A napokban jelent meg a Gonzo bemutatkozó albuma, a Lost And Found, melyről a lemezkritikák rovatban bővebben is olvashattok. A budapesti lemezbemutató koncert másnapján a zenekar énekesével, Stumpf Árpáddal beszélgettünk, koncertekről, a lemezkészítés folyamatairól, majdnem filmekről is, méghozzá a modern technika vívmányait felhasználva, telefonon keresztül.
Hogyan sikerült a lemezbemutató?
Nagyon jól! Teltházas buli volt, és a mi koncertünk alatt is tele volt a nézőtér. Nem az a szokásos dolog történt, hogy a „szupersztárvendég” előadására bejönnek, hanem mindenki bemozdult a zenénkre, és látszott rajtuk, hogy nagyon nem unatkoznak.
Melyik volt az eddigi legjobb/legrosszabb koncertetek?
A legjobbnak talán ezt mondanám, a berendezés, a hangosítás is stimmelt, a közönség és mi is nagyon élveztük. A legrosszabb az volt, amikor az egyik fellépésünk alkalmával egész egyszerűen hirtelen megszűnt az áramszolgáltatás, aminek egy számon belül négyszer sikerült megtörténnie, pont a refrén kezdetén. De persze azok se túl élvezetes koncertek, amikor a közönség nem ismer minket, meg nincsenek is olyan hangulatban, hogy táncoljanak, mindenki a terem szélén áll, vagy leghátul, egyáltalán nem figyelnek oda, és látszik rajtuk, hogy halálra unják magukat a következő zenekarra várva.
A myspace oldalatokon a hatások rovatban azt írjátok, hogy ,,elfojthatatlan kényszeretek van a láthatatlan elérésére”. Mit jelent ez? Mit szeretnétek elérni a zenétekkel?
Szerintem az önkifejezést takarja. Valami olyasmit jelent, hogy az alkotó ember, a zenész, a megfoghatatlant, konkrétumokkal kifejezhetetlent szeretné a zenén keresztül elérni. Az érzelmeinket és a gondolatainkat megpróbáljuk hangokba önteni, persze egy kicsit letisztultabb formában. Egyébként nem kell komolyan venni, nincs akkora jelentősége, inkább csak irkáltunk valamit, hogy érdekesebbnek tűnjön.
Angolul énekeltek, lényegében a zenétek is angol. Van valami, amit magyarnak érzel a benne, vagy erre nem is nagyon törekedtek?
Nem igazán. A zenében nem magyarul gondolkodunk, nem is úgy vannak hangszerelve a számaink. Ha például meghallgatsz egy Kaukázus vagy 30Y lemezt, egészen mást hallasz, a zenéjükben is követik azt a tipikus magyar alternatív hangzást, amit a „Kispál-iskola” teremtett, és ez szerintem nálunk egyáltalán nem érzékelhető. Ha valaki bárhol a Földön meghallgatna minket, az nem tudná pontosan behatárolni, hogy ez a lemez Debrecenben született, vagy a világ bármely más pontján, ami szerintem pozitív, mert ugye nem erre a szűk hazai terepre koncentrálunk, hanem nemzetközileg gondolkodunk. Ez persze, hogy nem magyarul énekelünk, magyar füleknek, visszatartó erő lehet és idegen, meg az is, hogy nem mindig ismerős megoldásokat és dallamokat alkalmazunk a zenénkben.
Hogyan definiálnád a stílusotokat? Milyen hatások érvényesülnek a zenétekben?
Ha már bevállaltuk, akkor ez az indie és a brit gitárpop áll a legközelebb hozzánk, de persze nem ennyire leegyszerűsítve, rengeteg más hatás is van a zenénkben. Nem vagyunk az a bekategorizáló zenekar, de persze nem tiltakozunk ellene, ha ezt megteszik. Csak azért használjuk mi is ezeket a kategóriákat, hogy mindenki tudja valahova kötni, hogy tudja, hogy a zenénk nem indusztriális gót rock, vagy black metál (nevet). Leggyakrabban The Bravery-t, Bloc Partyt, Interpolt hallgattunk, ami valószínűleg hallatszik is. Még akkor is, ha az első lemezünk egy hosszú folyamat révén született meg. Körülbelül egy évig voltunk a stúdióban, és szerintem egész jó lett a végeredmény. Ez gyakorlatilag szimpla gitárpop, dallamos, táncolható, fogyasztható, de nem kommerciális. Ez az Angliában őshonos zene, az egész világon ismertebb és népszerűbb, mint Magyarországon. Itt persze nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen zenét játszanak, talán még Debrecenben sem.
Szabó Zita
Hogyan sikerült a lemezbemutató?
Nagyon jól! Teltházas buli volt, és a mi koncertünk alatt is tele volt a nézőtér. Nem az a szokásos dolog történt, hogy a „szupersztárvendég” előadására bejönnek, hanem mindenki bemozdult a zenénkre, és látszott rajtuk, hogy nagyon nem unatkoznak.
Melyik volt az eddigi legjobb/legrosszabb koncertetek?
A legjobbnak talán ezt mondanám, a berendezés, a hangosítás is stimmelt, a közönség és mi is nagyon élveztük. A legrosszabb az volt, amikor az egyik fellépésünk alkalmával egész egyszerűen hirtelen megszűnt az áramszolgáltatás, aminek egy számon belül négyszer sikerült megtörténnie, pont a refrén kezdetén. De persze azok se túl élvezetes koncertek, amikor a közönség nem ismer minket, meg nincsenek is olyan hangulatban, hogy táncoljanak, mindenki a terem szélén áll, vagy leghátul, egyáltalán nem figyelnek oda, és látszik rajtuk, hogy halálra unják magukat a következő zenekarra várva.
A myspace oldalatokon a hatások rovatban azt írjátok, hogy ,,elfojthatatlan kényszeretek van a láthatatlan elérésére”. Mit jelent ez? Mit szeretnétek elérni a zenétekkel?
Szerintem az önkifejezést takarja. Valami olyasmit jelent, hogy az alkotó ember, a zenész, a megfoghatatlant, konkrétumokkal kifejezhetetlent szeretné a zenén keresztül elérni. Az érzelmeinket és a gondolatainkat megpróbáljuk hangokba önteni, persze egy kicsit letisztultabb formában. Egyébként nem kell komolyan venni, nincs akkora jelentősége, inkább csak irkáltunk valamit, hogy érdekesebbnek tűnjön.
Angolul énekeltek, lényegében a zenétek is angol. Van valami, amit magyarnak érzel a benne, vagy erre nem is nagyon törekedtek?
Nem igazán. A zenében nem magyarul gondolkodunk, nem is úgy vannak hangszerelve a számaink. Ha például meghallgatsz egy Kaukázus vagy 30Y lemezt, egészen mást hallasz, a zenéjükben is követik azt a tipikus magyar alternatív hangzást, amit a „Kispál-iskola” teremtett, és ez szerintem nálunk egyáltalán nem érzékelhető. Ha valaki bárhol a Földön meghallgatna minket, az nem tudná pontosan behatárolni, hogy ez a lemez Debrecenben született, vagy a világ bármely más pontján, ami szerintem pozitív, mert ugye nem erre a szűk hazai terepre koncentrálunk, hanem nemzetközileg gondolkodunk. Ez persze, hogy nem magyarul énekelünk, magyar füleknek, visszatartó erő lehet és idegen, meg az is, hogy nem mindig ismerős megoldásokat és dallamokat alkalmazunk a zenénkben.
Hogyan definiálnád a stílusotokat? Milyen hatások érvényesülnek a zenétekben?
Ha már bevállaltuk, akkor ez az indie és a brit gitárpop áll a legközelebb hozzánk, de persze nem ennyire leegyszerűsítve, rengeteg más hatás is van a zenénkben. Nem vagyunk az a bekategorizáló zenekar, de persze nem tiltakozunk ellene, ha ezt megteszik. Csak azért használjuk mi is ezeket a kategóriákat, hogy mindenki tudja valahova kötni, hogy tudja, hogy a zenénk nem indusztriális gót rock, vagy black metál (nevet). Leggyakrabban The Bravery-t, Bloc Partyt, Interpolt hallgattunk, ami valószínűleg hallatszik is. Még akkor is, ha az első lemezünk egy hosszú folyamat révén született meg. Körülbelül egy évig voltunk a stúdióban, és szerintem egész jó lett a végeredmény. Ez gyakorlatilag szimpla gitárpop, dallamos, táncolható, fogyasztható, de nem kommerciális. Ez az Angliában őshonos zene, az egész világon ismertebb és népszerűbb, mint Magyarországon. Itt persze nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen zenét játszanak, talán még Debrecenben sem.
Szabó Zita
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése