Amerikai álom: Death Cab For Cutie

Kik ezek a kockafejű, fizikatanár frizurájú figurák? Nem, nem a 2008-as ballagók osztályfőnökei, hanem a Death Cab for Cutie nevű indie zenekar – egy klasszikus, amerikai sikertörténet szereplői. Ezek a srácok hazájukban évek óta szupersztárok, nálunk – egyelőre – méltatlanul elhanyagolt és alulbecsült státuszban vannak a Washington állambeli Bellinghamből származó tehetséges zenészek. Az új album megjelenésével ez most változhat.

A történet 1997-ben kezdődött, amikor Benn Gibbard, a Washington Egyetem átlagos külsejű, befelé forduló mérnökhallgatója (aki akkoriban még a Pin Wheel nevű powerpop zenekarban játszott) You Can Play These Songs With Chords címmel felvett egy 8 dalos kazettát csak úgy, saját maga szórakoztatására. Legnagyobb meglepetésére a demó nagyon kedvező fogadtatásban részesült, ezért Gibbard gyorsan társakat toborzott maga mellé, hogy a dalokat élőben is eljátszhassa. Christopher Walla gitárost (ő lett később a zenekar producere is) már korábban kiszúrta egy koncerten Teenage Fanclub pólójában, hozzá csatlakozott még Nick Harmer basszusgitáros és Nathan Good dobos. Nevüket a Bonzo Dog Doo Dah Band egyik dala alapján választották, ami a Beatles Magical Mistery Tour című filmjében is hallható volt.

A kvartett első albuma, a Something About Airplanes 1998-ban jelent meg a seattle-i Barsuk kiadónál. Gibbard még ekkor sem gondolta komolyan, hogy a zenélésből fog megélni, a rock n’ roll életforma számára csak álmodozás volt, amit a munkaközi cigiszünetekben engedett meg magának. Mégis a Death Cab’ érzelmes indie pop dalainak, és Gibbard fájdalmasan szép vokáljainak híre gyorsan terjedt, ami a lassan, de biztosan növekvő eladási számokban és a koncerttermek egyre nagyobbodó méretében is megmutatkozott. Időközben sor került két dobos-cserére is - 2003 óta Jason McGerr tölti be ezt a posztot - de mindez nem vetette vissza a zenekar kreativitását, sőt éves rendszerességgel jelentek meg lemezeik: 2000-ben a We Have The Facts And We're Voting Yes, 2001-ben pedig a The Photo Album. Ebben az időben indította Gibbard electro-pop projektjét a The Postal Service-t. A DCFC-nél jóval szintetikusabb dalokat tartalmazó Give Up című album sikeres lett, ám folytatás megjelenése évek óta húzódik.

Az első mérföldkőhöz 2003-ban érkezett a zenekar: a finomra csiszolt és alaposan kidolgozott Transatlanticism 300 000 példányban kelt el, néhány dal a Narancsvidék, a Sírhant művek és a CSI: Helyszínelők című tv-sorozatokban is hallhatóak voltak. Gibbard azonban még ezt nem könyvelte el különösebb sikernek: „nem nagyon nézek TV-t, szóval számomra nincs kulturális jelentősége” – nyilatkozta. Az indie körökben sztárolt zenekarnak azonban megérett az idő a továbblépésre: 2004-ben a rajongók megdöbbenésére átigazoltak a független Barsuk Recordstól az Atlantichoz. Bár ez a lépés távolt állt a zenekar mentalitásától, az új szerződés kétségkívül több promóciós lehetőséget kínált, ugyanakkor zenekar ragaszkodott hozzá, hogy minden, az Atlaticnál megjelenő albumuk tartalmazzon diszkográfiáról szóló információkat, ahol a Barsuk logó is látható.

A 2005-ben megjelenő Plans mind a kritikusok, mind a rajongók részéről nagyon kedvező fogadtatásban részesült: 47 hétig tartó folyamatos Billboard-jelenlét után bearanyozódott és még Grammy-díj jelölést is kapott a legjobb alternatív album kategóriában. A következő monstre turné már Európát is érintette ahol telt házas koncertek várták a melankolikus rockereket. Ezt követően a fiúk egy kis pihenőre vonultak, Walla azonban eközben sem lógázta a lábát: Field Manual című szólólemezén dolgozott az általa alapított Hall of Justice stúdióban. A zenekar új albuma, a Narrow Stairs május 13-án jelent. Erről az első klip az I Will Posses Your Heart (amelyben egy leányzó kószál magányosan a világ különböző nagyvárosaiban, miközben a zenekar egy gigantikus méretű fagyasztóban játszik) pedig máris sok helyütt látható. A dal érdekessége, hogy két változat létezik belőle: az eredeti, a hosszabbik 8 és fél perces, elején 4 perces instrumentális részt hallhatunk, azonban készült egy ezt nélkülöző rövidebb változat is kifejezetten a rádióadók számára.

A híresztelések szerint az új albumon a DCFC tagjai merész újításokat alkalmaztak a mindent vagy semmit elve alapján: a Narrow Stairs elődeihez képest hangos, disszonáns és nyers, amit különböző metálzenekarok inspiráltak. Vajon lerombolja-e ezzel a zenekar a szorgos munkával egy évtized alatt felépített rajongói bázisát? Vagy a korábbinál is nagyobb, újabb tábort nyer meg magának? Hamarosan kiderül, hogy továbbra is birtokolni fogják-e a szívünket.

Mohai Adrienn