„Szevasz! Mit hallgatsz? – Portisheadet. – Miért? Mi történt? Jól vagy? – Persze, hogyne.” A Portisheadhez Gillette penge szükségeltetik az általános vélemény szerint. A trip-hop egyik, depresszív sötétségéről ismert alapkő letéteményese tizenegy év hallgatás után megtörte a csendet, és ugyanazzal a szuicid, túlvilági hangulattal, de már új hangzással tért vissza.
A millennium nemcsak az évezredet temette, a kilencvenes évek sírjába sajnos a grunge és a britpop is belekerült. Az áldozatok körét most már a trip-hop is gazdagítja – legalábbis annak eredeti, Bristol-soundként emlegetett archetípusa távozott az élők sorából.
A Bristol acid rapként is aposztrofált stílus a kilencvenes évek közepén – meglepő módon – Bristol városából indította el globális expanzióját a Massive Attack, Tricky és a Portishead segítségével. Az amerikai hip-hop elterjedésével párhuzamosan, illetve annak hatására az angol DJ-k lelassították az ütemeket, a down-tempo mellé kevertek egy kis acid jazzt, breakbeatet és jamaikai dubot. Az így készült vegyes salátát megfűszerezték elektronikával, amelyhez később az angol város adott öntetet fekete gyökereinek és hagyományosan elektronikus, friss zenei közegének köszönhetően. A receptet Andy Pemberton zenei újságíró írta le és nevezte el Trip-Hopnak az angol Mixmag magazinban, a klubokban akkoriban agyonjátszott DJ Shadow-féle experimentális underground hip-hop stílusjegyei alapján.
A trip-hop éra kezdete a Massive Attack 1991-es Blue Lines című albumának megjelenésére datálódik. Ugyanebben az évben a masszív támadással is együtt dolgozó, Primal Scream, Paul Weller és Depeche Mode remixekkel már nevet szerző Geoff Barrow DJ-producer Beth Gibbons énekesnővel megalapította a szülővárosáról elnevezett Portisheadet. Adrian Utley jazzgitárossal trióvá bővült zenekar a To Kill a Dead Man című, a hatvanas évek kémfilmjeit idéző rövidfilmmel, azaz az ahhoz készített soundtrackkel hívta fel magára a Go! Beat Records figyelmét. 1994-ben a kiadó gondozásában megjelent Dummy később az egyik legrangosabb brit zenei díjat, a Mercury-díjat is kiérdemelte, hiszen olyan dalokat tartalmazott mint a Numb, a Sour Times vagy a trip-hop egyik örök himnuszának számító, érzéki Glory Box is. A Dummy a trip-hopban olyan, mint a fizikában a relativitás-elmélet, a stílus egy meghatározó eleme és kulcspontja, bármennyire is igyekezett a Portishead távol maradni a reflektorfénytől. A széleskörű pozitív fogadtatást mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy eltérő stílusú, nagy presztízsű angol zenei magazinok, mint a Mixmag dance, a The Face trendmagazin vagy az indie rockra specializálódott Melody Maker mind a Dummyt nevezte meg az év number one lemezének, amely Amerika-szerte 150.000 példányban kelt el még a Portishead tengerentúli koncertsorozata előtt. A sikert többek közt Beth Gibbons törékeny, kaméleonszerű, zsigerekig ható hangja, a filmzenei hatás, a jazz elemek és a surfgitár motívumok biztosították a mindent átjáró, egyszerű melankólia mellett.
Három évvel később, 1997-ben a „kreatív” névadásnak köszönhetően Portisheadnek keresztelt második stúdióalbum valahogy még jobban ridegebbé tette a hangzást. Az albumról kimásolt kislemezek: a Cowboys, az Over és az All Mine három az egyben legalább annyira mellkasprés, szív- és torokszorongató hatásfokkal rendelkeztek, mint a debütáló lemez – még ha annak sikerét valószínűleg többé már nem ismétli meg a csapat. A Portishead hosszúra nyúló szabadsága előtt koncertlemezzel búcsúzott a rajongótábortól; az 1998-ban 28 tagú nagyzenekar közreműködésével a New York-i Roseland bálteremben adott felejthetetlen koncert után a fanok vegetációját csak az énekesnő, 2002-ben, a Talk Talk-os, Rustin’ Man álnéven alkotó Paul Webbel kreált albuma törhette meg. Már az Out of Season című szólóanyag sem nyúlt vissza a trip-hop gyökereihez, a domináns elektronika helyett az akusztikus zenekíséret okozott különleges zenei élménnyel párosuló befordulást a hallgatónak.
A levegő csak 2007-ben mozdult a Portishead körül, szállingózni kezdtek ugyanis a hírek, hogy az új album munkálatainak gyümölcsét a nagyérdemű valamikor – pontosan 2008. április 28-án – kézhez is kapja. Az új anyag egy-egy szőlőszemével, a Wicca és a Hunter című szerzeményekkel már tavaly decemberben az All Tomorrows Parties' Nightmare Before Christmas nevű fesztiválon borzolták az idegeket, a Thirdről, azaz a harmadik albumról a Machine Gun című dalhoz már videoklip is készült. Mi pedig a hivatalos megjelenés előtt is tudhatjuk, hogy Beth Gibbons olykor éteri, olykor gépies éneke a puritanizmus mellett a régi, de szinte minden más megváltozott. Valljuk be, ennek így kellett lennie, különben nevetségesen hosszú időnek számítana az eltelt tizenegy év, ha most csak egy önismétlő projektet tudnának felmutatni. A hangzásbeli reform viszont olyan radikális, hogy ez eddig fixen begyakorolt fejbólogatást sem lehet mímelni szinte egy dalra sem. Olyan szaggatottá és nyerssé vált az elektronika, hogy a Machine Gun fémes íze hihetetlen agresszív és erőteljes a maga minimalizmusában.
Elképzelem, ahogy sajtófotóhoz – természetesen fekete-fehérhez – ’Trip-hop is Dead’ feliratú pólókba beöltöztetik Gibbonst, Barrowt és Utleyt. Ideje volt a változtatásnak, mert bármennyire fogyasztóbarát és kellemes a második generációs Zero 7, Thievery Corporation, Morcheeba, és társaik zenéje, de állóvízzé nyugodott le a kilencvenes évek közepén a stílust körüllengő izzás. A Portishead a Third-del most megbolygatja a feszített víztükröt, én meg, ha megkérdezik, mit hallgatok, azt válaszolom, Portisheadet. És miért? Mert még mindig jó.
A millennium nemcsak az évezredet temette, a kilencvenes évek sírjába sajnos a grunge és a britpop is belekerült. Az áldozatok körét most már a trip-hop is gazdagítja – legalábbis annak eredeti, Bristol-soundként emlegetett archetípusa távozott az élők sorából.
A Bristol acid rapként is aposztrofált stílus a kilencvenes évek közepén – meglepő módon – Bristol városából indította el globális expanzióját a Massive Attack, Tricky és a Portishead segítségével. Az amerikai hip-hop elterjedésével párhuzamosan, illetve annak hatására az angol DJ-k lelassították az ütemeket, a down-tempo mellé kevertek egy kis acid jazzt, breakbeatet és jamaikai dubot. Az így készült vegyes salátát megfűszerezték elektronikával, amelyhez később az angol város adott öntetet fekete gyökereinek és hagyományosan elektronikus, friss zenei közegének köszönhetően. A receptet Andy Pemberton zenei újságíró írta le és nevezte el Trip-Hopnak az angol Mixmag magazinban, a klubokban akkoriban agyonjátszott DJ Shadow-féle experimentális underground hip-hop stílusjegyei alapján.
