A szintentartás istenei – dEUS

Minek nevezzünk egy olyan - alternatív - zenekart, amely nyugodtan eladhatja egyik dalát reklámzenének a Pontiac részére, hagyhat hat év szünetet két album között, lecserélheti a fele tagságot, a rajongótábora mégis hajszálpontosan akkora (se nem nagyobb, se nem kisebb), mint az első lemezük idején? dEUS-nak.

A Belgiumba, egészen pontosan Antwerp városába valósi, Tom Barman énekes/gitáros/dalszerző által vezetett, 1989-ben alakult dEUS együttes karrierjét tulajdonképpen elég unalmas lenne elemezni. Ha a Barmanen kívül jelenleg Klaas Jazoons billentyűs/hegedűsből, Stéphane Misseghers dobosból, Alan Gevaert basszusgitárosból és Mauro Pawlowski gitáros/énekesből álló indie rock csapat pályáját grafikonnal szeretnénk felrajzolni, akkor ezt egyetlen - meglehetősen hosszú -, kilengések, csúcs- és mélypontok nélküli, konstans vonallal megtehetnénk. Ám éppen ez a szintentartási képesség adja sikerük titkát már a kilencvenes évek eleje óta.

Négy korábbi stúdióalbumuk (az 1994-es Worst Case Scenario, az 1996-os In a Bar, Under the Sea, az 1999-es The Ideal Crash és a 2005-ös Pocket Revolution) világszerte eladott példányszámai egyenként a 200 ezer és a 270 ezer közti tartományba esnek. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy sosem futottak be igazán - azzal a kiegészítéssel, hogy hazájukban mind a négy album arany- vagy platinalemez lett, így Roses című daluk egyik sora („she treats me like her local god”) valóban találó, hiszen tényleg egyfajta helyi istenek ők Belgiumban. Ugyanakkor azt a tényt is érdemes figyelembe venni, hogy az ezredforduló után elterjedő illegális letöltések sem tettek keresztbe karrierjüknek: ma is ugyanannyian vásárolják lemezeiket, mint '94-ben. Tehát rögtön a debütálásuk idején sikeresen felépítettek egy kitartó rajongótábort, amely nem gyarapodik, de nem is apad lemezről lemezre – s nagy valószínűséggel a helyzet nem fog sokat változni a néhány hete megjelent, Vantage Point című új nagylemezük kapcsán sem. Igaz, megjegyezhetjük, hogy az albumról kimásolt első kislemez, a nyolcvanas éveket és Robert Palmert idéző The Architect underground zenekarhoz mérten szokatlanul populáris, kimondottan slágercélzatúnak tűnő szerzemény - és valahogy nagyon messze van már a tizenöt évvel ezelőtt szintén slágerré vált Suds And Soda idiotizmusától, mely furcsaságával hívta fel magára a figyelmet.

Nem, a Vantage Point nem azért nem mozdít sokat a zenekar szekerén, mert akár rosszabb, vagy akár jobb lenne, mint elődei. Az sem sokat számít, hogy az albumon egy-egy dal erejéig illusztris vendégek, Karin Dreijer Andersson (The Knife) és Guy Garvey (Elbow) is feltűnnek. Azt is leszögezhetjük, hogy Tom Barmannak jót tett, hogy végre, most először nem kellett mindent elölről kezdeni, és ugyanazzal a tagsággal egy második lemezt is elkészíthetett, mely így jóval érettebb és kiforrottabb, ugyanakkor lazább is, mint elődje. Nem, a szomorú választ az album utolsó, Popular Culture című dalában maga a zenekar mondja el: "Ha nem az államokból indulsz, mindig késve érkezel ahhoz, hogy helyed legyen a popkultúrában."

Lengyel Gábor