek voltak az igényeink a mai fiatalokénál, ez már a kisebbségi létünkből is fakadt.
Mit jelentett ott és akkor magyarnak lenni?
A nemzetiségi toleranciába beleszületve a mindennapok természetesnek tűntek, főleg amíg a városból, Szilágysomlyóról el nem kerültem, teljesen magyar közegben éltem. A román nemzetiségű barátaim, ismerőseim is magyarul beszéltek, ez volt az általános. Az iskola (mármint az elemi iskola) teljesen magyar volt, a gimnázium kétnyelvű, egy-egy párhuzamos magyar és román nyelvű osztállyal. A feszültségek nem ütköztek ki.
Az érettségin viszont már kezdtek mutatkozni a jelei a magyar mivoltom hátrányainak. 32 személyből 19-en mentünk át az érettségin, a sokkal szigorúbb elbírálás miatt… Nem érettségizhettünk a városunkban, Margittán volt a magyar tagozat érettségije, egyetlen tanár sem vehetett részt a volt tanáraink közül az elbíráló bizottságban. Teljességgel idegen környezetet teremtettek számunkra. Az egyetemen, bár kétnyelvű volt, a magyar tagozaton is a tantárgyak egy részét román nyelven kellett hallgatni. A felvételin a román nyelvből is kellett vizsgázni, pedig ez zeneművészeti főiskola volt. Kizáró jellegű volt a román vizsga. Kiváló szakmai eredményeim ellenére román nyelvből nem ütöttem meg a minimális szintet, így a dékán magához hívatott, és elmondta, hogy azzal a feltétellel vesznek fel, hogy román tagozatra iratkozom. Az első év rettenetesen nehéz volt, hiszen a zenei irodalomtól a zenetörténelemig a „tudományos szocializmustól" a zenei formatanig mindenből románul kellett vizsgázni már az első év végén, annak ellenére, hogy nem tudtam jól a nyelvet. A tudományos szocializmus –akkor kötelező tárgy mindenütt – még magyarul is érthetetlen zagyvaság, áltudomány volt. Tudom, beleolvastam a magyar jegyzetekbe is.
Visszagondolva úgy érzem, nem volt elég jelentkező a román tagozatra, és így tereltek át bennünket.
Hogyan emlékszel vissza, milyen volt az általános közérzet, világszemlélet akkoriban?
Kolozsvár a nemzetiségekkel szemben még akkor mondhatni, toleráns város volt, bár megjegyzések már elhangzottak társaságban a rovásunkra. Az egyetemi évek utáni tartalékos tiszti kiképzés, mely Moldovában (Románia keleti részén) történt, ahol kiütköztek az első kemény konfliktusok a magyarok hátrányára. Ezek a konfliktusok verekedésig fajultak, majd a közülünk választott szakaszvezetőt, aki terrorizálta a magyar társaságot, a tiszti iskola politikai parancsnoka eltávolította az egységtől, mert nagyon veszélyes volt a helyzet, hiszen őrségben élesre töltött fegyverekkel jártunk. A pályakezdésemet viszont egyáltalán nem befolyásolta a kisebbségi létem, nem voltak hátrányaim.
Milyen szórakozási lehetőségek voltak akkoriban egy fiatal számára?
A szórakozás merev keretek közé volt szorítva, gyermekként tánciskolába járhattunk, ami szigorú rendszabályokhoz volt kötve. Szinte csak magyarok jártak oda, magyarul zajlott az egész. Mozilátogatásra kizárólag iskola idején kaptunk engedélyt, akkor is a vasárnap délelőtt 10 órai diákelőadásra; az iskolában gyülekeztünk, majd egyenruhában, kettes sorban mentünk a moziba. Utána kettes sorban vissza az iskolába, onnan szabadon távozhattunk. Más napokon és más körülmények között a mozi elképzelhetetlen volt. Az igazgatóság szabta meg, hogy milyen filmeket tekinthetünk meg, az állam által cenzúrázott filmeket az iskola még külön felülbírálta. A kulturális élet a városban jellemzően magyar nyelvű volt. A városnak műkedvelő operettegyüttese volt, ahol Kálmán Imre és Huszka Jenő operetteket adtak elő.
Milyen volt az akkori zenei színtér?
Teljesen korlátozott volt, az ottani cigányzenészek repertoárját ismerhetted, amelyek szörnyen régimódiak voltak, és ez volt az egész.
Milyen lehetőségeitek voltak a nyugati popzene megismerésére?
A nyugati popzene megismerésére, ami eljutott hozzánk, a nehezen fogható Luxemburg, illetve a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű műsora volt, Cseke László vezetésével. Ezt az adást állandóan zavarták, töredezett, szakadozott volt, gyengébb minőségű rádióval (amilyen nekünk is volt) teljességgel élvezhetetlen volt. Ráadásul nem tudtunk angolul sem, ami pedig azért jól jött volna- mi franciát és oroszt tanultunk.
Te Magad hogyan élted meg, tisztában voltál-e, hogy mi van körülötted?
A családban a szüleim nem neveltek kemény nemzeti öntudatra, ismerve a heves természetem; féltek, hogy komoly konfliktusokba keveredem. Hiszen apámnak nagyon sok hátránya volt nemzetiségi mivoltából élete során.
Megfordult-e a fejedben, hogy elhagyd az országot?
Igen. De ez hiú ábrándnak tűnt, hiszen szüleim pedagógusok voltak, s ez az állásukba került volna. A legnagyobb lehetőség 1968-ban volt, amikor egy egyetemi komolyzene-együttessel Koppenhágában voltunk és már egyetem vége felé, ötödév végén, és azonnali állást ajánlottak a Koppenhágai Királyi Operánál. Végül is hazatértem, az előbbi okok miatt és testvérem is az orvosi egyetemről repült volna, ha kint maradok.
Sajnos nem volt lehetőség arra, hogy megismerjük az igazságot, így ennek hiányában nem éltünk azzal az öntudattal, amellyel egy fiatal kellett volna, hogy éljen; tanácsolom a mostani generációnak, akik sokkal értelmesebbek az akkoriaknál, hogy foglalkozzanak többet a magyarság módjával, és komoly lépéseikben mindig tegyenek számot arról, hogy egy nemzethez tartoznak, mert a mai globalizáció korában nagyon szükséges a hovatartozás, különben elvész a nemzet.
Hatvani Etelka
Milyen érzésekkel emlékszel vissza a 60-as évekre?
Ha visszaemlékszem, szinte csak pozitív érzések jönnek elő bennem. A szocialista rendszerben sok intézményesített tevékenység volt, amelyek összekovácsolták a fiatalokat. A felnőttek sem politizáltak, alapvetően tiltott volt, a köznépnek nem is nagyon volt igénye rá, hacsak nem arra, hogy alkalomadtán titokban kibeszéljék az oroszokat. Az emberek nyugodt, békés életet éltek a mindennapi teendőkre koncentrálva.
Mit értesz intézményesített programokon?
Például az iskolai kirándulásokat, úttörőtáborokat, papírgyűjtéseket. Voltak szervezett múzeum- és színházlátogatások is. Az osztályok kisebb egységekre, örsökre oszlottak fel, és hivatalosan az örsi gyűléseken ismerkedtünk az úttörők 12 pontjával. Gyakorlatilag ezek az összejövetelek biztosítottak lehetőséget a játékra, később kötetlen beszélgetésre.
A televízió mennyire volt elterjedt akkoriban?
Nem sok embernek volt a 60-as évek közepéig, csak intézményekben. Hozzánk legközelebb a ruhagyár kultúrtermében volt, 2 Ft/fő/alkalom volt a díja. 60-as évek második felében minden 5. vagy 6. lakásban volt már készülék. Este 6-tól 10-ig tartott az adás, hétfőn és pénteken adásszünet volt. A műsoron volt többek között híradó, utána pedig főleg szovjet, lengyel, cseh filmek, nagyrészt felirattal, a hét egy adott napján pedig színházi közvetítések. Amerikai filmek csak a moziban voltak láthatóak.
A mozizás megengedhető volt az átlagemberek számára?
Teljes mértékben. A matinén, azaz vasárnap délelőtt vagy kora délután korábban játszott filmeket 2 Ft-ért lehetett megnézni. A szocialista blokk filmjeit követően 60-as évek második felétől voltak láthatóak először olasz, francia majd amerikai filmek; utóbbiak leginkább westernfilmek voltak.