A trip-hop éra kezdete a Massive Attack 1991-es Blue Lines című albumának megjelenésére datálódik. Ugyanebben az évben a masszív támadással is együtt dolgozó, Primal Scream, Paul Weller és Depeche Mode remixekkel már nevet szerző Geoff Barrow DJ-producer Beth Gibbons énekesnővel megalapította a szülővárosáról elnevezett Portisheadet. Adrian Utley jazzgitárossal trióvá bővült zenekar a To Kill a Dead Man című, a hatvanas évek kémfilmjeit idéző rövidfilmmel, azaz az ahhoz készített soundtrackkel hívta fel magára a Go! Beat Records figyelmét. 1994-ben a kiadó gondozásában megjelent Dummy később az egyik legrangosabb brit zenei díjat, a Mercury-díjat is kiérdemelte, hiszen olyan dalokat tartalmazott mint a Numb, a Sour Times vagy a trip-hop egyik örök himnuszának számító, érzéki Glory Box is. A Dummy a trip-hopban olyan, mint a fizikában a relativitás-elmélet, a stílus egy meghatározó eleme és kulcspontja, bármennyire is igyekezett a Portishead távol maradni a reflektorfénytől. A széleskörű pozitív fogadtatást mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy eltérő stílusú, nagy presztízsű angol zenei magazinok, mint a Mixmag dance, a The Face trendmagazin vagy az indie rockra specializálódott Melody Maker mind a Dummyt nevezte meg az év number one lemezének, amely Amerika-szerte 150.000 példányban kelt el még a Portishead tengerentúli koncertsorozata előtt. A sikert többek közt Beth Gibbons törékeny, kaméleonszerű, zsigerekig ható hangja, a filmzenei hatás, a jazz elemek és a surfgitár motívumok biztosították a mindent átjáró, egyszerű melankólia mellett.
Három évvel később, 1997-ben a „kreatív” névadásnak köszönhetően Portisheadnek keresztelt második stúdióalbum valahogy még jobban ridegebbé tette a hangzást. Az albumról kimásolt kislemezek: a Cowboys, az Over és az All Mine három az egyben legalább annyira mellkasprés, szív- és torokszorongató hatásfokkal rendelkeztek, mint a debütáló lemez – még ha annak sikerét valószínűleg többé már nem ismétli meg a csapat. A Portishead hosszúra nyúló szabadsága előtt koncertlemezzel búcsúzott a rajongótábortól; az 1998-ban 28 tagú nagyzenekar közreműködésével a New York-i Roseland bálteremben adott felejthetetlen koncert után a fanok vegetációját csak az énekesnő, 2002-ben, a Talk Talk-os, Rustin’ Man álnéven alkotó Paul Webbel kreált albuma törhette meg. Már az Out of Season című szólóanyag sem nyúlt vissza a trip-hop gyökereihez, a domináns elektronika helyett az akusztikus zenekíséret okozott különleges zenei élménnyel párosuló befordulást a hallgatónak.
A levegő csak 2007-ben mozdult a Portishead körül, szállingózni kezdtek ugyanis a hírek, hogy az új album munkálatainak gyümölcsét a nagyérdemű valamikor – pontosan 2008. április 28-án – kézhez is kapja. Az új anyag egy-egy szőlőszemével, a Wicca és a Hunter című szerzeményekkel már tavaly decemberben az All Tomorrows Parties' Nightmare Before Christmas nevű fesztiválon borzolták az idegeket, a Thirdről, azaz a harmadik albumról a Machine Gun című dalhoz már videoklip is készült. Mi pedig a hivatalos megjelenés előtt is tudhatjuk, hogy Beth Gibbons olykor éteri, olykor gépies éneke a puritanizmus mellett a régi, de szinte minden más megváltozott. Valljuk be, ennek így kellett lennie, különben nevetségesen hosszú időnek számítana az eltelt tizenegy év, ha most csak egy önismétlő projektet tudnának felmutatni. A hangzásbeli reform viszont olyan radikális, hogy ez eddig fixen begyakorolt fejbólogatást sem lehet mímelni szinte egy dalra sem. Olyan szaggatottá és nyerssé vált az elektronika, hogy a Machine Gun fémes íze hihetetlen agresszív és erőteljes a maga minimalizmusában.
Elképzelem, ahogy sajtófotóhoz – természetesen fekete-fehérhez – ’Trip-hop is Dead’ feliratú pólókba beöltöztetik Gibbonst, Barrowt és Utleyt. Ideje volt a változtatásnak, mert bármennyire fogyasztóbarát és kellemes a második generációs Zero 7, Thievery Corporation, Morcheeba, és társaik zenéje, de állóvízzé nyugodott le a kilencvenes évek közepén a stílust körüllengő izzás. A Portishead a Third-del most megbolygatja a feszített víztükröt, én meg, ha megkérdezik, mit hallgatok, azt válaszolom, Portisheadet. És miért? Mert még mindig jó.
Deák Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése