2008. augusztus 14., csütörtök

Kanadai dalok, európai lelkesedés - Alanis Morissette a Szigeten

A kilencvenes évek gitárzenei színterét egymással egyidőben alaposan felforgatta két hölgy, akik a saját dalaikat írták, s egyfajta éneklő naplóként jórészt személyes élményeiket osztották meg hallgatóságukkal, emellett eladtak egy rakás lemezt és nyertek egy kamionnyi Grammy-t. Illetve ha belegondolunk, nem feltétlenül indokolt a múlt idő, hiszen Alanis Morissette és Sheryl Crow mostanság is kimondottan aktív. Kettejük közül az járt most a Sziget Nagyszínpadán, aki szeret piros kötött sapkában, havas utcákon autókázni, és ezt meg is örökítette Ironic című világslágerének klipjében.

Morissette művésznő műsora tíz perccel nyolc előtt kezdődött, meglehetősen esetlen nyitánnyal. Először kaptunk egy cirka kétperces intrót, amely közben csupán a kísérőzenészek álltak a színpadon, s a kanadai énekesnő hangja lemezről szólt - egy rövid fesztiválfellépésen nem szerencsés ilyesmivel húzni az időt. S az igazi áttörés még akkor sem következett be, amikor Alanis valóban színpadra lépett. Bár örvendetes, hogy hat stúdióalbumának anyaga mellett (amit ugye a nemzetközi debütálástól, ’95-ös Jagged Little Pill-től számolunk) nem feledkezett meg a ’98-as Angyalok városa betétdaláról, a nemrégiben a Freemasons által is remixelt Uninvited-ról sem, ez a zongorára épülő, tűnődő hangulatú, gyönyörű lassú dal nem nyitószámnak való. Tény, hogy a szerzemény instrumentális zárása már keményebb, tény, hogy Alanis erre rázta a fejét és lobogtatta a haját, és tény, hogy utánozta néhány, a nulladik nap emlékét őrző, Iron Maiden-es pólójú ember a közönségből, ez a ballada mégsem teremtette meg a szükséges hangulatot.

A publikum kissé megilletődhetett a szokatlan nyitány láttán-hallatán, mert a következő néhány, ezúttal valóban gyors szám alatt sem oldódott fel eléggé. Aztán a koncertkezdéstől számított húsz-harminc perc múlva a Head Over Feet-nek már kevesen tudtak ellenállni. Ennek kapcsán beigazolódott egy aforizma, és megcáfolódott egy tévhit. Beigazolódott Jon Bon Jovi mondása, miszerint „az amerikai közönség tudja a refréneket, de az európai közönség ismeri a versszakokat is” - a mosolygó és meghatódott Alanis nagy örömére, akinek szemmel láthatóan jól esett egy kis európai lelkesedés. És megcáfolódott az a hiedelem, hogy csak csajok hallgatnak Alanis Morissette-et, legalábbis a dalszövegeket (igen, a verzéket is!) kívülről fújó, teli torokból éneklő férfiak igenis népes csoportjai erre engedtek következtetni.

Nincs mese, itt Alanis valóban megnyerte magának a hallgatóságot, ezután az együtténeklés szinte minden dalban bekövetkezett, innentől kezdve a koncert valóságos diadalmenetnek bizonyult az énekesnő (és a publikum) számára. Olyannyira, hogy az ember túl hamar elérkezettnek tartja az Ironic-ot és a Thank U-t magában foglaló ráadásblokkot, és (még a nehézkés kezdést figyelembe véve is) azzal az érzéssel hagyja el kilenc után tíz perccel a Nagyszínpad küzdőterét, hogy ez a koncert (köszönhetően a fesztiválforma kötöttségeinek) nem csak rövid volt, de (szemben több más aznapi fellépő műsorával) annak is tűnt.

Lengyel Gábor

(Fotó: sziget.hu)

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

2008-ban Jon Bon Jovit citálni?! Hááát... merész!

Névtelen írta...

Egyrészt ha találó az idézet, akkor szerintem teljesen mindegy, hogy ki mondta és mikor.

Másrészt, ha már ennyire 2008-azunk, miért lenne merész 2008-ban (!) idézni annak a zenekarnak a frontemberét, amely 2008-ban (!) eddig az év legsikeresebb világturnéját tette le az asztalra?

http://www.billboard.com/bbcom/news/article_display.jsp?vnu_content_id=1003829213

Így hát, kedves Mr/Ms 2008, tisztelettel annyit mondanék Neked, hogy... (két dobütés) Have A Nice Day!:)

üdv,

Gábor