Élénken emlékszem osztálytársaim arcán a rettegésre, amikor elhangzott a magyartanár szájából a borzalom: verselemzést kell írni. Nyolcágyas kollégiumi szobában laktam, ami azt jelentette, hogy minden ágyra jutott egy írásom, cserébe a többiek egy hétig takarítottak helyettem. Nem lep meg, hogy egyikükkel sem találkoztam a vasárnapi Slam Poetryn, pedig a rendezvénysorozat történelmi stádiumba lépett: annyian összegyűltünk a Kőlevesben, hogy megnyitották az alsó sörcsapot.
A Luddita-amazon Tita vehemens közbenjárásának köszönhetően január óta követhetjük nyomon, mit is alakítanak hazánk fiatal slammerei, ha a közönség teszem azt, megszavazza aktuális témának azt, hogy szívószál. (Jelzem, vasárnap ez történt, majdnem szélütést is kaptam...) Akinek a szótárából még esetleg hiányozna a slam poetry/spoken word szócikk, annak a teljesség igénye nélkül csak annyit: nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy tavaszi nagytakarítást a Parnasszuson. Jön pár fiatal (hol máshol, a nagy Ámerikában), akiknek kevés a rap, de az irodalom se túl testhezálló, megunták a disputaversenyeket, de szédülnek a hordón szónoklás közben, úgyhogy kitalálják, hogy legyen valami, ami egy kicsit mindegyik, de egyik sem teljesen. A téma kötött (jelen esetben belecsapunk a lecsóba), a közönség tapssal és ovációval dönt. Határok nincsenek.
Így történhet meg, hogy hirtelen a színpadon találod a Felvidékről érkező BaoWah nevű ifjút, aki az erdélyi Háborgató Maszkúra (ma este viccesen csak Seress Rezső) harmonika-improvizációjára elmond egy olyan verset, hogy elhamvad az összes cigarettavég. Mielőtt eszmélsz a sokkból, félénken feláll az utolsó sorban Phoenix, kisétál, kér egy széket, kézbe veszi a mikrofont, és innentől csak Id barátom (aki kalapácsütés-szerű slamjeivel nem számít épp kispályásnak a témában) elképedt arcára emlékszem, amint levegő után kapkodva annyit kérdez: ez a gyerek meg ki a fene? És hol volt eddig?
Ott van egyébiránt a fellépők közt elsőkötetes költő, Baranyovics Borisz, a Jazzszerű-frontember Cornelius, az est házigazdájaként pedig IndianA brillírozik. (Csajok, Tita nélkül csak kéttagú a lista, hol vannak a honi költőnők?) Persze nehéz résztvevőként objektívnek maradni, de hát van abban valami diszkrét báj, hogy a húszperces reppversíró-verseny fődíja egy Petőfi-kötet. Amiért tíznél is több nevező vállalja be azt a tizenegy (szándékosan) bugyuta szót (jelesül: jaj, medvenedv, anyátok, holdárnyék, hogy csak párat említsek...), amelynek felhasználásával egy irodalmi értékkel bíró művet kell létrehozni. (Kedvencem a botrányosan fiatal Mikey frázisa: "Impróverseny? Nem én nyerek? Anyátokat!") A pálmát (kicsivel megelőzve a Nagz-ot) CJ viszi el, csak azt tudnám, ha valaki ilyen fergeteges slammer, mit keresett annak idején a Reality Cream Team negédes lávsztori-dalaiban. A közönség nagyvonalúan tapsolja meg a remegve papírlapot szorongatókat és a rutinos rímgyárosokat egyaránt, és ha előveszem a kritikusabb énemet, egy-két illumináltabb résztvevő próbálkozásaitól eltekintve, amit hallunk, az jó. Tényleg. Persze mindenkinek a saját gyereke a legszebb, meg hát nem is nagyon van viszonyítási alapunk, pláne, amióta a Műcsarnok financiális megfontolásból beláthatatlan időre elhalasztotta a "nagy" Slameket. Mire ők csilliárdosok lesznek, mi jól felnövünk majd a föld alatt, mert nekünk is van ám most már kivetítőnk, zenészünk, versenyünk. Sőt, a játékosok burkolt frusztrálása céljából a kezdés előtt bejátszásokat láthatunk a nagy amerikai slam-álomból, olyanok tolmácsolásában, mint Lauryn Hill, Saul Williams, David Chapelle. Csak ha úgy éreznéd, van elég merszed azt mondani, hogy jó vagy.
Következő felvonás június elsején, addig is marad a slam-blog, rajta a videókkal, és az Ady összes. Ja, nem vicceltem, a téma tényleg a szívószál. Gyertek. Ha már szívunk, szívjunk együtt.
www.slampoetry.blog.hu
www.myspace.com/slampoetrybudapest
Csepelyi Adrienn
A Luddita-amazon Tita vehemens közbenjárásának köszönhetően január óta követhetjük nyomon, mit is alakítanak hazánk fiatal slammerei, ha a közönség teszem azt, megszavazza aktuális témának azt, hogy szívószál. (Jelzem, vasárnap ez történt, majdnem szélütést is kaptam...) Akinek a szótárából még esetleg hiányozna a slam poetry/spoken word szócikk, annak a teljesség igénye nélkül csak annyit: nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy tavaszi nagytakarítást a Parnasszuson. Jön pár fiatal (hol máshol, a nagy Ámerikában), akiknek kevés a rap, de az irodalom se túl testhezálló, megunták a disputaversenyeket, de szédülnek a hordón szónoklás közben, úgyhogy kitalálják, hogy legyen valami, ami egy kicsit mindegyik, de egyik sem teljesen. A téma kötött (jelen esetben belecsapunk a lecsóba), a közönség tapssal és ovációval dönt. Határok nincsenek.
Így történhet meg, hogy hirtelen a színpadon találod a Felvidékről érkező BaoWah nevű ifjút, aki az erdélyi Háborgató Maszkúra (ma este viccesen csak Seress Rezső) harmonika-improvizációjára elmond egy olyan verset, hogy elhamvad az összes cigarettavég. Mielőtt eszmélsz a sokkból, félénken feláll az utolsó sorban Phoenix, kisétál, kér egy széket, kézbe veszi a mikrofont, és innentől csak Id barátom (aki kalapácsütés-szerű slamjeivel nem számít épp kispályásnak a témában) elképedt arcára emlékszem, amint levegő után kapkodva annyit kérdez: ez a gyerek meg ki a fene? És hol volt eddig?
Ott van egyébiránt a fellépők közt elsőkötetes költő, Baranyovics Borisz, a Jazzszerű-frontember Cornelius, az est házigazdájaként pedig IndianA brillírozik. (Csajok, Tita nélkül csak kéttagú a lista, hol vannak a honi költőnők?) Persze nehéz résztvevőként objektívnek maradni, de hát van abban valami diszkrét báj, hogy a húszperces reppversíró-verseny fődíja egy Petőfi-kötet. Amiért tíznél is több nevező vállalja be azt a tizenegy (szándékosan) bugyuta szót (jelesül: jaj, medvenedv, anyátok, holdárnyék, hogy csak párat említsek...), amelynek felhasználásával egy irodalmi értékkel bíró művet kell létrehozni. (Kedvencem a botrányosan fiatal Mikey frázisa: "Impróverseny? Nem én nyerek? Anyátokat!") A pálmát (kicsivel megelőzve a Nagz-ot) CJ viszi el, csak azt tudnám, ha valaki ilyen fergeteges slammer, mit keresett annak idején a Reality Cream Team negédes lávsztori-dalaiban. A közönség nagyvonalúan tapsolja meg a remegve papírlapot szorongatókat és a rutinos rímgyárosokat egyaránt, és ha előveszem a kritikusabb énemet, egy-két illumináltabb résztvevő próbálkozásaitól eltekintve, amit hallunk, az jó. Tényleg. Persze mindenkinek a saját gyereke a legszebb, meg hát nem is nagyon van viszonyítási alapunk, pláne, amióta a Műcsarnok financiális megfontolásból beláthatatlan időre elhalasztotta a "nagy" Slameket. Mire ők csilliárdosok lesznek, mi jól felnövünk majd a föld alatt, mert nekünk is van ám most már kivetítőnk, zenészünk, versenyünk. Sőt, a játékosok burkolt frusztrálása céljából a kezdés előtt bejátszásokat láthatunk a nagy amerikai slam-álomból, olyanok tolmácsolásában, mint Lauryn Hill, Saul Williams, David Chapelle. Csak ha úgy éreznéd, van elég merszed azt mondani, hogy jó vagy.
Következő felvonás június elsején, addig is marad a slam-blog, rajta a videókkal, és az Ady összes. Ja, nem vicceltem, a téma tényleg a szívószál. Gyertek. Ha már szívunk, szívjunk együtt.
www.slampoetry.blog.hu
www.myspace.com/slampoetrybudapest
Csepelyi Adrienn
1 megjegyzés:
edes, eszem a zuzad :)
Megjegyzés küldése