Milyen üres és unalmas lenne a zeneipar az állandó visszatérő zenészek és együttesek nélkül. Elképzelhetetlen, még a gondolat felmerülése is vétek. Minden művésznek szüksége van egy kis pihenésre, hogy alkothasson és elkölthesse a kemény munkával megkeresett pénzét. Ez egyeseknek fél, másoknak hét évig is eltarthat. Ez utóbbi kategóriába tartozik a manchesteri rockzenekar, a James is.Paul Gilbertson nagyon régen, még 1981-ben győzte meg legjobb barátját, hogy vásároljon egy basszusgitárt és csapjanak együtt a húrok közé. Egy dobossal kiegészülve kezdték el a próbákat és választották maguknak a James nevet. Gavan Whelan, Jim Glennie és Tim Roth a névválasztásnál ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyik tag neve kerüljön koncerteken a lábdob elejére. A Gavan túl heavy metálosan, a Paul túl szerényen, Tim pedig túl egoistán hangzott, így kizárásos alapon maradt a James. Egymást érték a koncertek, megszülettek a kislemezek, majd 1986-ban Stutter címmel az első nagylemez is. Majd kicsi pénzből, de nagy lelkesedéssel elkészült a második is (Strip-mine), ami szintén nem hozta meg a várva-várt sikert. De nem adták fel. Mivel nem volt más választásuk új gyógyszerek tesztelésével próbáltak bevételhez jutni. Ezzel bekerültek egy a bukott rock sztárokat bemutató angol dokumentumfilmbe.
De még ez sem állhatott az elszánt vagy talán elkeseredett zenészek útjába. Kitartottak, és összehozták a következő albumot is. Egy verekedés utáni tagcserét követően Whelan ki-, Saul Davis, Mark Hunter és Andy Diagram pedig bekerült a „bizalom körébe”. 1990 nyarán került a lemezboltok polcaira, mintegy bevezetve az „Aranykor”-t, a Gold Mother, és a Madchester-őrületnek köszönhetően a várva várt figyelem a James-t is elérte. A kilencvenes években csak úgy ontották magukból a lemezeket és a jobbnál jobb slágereket. A Seven, a Laid, a Wah Wah vagy a Whiplash számai előkelő helyeken végeztek az angol és az amerikai listákon is. Felléptek a Nirvana és a Coldplay társaságában, olyan követőkre találtak, mint a Stereophonics vagy a Supergrass.
Egy a legnagyobb slágereket tartalmazó válogatás után 1999-re készült el a Millionaires. A lassan készülő album kedvező kritikát kapott a sajtó, de mérsékelt érdeklődést a rajongók felől. Talán ez a kettősség és persze a csalódottság bátorította a zenészeket, hogy valami újat próbáljanak ki. De az eklektikus, a régit az újjal ötvöző 2001-es Pleased To Meet You sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tim Booth távozása és a rossz marketing volt az utolsó csepp a pohárban. A James évekre eltűnt a köztudatból, kevesen gondolták volna, hogy a talán kicsit elátkozott sorsú együttes még valaha visszatér.
De íme, áprilisban megjelent az új Hey Ma című új stúdióalbum. Borítóján egy a Nirvana Nevermind borítóhoz hasonló kisgyerek ücsörög és rakosgatja kockáit. Az egyetlen feltűnő különbség talán az, hogy az ő fütyije be van pelenkázva, viszont pénz helyett van pisztolya. Megerősítve ezzel egyesek a négy alapvető eleméről alkotott elképzelését. Annyit emlegették őket, hogy jónak látták visszatérni, valahonnan a rockzene rejtett, sötét nyaralóhelyéről, ahol a sok visszatérése előtt álló művész várja a megfelelő pillanatot. Nagy meglepetésre nem követik az új trendeket, nem akarnak beállni a sorba, ott folytatják, ahol hét évvel ezelőtt abbahagyták. Az új számokat hallgatva visszarepülhetünk a kilencvenes évekbe egy kis igazi, hamisítatlan brit gitárpop segítségével. A zene mindenre képes. Pláne a James zenészei, akik még biztosan tartogatnak meglepetéseket, talán még béranyaságot is vállalnak, ha a jövőben úgy hozza a szükség.
Molnár Csilla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése