Hűvös elegancia - Ladytron

A lányok állítólag nem jók matematikából, ezért a technológián alapuló elektronikus zene sem áll jól nekik. Ezt a közhelyet cáfolta meg a 2000-es évek elején feltűnt liverpooli Ladytron. A két lány - két fiú felállású kvartett az electroclash virágzása idején tűt fel, és bár a divatirányzat rövid időn belül lecsengett, az együttes képes volt folyamatos önmegújítás révén egy sajátos hangzást és stílust (melankolikus elektro himnuszok, robot-szerű vokálok, futurisztikus, gótikus stílusú ruhák) kialakítani, amelyeket ma már a zenekar védjegyeinek is tekinthetünk.

Az együttest két jó barát, Daniel Hunt és Reuben Wu alapította, akik a liverpooli egyetemen találkoztak 1998-ban és úgy döntöttek, hogy a ’70-es és ’80-as évekből származó „antik” szintetizátorok iránti rajongásukat kreatív tevékenységbe fordítják. A hűvös és monoton hangú Mira Aroyo bolgár énekesnővel világ körüli útjuk szófiai állomása során találkoztak, hazatérve pedig a glasgow-i származású, lágy hangon éneklő szintis/vokalista Helen Marnie belépésével lett tökéletes a yin-yang egyensúly a csapaton belül. Első daluk, a He Took Her For A Movie felvétele csupán 50 fontba került, de az NME rögtön felfigyelt rá és a hét kislemezének választotta. Egy évvel később, 2001-ben jelent meg a 604 címre keresztelt stúdióalbum és számos pozitív kritikát kapott. Az albumon erőteljesek a szinti diszkó hatások, így a zenekar meg is kapta az elektropop címkét, amit ők nem szeretnek, mivel mindig is bekategorizálhatatlan zenét szerettek volna csinálni. Hunt szerint a pop és az elektro címkék korlátosak és egy lépésessé szűkítik le a zenei mozgásteret. A 2002-es évben két albumuk is megjelent: az apokaliptikus hangulatú Light And Magic, valamint egy remixalbum a Softcore Jukebox. Utóbbin kedvenc dalaikat formálták át saját ízlésük szerint, a My Bloody Valentine-tól Sinatráig. A remix albumon túl a Ladytron számos neves előadó dalait keverte már újra, áldozatul esett többek között a Placebo, a Simian, Goldfrapp, a Bloc Party, a Nine Inch Nails, és a Soft Cell.

Egy kis pihenő után a csapat 2005-ben a Sugar című dallal tért vissza, amely később a Witching Hour húzódala lett. A harmadik album kissé sötétebb, több zajos gitárfüggönyt tartalmaz mint elődei, de ezen is fellelhető a Korg MS20 összetéveszthetetlen hangzása, és nem hiányoznak a klasszikus, „menetelős” slágerek sem, mint például a Destroy Everything You Touch. Az albummal a zenekar többször körbeutazta a világot, többek között Észak-Amerikában Gwen Stefanival, Európában pedig a Nine Inch Nails-szel léptek fel - de egy önálló koncert erejéig még hozzánk is eljutottak. Az élő fellépések érdekessége, hogy nem használnak samplereket, minden analóg módon, élőben szólal meg. Így a szintihegyek mellett (gyakran nem kevesebb, mint 7 szintetizátor szól egyszerre!) a gitár, a basszusgitár és a dob is megjelenik a színpadon – természetesen session-zenészek segítségével. Dalaik szövegei a mindennapok - gyakran banális - pillanatait idézik fel, az angol mellett bolgár nyelven is.

A rajongók most megnyugodhatnak; nem kell már sokáig Helen és Myra éteri éneke nélkül kihúzniuk: elkészült a zenekar új albuma a Velocifero Alessandro Cortini (a Nine Inch Nails-nél segédkezett korábban) és Vicarious Bliss (ő pedig a Justice-nél producerkedett) közreműködésével. Akik nem bírnak várni a június 3-ai megjelenésig, azok a Black Cat című dalt ingyen letölthetik a zenekar honlapjáról, és - a zenekar kedves gesztusaként - a teljes album is még egy hétig ingyen hallgatható a Myspace-en. Ez alapján bizton állíthatjuk, hogy a zenekar fénye nem kopott meg, a Velocifero érzelmekkel fűtött sokszínű utazásra invitál és ellentmond az elektronikus zene gépies, személytelen mivoltának.

Mohai Adrienn