Milyen zene jutott el a fiatalokhoz és milyen médiumokon keresztül? Kialakulhatott egyáltalán egyfajta tudatosság a zenehallgatást illetően?
Két állami rádióadó volt a Kossuth és Petőfi. Elenyésző számban voltak zenei műsorok, mint például a Táskarádió, a Csak fiataloknak vagy a Vasárnapi koktél, ahol magyar, cseh, NDK-beli stb. előadók dalait hallhattuk. „Nyugati" előadókat eleinte csak a tiltott, Münchenből sugárzott propagandarádióban, a Szabad Európában hallhattunk. Kedvenc adásunk Cseke László Tinédzser parti című műsora volt, innen értesülhettünk az újdonságokról és itt hallhattuk kedvenceinket, a Beatlest és a Rolling Stonest.
Hozzá lehetett jutni ezen előadók lemezeihez?
Külföldi lemezeket csak a feketepiacon lehetett kapni 2-300 Ft-ért, ami meglehetősen borsos árnak számított az 1000 Ft-os átlagfizetés mellett. A magyar lemezek sem voltak olcsók, 60-100 Ft-ot fizettünk egy-egy Omega, Koncz Zsuzsa, Illés korongért, és még így is sorba kellett állni érte, az egyetlen helyen, ahol lemezeket árultak, a Műszaki Áruházban. A lemezjátszó mellett létezett még szalagos magnó, ami gyakorlatilag státusszimbólumnak számított, mert kevesen birtokolták. Hordozható formája a Mambó magnetofon később széles körben elterjedt, ezeken hallgattuk a recsegő-ropogó kalózfelvételeket.
Koncertek voltak akkoriban vidéken?
Hogyne, péntek és szombat esténként, pontosabban inkább késő délutánonként. A Tip-Top zenekar és más helyi bandák játszottak az Építők Művelődési Házban. Nem voltak azonban hajnalig tartó duhajkodások, este 10 órára minden programnak be kellett fejeződnie, ez után az időpont után diákok nem járhattak az utcán, sőt akkor is igazgatói engedélyt kellett kérni, ha valaki családi rendezvény miatt „maradt ki" későig.
Nem lázadtak ez ellen a fiatalok?
Valamilyen formában igen, az önkifejezést és fiúknál például a haj megnövesztése, illetve gombafrizura vágatása, a lányoknál pedig a miniszoknya és nejlonharisnya viselése, a körmök lakkozása jelentette.
Az öltözködésben mennyire követték a fiatalok a nyugati divatot? Eljutott egyáltalán hozzánk mi a „menő"?
Sokan tudtak jól varrni és népszerű volt a házi varrónő intézménye. A ruhákat nyugatról beszerzett Burda magazinokban található modellek alapján varrattunk. Az üzletekben szerény volt a választék, farmernadrágból csak hazai gyártmányt lehetett kapni, nagy szám volt, ha valakinek külföldről hoztak Lee vagy Trapper farmert.
Gondolom azért a magyar sajtóban is voltak az ifjúságnak szóló lapok melyekből – ha szigorúan cenzúrázott és korlátozott formában is - de értesülhettetek az új divat és zenei trendekről…
Akkoriban már lézett az ifjúsági magazin, amelynek legnépszerűbb rovata a szexuális felvilágosító rovat volt. Emellett volt természetesen zenei és divatrovat is. Szívesen olvastam még a Film, színház, muzsika újságot is – a film- és színházi kritikák mellett itt lehetett először színészekhez, színésznőkhöz kapcsolódó pletykákról olvasni.
A mai napig sokat hallani a 60-as évek táncdalfesztiváljairól. Igaz, hogy a közvetítések alatt az utcák gyakorlatilag elnéptelenedtek?
Így van, 1966-ban volt az első táncdalfesztivál. Gyakorlatilag mindenki kíváncsi volt a feltörekvő tehetségekre, és óriási presztízsértéke volt annak, ha valaki ott felléphetett.
A táncdalfesztiválokon kívül a „Ki mit tud?"-oknak is nagy sikere volt.
Megállapíthatjuk tehát, hogy akkoriban az élet minden aspektusa szigorúan szabályozott és korlátok közé szorított volt. Mégis miért olyan jó érzés visszagondolni ezekre az időkre?
Volt az emberekben egyfajta összetartozás-érzés és természetes kíváncsiság mások iránt – napjainkban ezt hiányolom leginkább.
Köszönöm a beszélgetést.
Mohai Adrienn
LNÉ: Lengyelné Nagy Éva
Neked mit jelentettek a '60-as évek?
LJ: Az ifjúságot. A szabadság szimbólumát. Az újszerűséget, a felfedezést, az élményt. Zeneileg a lázadást, a szembefordulást a jópofi, bárgyú Németh Lehel-féle stílussal. Akkoriban még egy külföldi utazás álom kategória volt, így a zenehallgatás jelentette számomra a kitörést.
LNÉ: A gyerekkort. A „Ki Mit Tud"-okat. A miniszoknyát, amit pl. Zalatnay hordott (és amire a szülők azt mondták, hogy „Tudod, mikor veszel fel te ilyet..."). A recsegős Szabad Európa Rádiót, ahonnan iszonyatos minőségben szóltak a hírek, és még ennél is rosszabb minőségben a zenék.
LJ: Persze, mert a daloknál akkoriban direkt zavarták az adást...
A szüleid, nagyszüleid generációja mit szólt az akkori zenék terjedéséhez?
LNÉ: Nálunk a nagymama véleménye volt a szent: amit ő szeretett, csak azt lehetett dicsérni. És hát ő nem szerette, amikor „hosszú hajúak kiabálnak"... Anyukám mindig is inkább a klasszikus zenét szerette. Bár azt elismerte, hogy az Illés zeneileg a legigényesebb az akkori együttesek közül. Apukámat nem igazán érdekelte a zene, mindig azzal volt elfoglalva, hogy megváltsa a világot valamelyik új találmányával... Szóval, amikor zenét akartam hallgatni, átmentem a szomszédban lakó barátnőmhöz.
LJ: Szüleim a számukra fülbemászó, számomra bájgúnár stílust kedvelték. Tom Jones és Engelbert Humperdick volt a két nagy kedvencük... De az Omega, a Beatles, a Rolling Stones és hasonlók szóba se jöhettek náluk. Főleg apukám viselte mindezt nehezen, pl. a Twist and Shoutot vagy az Amikor én még kissrác voltam-at ő „üvöltő derviseknek" hívta.
LNÉ: Ja, a dalszövegeket nagyon figyelték, nehogy olyat hallgassunk, amiben valami erkölcstelenség van! Pl. „egy óra múlva Sárika az enyém lett"...
Milyen fórumokon jutottak hozzá akkoriban a fiatalok az új zenékhez?
LNÉ: A tévében hülye nevű olasz táncdalénekesek énekeltek olyanokat, hogy „Térden állva jövök hozzád...". Ezen kívül adtak még francia sanzonokat és Karel Gottot.
LJ: De futott még a Stúdió 11 Tánczenekar, Poór Péter, Harangozó Teri... A Magyar Rádióban pedig főleg magyarnótákat játszottak.
LNÉ: Ha jó zenét akartunk, akkor magnókazettán hallgattunk agyonnyúzott felvételeket a Luxemburg Rádióból. Vagy, ez már a hetvenes években volt, de emlékszem, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárt éjszaka adták, mi pedig hallgattuk, akármennyire késő volt, akármennyire recsegett... Apukám pedig, amikor Angliában vagy az NSZK-ban járt, hozott nekünk Beatles, Rolling Stones- és Rod Stewart-bakelitlemezeket.
LJ: Meg a kamionosok hoztak külföldről lemezeket, kazettákat, ezeket másoltuk. Itthon pedig volt néhány ún. dolláros bolt, ha valaki valutához jutott, itt elkölthette akár külföldi lemezekre is. Persze külön igazolni kellett, hogy honnan van valuta. Ehhez protekció, vagy külföldön élő rokonok kellettek, szóval ez a lehetőség meglehetősen szűk rétegnek volt adott. Aztán voltak koncertek, külföldi zenekarok is felléptek, bár a hatvanas években csak másod-harmadvonalbeliek jöttek ide. Kicsit később már pl. Santana is rendszeresen koncertezett itthon. A magyar együttesek pedig a balatoni szabadtéri színpadokon vagy a budapesti Ifjúsági Parkban játszottak. Később volt külön Omega-, Metró-, Illés-klub.
LNÉ: Később, a középiskolában nálunk délutáni zeneklub működött, igaz, ez öltönyös-nyakkendős rendezvény volt, de itt már Deep Purple-t is hallgathattunk magnóról. Meg volt egy fiatal tanárunk, aki lyukasórában bejött hozzánk felügyelni, és ilyenkor mindig hozott új lemezeket. Imádtuk!
LJ: Hozzátenném, hogy ugyan hallgattuk az új zenéket, de nem értettük a szöveget, mert akkoriban nem tudott senki sem angolul. Az I Can Get No Satisfactiont mindenki csak úgy hívta, hogy „Getnó", mert senki se tudta, mi a fenét jelent.
Tudnál mondani 5 számodra meghatározó zenekart/előadót ebből a korszakból? (Lehet külföldi és magyar is.)
LJ: Omega, Illés, Beatles, Rolling Stones, Koncz Zsuzsa. De megemlíthetném még a Bee Geest, Bob Dylant vagy Jimi Hendrixet.
LNÉ: Illés, Koncz Zsuzsa, Kováts Kati, Beatles, Rolling Stones. És persze az olyan kötelező, házibulis lassú számok, mint a Kell, hogy várj vagy a Gondolsz-e majd rám?.
Tapasztaltál ellentétet a különböző zenekarok rajongótáborai között?
LJ: Ez élesben ment! Aki az Omegát szerette, nem szerethette az Illést. Én Omega-rajongó voltam, így akkor még nekem is „hivatalból" utálnom kellett az Illést. Ugyanakkor a külföldi zenekarok esetében itthon nem tapasztaltam ellentétet a rajongótáborok között. A Beatlest mindenki szerette. A Yesterday, a Here Comes the Sun vagy a Hey Jude mindenkit ámulatba ejtett.
LNÉ: Mi a Michelle-re sírtunk annak idején... De a magyar együttesekről szólva, nálunk is késhegyig menő ellentétetek, nagy veszekedések voltak. Megfigyelhető volt a klikkesedés. A lányok többsége metrós volt, Zoránra vagy Dusánra buktak.
LJ: Hozzá kell tennem, hogy a klubokban semmihez se fogható hangulat volt. Pl. az Omega-klubban az egyik pillanatban még rajongók sikoltoztak Kóborért, a sztárért, aki tíz perc múlva lejött a színpadról és közvetlenül beszélgetett, ismerkedett velünk. Igaz, ezért meg kellett szenvedni, mindig órákat kellett sorbaállni, hogy bejussunk a klubba, még akkor is, ha volt tagságink.
Szerinted miben volt más zeneileg a '60-as évek az azt követő évtizedekhez képest?
LJ: A zene fénykora a hatvanas, hetvenes évekre tehető. Progresszív, új hangzás, újszerűség jellemezte az ekkoriban született, rendkívül magas színvonalú dalokat. Később, inkább a nyolcvanas években már túlsúlyba kerültek a könnyen felejthető buliszámok. A Beatlestől eljutottunk a Boney M-ig, ami ugyan kellemes és hallgatható, de azért messze nem ugyanaz a nívó... Az ABBA üdítő kivétel volt, színvonalasan ötvözte a korszerű hangzást a slágerzenével.
LNÉ: Generációváltás volt akkoriban: a fiatalok átvették az irányítást a zenei ízlés tekintetében. Rövid idő alatt elutasítottuk a Bing Crosby- és Ének az esőben-féle nyálas hollywoodi zenét (ami pedig egy jóval hosszabb korszakot jelképezett), és szókimondóbb dalokat akartunk. Pl. az Illésnek, vagy Tolcsvayéknak volt üzenetük, akár azáltal is, hogy visszanyúltak a népzenei motívumokhoz. És se azelőtt, se azután nem ragadott annyi ember gitárt, hogy kifejezze gondolatait. Ez egy forradalom volt, de a forradalmak sosem tartanak örökké. A hetvenes években ez még kiteljesedett, utána lecsengett. A '80-as évekre már csak azok az előadók maradtak meg ebből az időszakból, akik igazán tehetségesek. Új tehetségek mindig vannak és lesznek, de a '80-as évektől kezdve a média jobban irányítja a közízlést. Mindenesetre tény, hogy az úttörő jelentőségű '60-as évek-beli zenekarok munkássága nélkül ma nem sokan zenélnének.
Lengyel Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése